A rivaldafénytől a babaszobáig – Beszélgetés az egykori megasztárossal, Schmidt Verával

Közzétette: | Ekkor: 2013. december 20. | Itt: Kettesben | 0 hozzászólás

A rivaldafénytől a babaszobáig – Beszélgetés az egykori megasztárossal, Schmidt Verával

A rivaldafénytől a babaszobáig

Beszélgetés az egykori megasztárossal, Schmidt Verával

Anyává nem egy pillanat alatt válik az ember. Van, akinél gyorsabban zajlik ez a folyamat, ám van, akinél tovább tart, és sok tépelődéssel jár. Bár szeretjük rózsaszín ködbe burkolni ezt az időszakot, be kell vallanunk: nem olyan könnyű elfogadni azt a sok-sok változást, amelyen keresztülmegyünk. Megváltoznak a körülményeink, a feladataink, az életritmusunk, a külsőnk – de mindenekelőtt új dolgok kerülnek az első helyre az életünkben. A mindennapokat mozgató legfontosabb tényező az lesz, akinek nevelgetését ránk bízta a Teremtő.

A TV2 Megasztárjából ismert meg téged az ország. Hogyan és miért jelentkeztél erre a tehetségkutató versenyre?
Gyerekkorom óta sokat énekeltünk otthon a szüleimmel, gyakran négy szólamban is. De magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy jelentkezzem egy ilyen versenyre. Túl félszeg voltam, és nem is igazán hittem, hogy szép a hangom. Egyetemistaként elkezdtem olvasni a Bibliát, és ez nagy változást hozott az életembe: úgy döntöttem, hogy e szerint élek. Egy idő után a barátaim folyton azt kérdezgették, hogy miért nem élek azzal a tehetséggel, amelyet Isten nekem az éneklésben adott. Ez nagyon megdöbbentett engem, mert én addig az éneklést valahogy olyan énközpontú dolognak tartottam. (Hozzáteszem, a legtöbbeknek az is, de így már más megvilágításból láttam az egészet.) Azt tudtam, hogy számomra mennyit jelent a zene, hogy mi mindenen átsegített, hány görcsöt oldott ki belőlem, amikor otthon, magamnak gitározgattam-énekeltem, de az meg sem fordult a fejemben, hogy a dalaim akár mások lelkét is gyógyíthatják.
Így aztán a barátaim bátorítására beneveztem a Megasztárba. Soha nem versenyként tekintettem rá, úgy gondoltam, hogy Isten miatt vagyok ott. Nem feltétlenül azért, hogy róla beszéljek – bár később erre is rengeteg alkalom adódott –, hanem hogy használni kezdjem azt a talentumot, amelyet tőle kaptam.

Hogy érzed, sikerült elérned ezt?
Mivel így álltam neki az egész versenynek, a motivációm mindvégig tiszta maradt. Szó, ami szó, időnként tényleg nagyon béna voltam. Az embereket mégis megérintette, ahogyan énekeltem: egyszerűen, tisztán, tartással és erővel. Pedig nem kis nyomás nehezedett rám, százszor meghallgattam a zsűritől és másoktól, hogy legyek vagányabb, szexibb, trendibb. Ennek ellenére bejutottam a döntőbe, és csak akkor estem ki, amikor már öten maradtunk. Úgy érzem, minden úgy volt jó, ahogy végül alakult. A pénz és a csillogás nagyon ki tudja forgatni az embert. Rengeteget számított, hogy én Istennel, hittel és igaz barátokkal „felfegyverkezve” vágtam neki ennek a versenynek.

