Ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is

Közzétette: | Ekkor: 2014. január 14. | Itt: Kitekintő | 1 hozzászólás

Ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is

Beszélgetések a Tirannosz Ház lakóival

A Tirannosz Ház egy felekezetközi fiúkollégium, amely nyolc éve működik a főváros szívében. Tizenhat jelenlegi lakója hét különböző budapesti egyetem, főiskola hallgatója. Arra kértük néhányukat, illetve nevelőtanárukat, hogy meséljenek nekünk arról, számukra melyek az igazi értékek, kincsek a világban.

A Mohácsról származó Haramza Márk katolikusként történelmet hallgat a Károli Gáspár Református Egyetemen. A kollégium lakói harmadszorra választották meg diákvezetőnek. Egyetemi tanulmányaim során had- és fegyvertörténettel foglakozom elmélyültebben. Az egyik osztálytársam megtanulta a díszműkovács mesterséget. Nagyon megtetszett ez az ötlet, így én is megszereztem ezt a végzettséget. Most van egy szakma is a kezemben, amelyből adott esetben meg is tudok élni.
Melyek azok az értékek, amelyek a legfontosabbak számodra, amelyek irányítanak döntéseidben?
Keresztényként az Istennel való kapcsolat az, ami leginkább mérvadó; ez alapján hozom meg a döntéseimet. Bár ebben vannak csúcspontok és hullámvölgyek is, de az Istennel való aktív kapcsolat alapján az ember rátalál arra, hogy mi az, ami Istennek kedves.
Krisztus követését önvizsgálattal kell kezdeni. Tudatában kell lenni annak, hogy az ember teremtmény – jó és rossz tulajdonságokkal, erényekkel és hibákkal. Változtatni érdemben csak saját magán tud az ember. Sok olyan kérdéssel küzdök naponként, hogy egy-egy dolog Isten szerint való-e vagy sem. Például számomra ilyen a hadtörténet kutatása vagy a harci művészet bemutatása, ugyanis akárhogy is nézzük, az emberek régen egymás életét oltották ki. Ez biztos nem Istentől való dolog volt. Kérdés, hogy ezzel mennyire lehet foglalkoznia egy keresztény embernek.
Úgy tudom, hogy a hagyományőrzésben is aktív vagy.
Igen, a húgommal együtt lovasbemutatókat is szoktunk tartani, tavaly például Visegrádon is voltunk. Ennek célja természetesen nem a rombolás, hanem a bemutatás, személtetés, mások gazdagítása – márpedig ha másokat gazdagítunk, azzal mennyi kincseket gyűjthetünk.
Pém Imre a Budapesti Műszaki Egyetemen energetikai mérnöknek tanul, és a miskolci Tetemvári Református Egyházközség tagja. Hogy miért is tanul japánul, az mindjárt kiderül…
Hatan vagyunk testvérek, és sosem voltunk túl gazdagok, viszont nem láttunk szükséget semmiben. Sokszor kaptunk ruhát, ételt, gyakran szűkös volt az anyagi helyzetünk, de nem szenvedtünk hiányt.
Hogyan tapasztaltad meg azt, hogy Isten betölti a szükségleteidet?
Az energetikai mérnök képzés végén, 2010-ben egy négy hónapos ösztöndíj keretében Japánban írtam a szakdolgozatom. Egy félreértés révén kiderült, hogy nem lesz elég a pénzem: négy hónapi ösztöndíjról értettem úgy, hogy havonként kapom meg azt az összeget. Amikor már teljesen elfogyott a pénzem, bementem az egyetemre megkérdezni, mikor utalnak. Kiderült, hogy jóval később kapok csak pénzt, és nem havonta fogom megkapni a várt összeget, hanem négy hónapra egyszerre. Ez teljesen új szituációt teremtett. Beszéltem a professzorommal, és átimádkoztam a helyzetem. Végül kaptam tőle munkát, azért pedig fizetést, és így utólag ez egy diplomáciai teszt is volt számomra.
Volt egy bemutatkozó alkalom is, ahol elmondtam, hogy keresztény vagyok. Ekkor odajött hozzám egy japán srác, akiről kiderült, hogy ő is keresztény, és elhívott a templomukba. Vele aztán nagyon jól összebarátkoztam; később együtt mentünk el egy oszakai kirándulásra is.

