Gyermek nélkül, szabadon. Miért mondunk nemet az életre?

Közzétette: | Ekkor: 2013. november 13. | Itt: Kettesben | 0 hozzászólás

Gyermek nélkül, szabadon. Miért mondunk nemet az életre?

Azt már rég tudjuk, hogy a fejlett nyugati társadalmakban évek óta csökken a házasságkötések száma és a gyermekvállalási kedv. Azzal is kénytelenek vagyunk szembesülni, hogy a harmincéves nők fele gyermektelen. Az viszont új jelenségnek számít, hogy egyre többen vannak olyanok, akik tudatosan nem szeretnének utódokat. A keresztények között is…

 

 

A nemrégiben megjelent Magyar Ifjúság 2012 tanulmánykötet adatai sokkolóak. A 15–29 éves megkérdezettek 11 százaléka úgy nyilatkozott, hogy soha nem szeretne gyermeket vállalni. Korban előrehaladva a döntés csak még határozottabb: a 25–29 évesek 18 százaléka van szintén ezen a véleményen.

A gyermekvállalási kedv a keresztény közösségeken belül is egyre csökken. Ez a tendencia nem csupán hazánkban figyelhető meg: Amerikában már nevet is adtak azoknak a hívőknek, akik tudatosan – tehát nem egészségügyi vagy anyagi okok miatt! – nemet mondanak a gyermekáldásra. Ők a „gyermekmentes keresztények” (childfree christians). A jelenség mögött rejlő okokról Tapolyai Emőke pszichológust és Járay Márton lelkészt, a Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség főtitkárát kérdeztük.

 

 

„Felismertem, hogy nem értem, nem osztom azt a vágyat, amely annyi más nőben megvan: anyává lenni. Egyszerűen nincs meg bennem az a mindent átható, mély belső vágy, hogy legyen saját gyerekem, hogy valaki engem hívjon anyának. Mintha teljesen hiányozna belőlem bármilyen anyai ösztön. A férjemnek pedig mindegy, hogy lesz vagy nem lesz gyerekünk” – olvashatjuk egy „gyermekmentes keresztény” nő blogjában. Nyilvánvaló, hogy itt többről van szó, mint amikor a családtervezést a megfelelő lakáskörülményekhez, anyagi vagy egyéb élethelyzethez igazítja valaki. Vajon mi az oka a gyermek utáni vágy hiányának?

Tapolyai Emőke: Gyakran egy sebzett, bántásokkal teli gyermekkor húzódik meg emögött. Azoknak, akik bántalmazó környezetből származnak (beleértve a verbális bántalmazást is), nincs egészséges családképük, azt pedig, ami van, nem akarják újra megélni. Másoknál lehet, hogy látszólag minden rendben volt – de olyasfajta érdektelenség, magány jellemezte a családjukat, amely abban erősítheti meg őket, hogy „ugyan, miért akarnék gyereket?”. Nincsenek olyan szép családi élményeik, amelyek miatt vágyhatnának rá. Sebzettségnek számít tehát a pozitív érzelmi megtapasztalások hiánya is.

Vannak, akik jó mintákat láttak maguk előtt, mégsem sürgeti őket a szülővé válás. Náluk mi lehet a háttérben?

T. E.: Nagy űr van a mai családképben. A reklámok, a filmek fiatal nőkről, élményekben gazdag fiatalságról szólnak. Ritkán látni családokat – a szingliség a népszerű. A nő legtöbbször amazonként vagy szexuális lényként jelenik meg, a nő mint anya képe alig létezik. A nagymamáról már végképp nincs fogalmunk – ahogyan az apáról, nagypapáról sincs. Mit látott tehát a mai fiatalság abból, ami vágyható? Hogyan kívánhatnának olyasvalamit, amivel kapcsolatban semmilyen pozitív élményük sincs, amelyhez nem fűződik a távoli messzeségben a gyönyörűség ígérete? Nincs miért elindulni „szerencsét próbálni”…