„Egész nap csörgött a telefonom”
Mennyire ért váratlanul a nyilvánosság, a népszerűség? Segített erre felkészülni valaki?
A hirtelen jött ismertség fantasztikus élmény volt, másfelől iszonyú nehéz teher is. A Ki mit tud? és a régi táncdalfesztiválok után a Megasztár volt az első igazán nagyszabású zenés tehetségkutató műsor Magyarországon. Az első széria szereplőit akkoriban szinte mindenki ismerte. Rengeteget hívtak fellépni bennünket. Bejárhattuk az egész országot, mindenfelé telt házas koncerteket adtunk. Nagyszerű volt átélni, hogy olyasmit csinálhatunk, amit szeretünk, ami feltölt minket, és ezzel másoknak is örömöt szerezhetünk. Közben olyan sztárokkal is megismerkedhettem és beszélgethettem, mint Zorán vagy Koncz Zsuzsa. Nagy élmény volt, hogy gyerekkorom „nagyágyúi” tudták, ki vagyok, és hogy egyáltalán szóba álltak velem.
Persze volt egy csomó olyan dolog is, amelyre senki nem készített fel. Én egy teljesen hétköznapi ember vagyok, ám egyszer csak egész nap csörgött a telefonom. Egy idő után nagyon rosszul kezeltem az egészet. Nem tudtam, mit kezdjek a megszámlálhatatlan mennyiségű e-maillel, a rám zúduló információkkal és lehetőségekkel, hogyan viszonyuljak az idegenek közeledéséhez, akik belekapaszkodnak a karomba, miközben vásárolok, vagy úton-útfélen autogramokat kérnek. Nem tudtam, hogyan osszam be az időmet, mire fektessem a hangsúlyt. Közben akaratlanul is megbántottam embereket. Egy idő után emberiszonyom lett. Sokszor szerettem volna egy kicsit láthatatlan lenni.

Azóta eltelt hét év. Mi maradt meg mára mindebből?
A Megasztárral kitárult előttem egy csomó olyan kapu, amely talán soha nem nyílt volna meg. Megismertem Jamie Winchestert. Megjelent az első lemezem. De sok nehézséggel is szembesülnöm kellett: jöttek az újabb és újabb tehetségkutató versenyek. Azt is meg kellett értenem, hogy azzal a típusú zenével, amelyet én játszom, nagyon nehéz megtölteni egy szórakozóhelyet vagy egy koncerttermet, mert az emberek legszívesebben otthon hallgatják. De manapság a CD-eladásból nem lehet megélni – ráadásul én sem vagyok egy menedzseralkat… Eljutottam arra a pontra, hogy megállok, kiszállok egy időre, hogy meglássam, hogyan is kellene hatékonyabban csinálnom. Örülök neki, ha hívnak valahová, de nem keresem mindenáron az alkalmakat. Mostanában többnyire vokálozni szoktam Für Anikó koncertjein és lemezein, Hrutka Róbert mellett, Jamie Winchester CD-jén vagy nemrégiben a Cseh Tamás-emlékkoncerten.

„El kellett fogadnom, hogy másképp alakultak a dolgok”
Ne felejtsük el, hogy közben a magánéletedben is nagy változások történtek: 2007-ben férjhez mentél, két és fél évvel ezelőtt pedig megszületett a kisfiad. Gondolom, ez is hatással volt a pályádra.
Bendegúz születése előtt úgy gondoltam, hogy mellette is fogok tudni zenélni, dolgozni. Tárgyaltam egy lemezkiadóval, hiszen miért is kellene „csak” anyának lennem: ha jól szervezem a dolgaimat, majd minden belefér… De másképp alakult. Született egy fiam, aki majdnem két és fél éves koráig a nap huszonnégy órájában lekötötte az összes energiámat. Nem tudta elfoglalni magát, nem érdekelték a játékok – én kellettem neki. Így aztán azt terveztem, hogy majd dalokat írok. Bendegúz azonban még ezt sem tűrte. Ha a kezembe vettem a gitárt, püfölni kezdte, vagy sírva fakadt, hogy „Nem, nem, nem!”. Az sem javított a helyzeten, hogy ő is kapott egy kis gitárt…
Szerettem volna az anyaság mellett egy csomó „értelmes” dolgot is csinálni. Ehhez képest nem tűnt túl értelmesnek, hogy hetvennyolcadszor törlöm le a tejbepapit. Ez őszintén szólva váratlanul, felkészületlenül ért. Az ember anya lesz, és ha még feleség és nő is szeretne maradni, akkor sem ébred reggelente frissen mosott hajjal, fitten és parfümillatúan. Talán ha marad rá ideje… Mert már más az első. Sok anyuka ilyenkor kétségbe esik, mivel azt hiszi, hogy csak ő szenved ettől.
Valahogy olyan szentimentálisan és szégyenlősen állunk az anyasághoz, legalábbis én ezt tapasztaltam. Talán ebben az is szerepet játszik, hogy a baba-mama magazinokban és a médiában sokszor idilli képet festenek róla. Nem merjük kimondani, hogy kutya nehéz is tud lenni, és nemcsak örömteli pillanatai vannak. Persze rengeteg csodálatos élménnyel is jár, de jó pár olyannal is, amikor az ember azt sem tudja, hogy mit csináljon hirtelen.