A soproni János Dávid a Budapesti Corvinus Egyetemen élelmiszermérnöknek készül.
Tavaly tavasszal váratlanul autóbalesetben elvesztettem nevelőapukámat. Azóta özvegyi, illetve árvasági ellátásból, hagyatékból és anyukám keresetéből élünk. A házunkon jelzálog van. A hitelt korábban tudtuk fizetni, de a tragikus eseménnyel minden megváltozott. Most azon vagyunk, hogy eladjuk a házat. Tavaly egyik hétről a másikra éltünk, de végül minden hónapban éppen elég pénzünk lett: vagy ismeretlen adományozóktól, vagy Isten egyéb formában megnyilvánuló gondviselése által. Szóval ebben az időszakban – de még a jelenben is – nagyon megtapasztaltuk, hogy Isten gondot visel rólunk.
Az egyetemi tanárom jóvoltából tavaly óta nem kellett otthonról pénzt kérnem. Rajta keresztül alkalmi munkákat (például kérdőívkitöltést) tudok vállalni. Ebből fizetem a kollégiumi díjat, és kéthetente haza tudok utazni Sopronba. Nem történhet olyan dolog, amelyről ne tudna Isten, márpedig, ha itt vagyok, és ezt jónak látja, akkor itt fog megsegíteni.
„Keressétek először Isten országát, és ő ráadásul mindent megad néktek.” Számodra mit jelent mindez?
Szeretem Istennel kezdeni és befejezni a napot. A nagy horderejű döntéseimet is elé viszem. Akármi bajom van, először Istenhez fordulok, neki mondom el, neki panaszkodom, és aztán, ha van a környezetemben olyan személy, aki tanácsolni tud, akkor neki is elmondom.
Neked milyen kincseid vannak?
Az egyetemen vannak barátaim, szeretem bátorítani őket, amikor szükségük van rá. Meg szoktam nevettetni azt, aki szomorú, vagy aki tényleg nagyon padlón van. Ez az egyik erősségem. Számomra ez is egy mennyből származó kincs. A másik a megvallás. Ha felteszik a kérdést, hogy miben hiszel, keresztény vagy-e, akkor beszélek a hitemről. Azokkal, akik kifigurázzák a tanúságtételt, nem vitatkozom, hanem arra gondolok, hogy nézzék meg az életemet, és derüljön ki abból a tanúság. Kincsnek tekintem azt, hogy Isten segít úgy élni, hogy példa lehessek másoknak is. Nekünk pedig meg kell tennünk, ami tőlünk telik.