Aztán az állandó negatív hatások, a ránk zúduló szörnyű hírek következtében kialakuló depresszív viszonyulással is érdemes foglalkozni. Mert amikor nem akarok gyereket, valahol a jövőképemet zártam le. Nincs folytatása az életnek. A szüleink még arra vágytak, hogy tovább éljenek a gyerekeikben, hogy továbbadják nekik azokat az értékeket, amelyeket a nagyszülőktől kaptak. Ma már nincsenek példaértékű eszmék, nincsenek példaértékű hitvallások, nincsenek motivációk, amelyek arra sarkallnák a fiatalokat, hogy tovább akarják örökíteni őket.

S persze mindez összefügg a társadalmi nyomással, az önzéssel is. Hogy nekem legyen meg mindenem. Én érezzem jól magam. Én bontakozzam ki. Én érjem el a céljaimat. És ha ez teljesült, akkor ne kelljen megosztani. Ne kelljen éjszakázni. Ne kelljen elrontani az alakomat. Megszólalnak azok a szirénhangok, amelyek azt mondják, hogy ne akard az idealizált életedet elveszíteni az izzadságszagú szülőségért.

Mit mond a Biblia a gyermek utáni vágyról, a gyermekvállalás kérdéséről? 

Járay Márton: A gyermek utáni vágy például a meddőségtörténetekben jelenik meg a Szentírásban. A Biblia azonban elsősorban nem individuális szinten közelíti meg a család fogalmát. Látjuk az Ószövetségben annak jelentőségét, ahogyan a hit apáról fiúra száll. Apám Istene az én Istenem: ez az alapja Isten népének. A család a társadalom alkotóelemeként, legkisebb sejtjeként jelenik meg. A Szentírás a gyerekvállalásról úgy beszél, mint ami az ember természetéhez tartozik. Ilyen módon is bekapcsolódunk Isten teremtő munkájába. „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet!” – olvashatjuk.

Erre a mondatra mondják néhányan, hogy az itt használt héber nyelvtani szerkezet ugyanaz, mint amit a Bibliában más helyeken a családi imában, az áldás során használtak. Vagyis ez nem parancs. Ha pedig nem az, akkor nyugodtan mondhatunk nemet a gyerekre…

J. M.: Valóban áldásról van szó. A parancsolat nagy feszültséget tud szülni – pláne egy tekintélyt el nem viselő társadalomban. Ha a rossz gyerekkorom megismétlődése miatt nem akarnék gyereket, vagy mert hitem szerint ebbe a gonosz világba nem szabad még egy embert szülni – máris konfliktusba kerülök önmagammal, hiszen „ez Isten parancsa”. De ha áldásként értelmezem Isten ezen szavait, akkor tudom, hogy ha gyereket vállalok, azt nem egyedül vállalom. Hogy Isten hatalmazott fel rá, és én ezt megtehetem. Hogy nem vakmerőség azt mondani, hogy amit mi szigorúan csak parancsolatnak olvasunk, az igazából egy felhatalmazás – annak minden felelősségével és lehetőségével együtt. Ezt jelenti az áldás.

Mit jelent ez az áldás a saját életedben?

J. M.: Aquinói Tamás szerint a család „spirituális anyaméh”. Amikor megszületett az első fiam, elkezdtem megérteni: ahogyan én vagyok a fiammal, úgy van Isten mint apa énvelem. Akár a szépségét, akár a nehézségét élem meg a szülői létformának, ha Istenen keresztül szemlélem, sokat tanulok. Ugyanúgy, ahogyan a házassággal elkezdtem másképp érteni Isten és a gyülekezete kapcsolatát, azáltal, hogy gyerekem van, sokat gazdagodtam az Istennel való kapcsolatomban is. A család számomra is spirituális anyaméhhé vált.