Te végül hogyan birkóztál meg ezekkel az érzésekkel?
Ma már látom, hogy ezekben a nehézségekben is sok érték rejlik. Rengeteget formált rajtam ez az időszak. El kellett fogadnom, hogy másképp alakultak a dolgok, mint ahogy terveztem. Azt éreztem, hogy bezárultak az Isten által korábban kinyitott kapuk, és hogy minden szempontból beszorultam. Jó időbe telt, mire megfogalmaztam magamnak, hogy csalódásként éltem meg a történteket. Abban, hogy végül sikerült elrendeznem magamban ezeket a kérdéseket, nagyon sokat segítettek az akkoriban olvasott lelki könyvek. Gary Chapmannek A szeretet másik arca – a harag című könyve az indulataim feldolgozásához adott útmutatást, James Dobson Amikor nem értjük Istent című írása pedig az Isten iránti bizalmam helyreállításában segített. Megértettem, hogy Isten szeretete nem a velünk történő dolgoktól függ. Ő nem azt ígérte, hogy velem majd csak jó dolgok történnek – még akkor sem, ha egyébként rengeteg nehézségtől megvéd.
De a házasságunkban is sokat tanultunk az Egymásra hangolva sorozatból vagy Linda Dillow A társ című könyvéből, hiszen a változások a párkapcsolatra is terheket rónak. Nem az a baj, ha ezek a problémák megjelennek, hanem az, ha nem tudunk róluk, ha nem tudjuk beazonosítani s így kezelni sem őket. Az is nagy segítség, ha az embernek vannak olyan barátai, akikkel őszintén megoszthatja a küzdelmeit. Ötleteket kaphat a megoldáshoz, és szép lassan rátalál a saját útjára. Így idővel valóban áldássá válik az anyaság és a család, igazi csodává érik az egész.

„Különleges kincseket bízott rám”
Említetted a házasságot. Hogyan ismerted meg a férjedet?
Csabával egy általa szervezett rendezvényen találkoztunk először, ahol énekeltem. Beszélgetni kezdtünk. Később – miután ő is keresztény lett – a barátságunk szerelemmé mélyült. Nagyon fontos számomra az a különös, mély elfogadás, amely összeköt bennünket. A kezdetek kezdetén kialakítottuk a saját kommunikációs módszerünket, és megtanultuk, hogyan beszéljünk a problémáinkról. Ez később is sokat segített.
Tisztán mentél férjhez, a házasságkötésetek előtt nem éltetek együtt – annak idején gyakran beszélt erről a média. Tudatosan, mintegy hitvallásképp vállaltad ezt ország-világ előtt, vagy csak a véletlen műve, hogy kiderült?
A média kapta fel ezt a témát. Az egyik interjúban mélyebben beszélgettünk arról, hogy mit is jelent ma a Biblia szerint élni. Nagyon őszintén, naivan elmondtam egy csomó mindent, aztán elég csúnyán – profán módon és gúnyosan – kiemelték ezt az egy kérdést. Egy idő után kellemetlen volt, hogy bárhol, bárkinek nyilatkoztam, mindig itt lyukadtunk ki… Mi egyébként hitből hoztuk meg annak idején ezt a döntést, és visszatekintve is úgy látjuk, hogy helyesen tettük. Istennek olyan szép terve van a testi kapcsolatra is! Sokkal szebb annál, mint ahogyan a tisztaságot ellenzők képzelik.
Most ugyan tudod, hogy a gyermeknevelés az első az életedben, de szoktál-e a jövőről álmodozni? Milyen terveid vannak?
Májusra várjuk a második babánkat. Az elején nem lesz könnyű, de tudom, hogy erre az új szituációra is meg fogom találni a megoldásokat. Egyetemre járok – turisztikai közgazdásznak tanulok –, és persze nem adtam fel az éneklést sem, bár mostanában ritkán állok színpadon. Gyakran kérdezik tőlem, hogy hol lépek fel legközelebb. Sok időbe telt, de ma már őszinte mosollyal tudom azt válaszolni, hogy „Ennek nem most van itt az ideje”.
Isten volt az, aki kinyitotta előttem az éneklés kapuját. Ő volt az is, aki Bendegúz érkezésekor bezárta. Hiszem, hogy ha úgy látja jónak, újra kinyitja majd. Ezekben az években egy másik világot tárt ki előttem. Különleges kincseket, életeket bízott rám. Most értük vagyok felelős, most ők a leg fontosabbak…

Révész Szilvia
2012/2.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.