Pap István az ELTE Bölcsésztudományi Kar angol–magyar szakán anglisztikát tanul. Mezőkövesdről jött Budapestre tanulni. Ott a helyi Omega Pünkösdi Hálózathoz tartozik.
Nagyon nagy kincs a családom, szüleim, testvérem. Egyre inkább így tekintek rájuk – különösen most, hogy kicsit távolra kerültem, és csak kéthetente megyek haza. A gyülekezetemet is kincsnek tartom. Anyagi értelemben nincs olyan dolog, amelyhez nagyon ragaszkodnék.
Úgy látom, hogy tőlem Isten egyre inkább azt várja el, hogy az egyetemen képviseljem őt a csoporttársaim és a barátaim felé. Előbb az kell, hogy hitelesnek tekintsenek, hogy amit mondok, ne üres szavak maradjanak. Tehát először segítenem kell nekik, ahol lehet, vagy szeretettel és barátsággal fordulni feléjük. Nálunk nincsenek nagy csoportok, és így elég nehéz szorosabb baráti kapcsolatot kialakítani. Viszont ha sok ilyen kapcsolatom van, előbb-utóbb jó alkalom nyílhat arra, hogy hirdessem társaimnak az evangéliumot. Ez az, amit kincsgyűjtésként tőlem konkrétan elvár az Isten.
Megtapasztaltad-e azt, hogy ha először Isten országát keresed, akkor a földi javakat is megadja neked az Atya?
Nagyon sokszor. Épp a napokban gondolkodtam el ismét azon, hogy hogyan is kerültem ide. Én ugyanis az Eötvös Kollégiumba akartam jelentkezni. Az Eötvös nagyon nívós szakkollégium, ráadásul nem drága, és van lehetőség arra is, hogy térítés nélkül nyelvet tanuljon valaki. Márpedig nekem a nyelv az, ami különösen is fontos. Már megvoltak az ajánlásaim is, de volt egy másik kollégium is függőben, ahol úgy tűnt, hogy lesz helyem. Hezitáltam, mert az utóbbiban ismertek és szeretettel vártak, így nem tudtam dönteni. Úgy voltam vele, hogy Istenre bízom. Leültem, imádkoztam, megvallottam bűneimet. Magam is meglepődtem rajta, hogy éppen bibliaolvasás közben egészen egyértelműen azt az isteni vezetést kaptam, hogy ne jelentkezzek az Eötvösbe. Amikor pedig röviddel ezután a másik kollégiumba sem vettek fel, hirtelen elbizonytalanodtam. Nagyon hamar komoly krízisbe kerültem, mert megijedtem, hogy félreértelmeztem Isten vezetését. Utólag beigazolódott, hogy nem, hanem ez a helyzet vitathatatlanul egy próba volt számomra. Ezután kerültem ide. Ma már azt mondhatom, hogy Isten tökéletesen kipótolta az anyagiakat is, mert olyan jó volt hozzám, hogy jól sikerült a félévem, így most annyi ösztöndíjat kapok, hogy megvan a pénzem arra, hogy kifizessem a drágább kollégiumi díjat, és még tudtam félretenni annyit, hogy be tudjam fizetni a spanyol kurzus díját az ELTE-n.

Weisz Patrik a kollégium másik diákvezetője. A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnök Karán mérnök informatikusnak tanul. A balatonszemesi baptista gyülekezet tagja.
Gyermekkorom óta a szüleim igyekeztek úgy nevelni minket, hogy mindent megadjanak nekünk. Például az apukám egyszer azt mondta: „Vehettünk volna gyakrabban új autót, de úgy gondoltam, hogy azt a pénzt, inkább rátok, a családra és az együttlétre, nyaralásra költjük.” Apukám mindig előre gondolkodott, és így soha nem volt gond, hogy mit hoz a holnap. Bölcsen be tudta osztani az anyagiakat is, amit Isten rábízott.
Tőle hallottam először azt az igeverset is, hogy „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ráadásul minden más megadatik nektek”. Saját magam is azt tapasztalom, hogy az Istennel való mély kapcsolat következménye, hogy megáldja az életünket. Én Isten áldásának tekintem az iskoláimat, tanáraimat és a velük való kapcsolatomat. Ez mind ajándék volt számomra.
Még a mai keresztény fiatalok között is igen ritka, hogy ennyire meghatározó lenne számukra a nevelés, a szülői példa.
A kamaszkor jellemzője a szülőktől való eltávolodás. Nekem is voltak kritikus pillanataim, de akkor is tisztelettel néztem szüleimre. Édesapámmal nagyon hasonlítunk egymásra. Már kisebb koromban is úgy gondoltam, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő. Vártam, hogy mikor lesz az a korszak, amikor szeretnék függetlenedni, de meglepődve tapasztaltam, hogy ez nem igazán jött el, mert édesapám nézeteivel alapvetően mindig egyetértettem. Bizonyos helyzetekben ugyanazt láttuk meg, ugyanazt gondoltuk az emberekről. Emiatt sokkal inkább elmélyült a kapcsolatunk, semmint hogy lázadtam volna ellene. Anyukámmal még kevesebbet konfrontálódtam. Így kialakult egy mély bizalmi kapcsolat közöttünk, és még inkább felnézek rájuk. Azt is beláttam, hogy azok a döntések, amelyeket velem kapcsolatban hoztak meg, mind a javamat szolgálták.
Miért van az, hogy még keresztény fiatalok közt is nagyon kevesen nyilatkoznak így, mint te?
Sajnos azt látom, hogy kevés szülő neveli így gyermekeit, mint ahogy minket neveltek. Gyerekkoromban hallottam, ahogy a szüleimet kérdőre vonták mások, mondván: „Hogyan nevelitek őket? Mi lesz ebből? Nem vagytok normálisak!” Úgy 18-20 éves koromban már beigazolódott, hogy szüleim jó döntést hoztak, amikor céltudatosan, következetesen és szigorúan neveltek.
Az én oldalamról pedig fontos tényező volt, hogy 12-14 éves koromban a gyülekezetben elkezdtem szolgálatot végezni. Ez átformálta a gondolkodásmódomat, elmélyítette Istennel való kapcsolatomat, és segített abban, hogy alázattal tekintsek a szolgálatra, például az éneklésre, ifjúsági munkára vagy akár a lányokkal való kapcsolatomra. Amikor az énekléssel kezdtem szolgálni, rájöttem, hogy nem lehet akármilyen az életem, ha én a gyülekezet elé állok. Felelősséggel tartozom azért, ahogyan élek. El kellett döntenem, hogy magam kényelmére, kedvtelésére élek, vagy másokért tartozom felelősséggel.