Pedig ma sokunknak inkább az „individualizmus terepe”: ahol önmagam lehetek, ahol megértenek…

J. M.: Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a családra, mint az intimitás és örömforrás helyére, amely biztonságot nyújt az elidegenedett világban. „Nem várhatok szolidaritást a munkahelyen, a boltban, a hármas metrón, de van számomra egy lehetőség, ahol ezt megélem, ez pedig a család.” De mi van akkor, amikor a családom sem örömforrás? Amikor a kamasz gyerekem rám vágja az ajtót, vagy amikor a házastársammal krízist élünk meg, és rám sem bír nézni? Isten nem tagadja azt, hogy a család erőt tud adni. Ugyanakkor a növekedés helye is: ahol igazán feladom magam. Ahol átadom a testemet a másiknak, átadom a lelkemet, az erőmet… Egy mag vagyok, amely elhal, és valami csodálatos dolog nő ki belőle – ez fájdalom, de egyben hatalmas öröm is.

Ebben a kontextusban ha arra gondolok, hogy vágyom-e gyerekre, vagy sem, akkor ez még mindig csak az egyéni örömömről, nem pedig az önátadásomról szól. Az ennyire vágyvezérelt gondolkodást én átfogalmaznám. Helye van a vágynak, az örömnek, de ez nem egy mindent vivő érv. A kívánságaink ráadásul csalókák lehetnek. Mert mit csinálunk akkor, ha például nagyon szeretnénk még gyermeket, aztán a fogantatás után úgy érezzük, és a hormonok is azt mondják, hogy mégsem bírjuk felnevelni? Elvetetjük?

Mit tehetünk, ha nehezen szánjuk rá magunkat a gyermekvállalásra?

T. E.: Én először is megkérdezném magamat: mi az a gát, amely miatt nem akarok gyereket? Mitől félek? Miről nem akarok lemondani? Mit nem akarok vállalni? Milyen emlékek üldöznek? Keresném a sorompót – konkrétumokban. Mit érzek, ha arra gondolok, hogy gyermek? Ha arra gondolok, hogy család? Félelmet? Dühöt? Iszonyatot? Undort? Ahhoz, hogy bármilyen csapdából ki tudjak jönni, egy dolgot tehetek: kegyetlenül őszintének kell lennem önmagamhoz.

A vágyaink és az érzéseink sok szinten befolyásolhatók. Az anyasággal, gyerekneveléssel kapcsolatos fórumokon, könyvekben mindig úgy vázolják fel a szülőséget, mint problémamegoldások sorozatát. Én öt gyereknek vagyok az édesanyja, de keveset hallok arról, hogy milyen csodálatos anyának lenni. Hogy mennyi öröm van a gyermekekben. Magyarországon azt, aki babát vár, eleve úgy hívják, hogy terhes. Érdemes lenne utánanézni, vajon hány másik nyelvben mondják így… A szülést is sokszor élet-halál küzdelmeként állítják be. Tényleg az – de nem beszélnek arról, amit minden édesanya megél, hogy amint a baba megszületik, elfelejti a fájdalmát. Hogy utána sokszor úgy érzi, bármikor újra kezdené az egészet, csak még egyszer lássa az első tekintetét, az első mosolyát, érezze a finom illatát… Ezek olyan gyönyörűséges csodák, amelyekről a világ nem vesz tudomást. Beszélnek a büfiztetésről és a nyáladzásról, az álmatlan éjszakákról – de nem beszélnek arról, amikor a kicsik reggel puszilgatni kezdik az arcunkat. Beszélnek arról, hogy mennyit kell virrasztani mellettük, amikor betegek – de arról nem, hogy milyen érzés, amikor átölelik az embert. Amit a legtöbb könyv, film hangsúlyoz, az a küzdelem, a szenvedés. De soha nem mutatják a nyereséget, az áldást, a gyönyört – amely azonban felülírhatatlan.

Borbás Andrea

Family 2013/4.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.