Filemon Norbert elsőéves joghallgató az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Nyírmártonfalváról, a görög katolikus közösségből érkezett a kollégiumba.
A legnagyobb értéknek a szeretetet és az igazságot tartom, lehet, hogy azért, mert alapvetően racionális típusú személy vagyok. Részben emiatt kötöttem ki a jogi karon. Annak ellenére, hogy katolikus családba születtem, és gyerekkoromban is jártam templomba, el kellett telnie egy bizonyos időnek, mire rájöttem, hogy nem azért járok templomba, mert kell, vagy mert ebbe születtem bele, hanem azért, mert ez az egyetlen út, és ez igaz.
Mit teszel azért, hogy igazabb, jobb legyen a világ?
Először is teljesítem kötelességeimet. Jelenleg az a dolgom, hogy tanuljak, aztán majd az lesz, hogy megnősüljek, családot alapítsak, hogy róluk is gondoskodjam. Az igazságot, amelyet a legfontosabbnak tartok, mindig keresem. Persze sokszor vitába keveredem környezetemmel, de keresem az értelmes érveket és válaszokat. Én a vita pártján állok, mert az viszi előre a dolgokat.
Hogyan tapasztaltad meg, hogy Isten gondot visel rólad?
Ezt nehezen tudom megítélni, mert a családom jó anyagi helyzetben él. Úgy vélem, ez is kötelezettséget ró rám, hiszen az anyagi lehetőséget úgy kell felhasználni, hogy az épülésemet szolgálja. Nem csak az enyémet, hanem másokét is. Szerintem én azért kerültem kedvező helyzetbe, hogy ezt belátva másokon is segíteni tudjak.
Sokan élnek jó körülmények között, de mégsem így gondolkodnak saját helyzetükről.
Egyes nézetek szerint mindenki annyit ér, mint amennyije van. Ez csak részigazság. Ismerek sok olyanokat a környezetemben, akik nálam sokkal tehetségesebbek, mégis szegényebb körülmények között élnek, és ez nem az ő hibájuk. Nekik meg kell adni azt a segítséget, amit megérdemelnek.

Pafkó Tamás a kollégium nevelőtanára. Eredetileg gimnáziumi tanár. A Baptista Teológiai Akadémia lelkipásztor szakának elvégzését követően jelenleg PhD hallgató az ELTE Bölcsésztudományi Karán. Házas, az első gyermekük, Teofil másfél éves.
Számomra a legnagyobb kincs tényleg az Istennel való kapcsolat. Nagyfokú engedelmességet kíván az, hogy az ő mennyei akaratát itt, a földön meg tudjam tenni. Akkor érdekes ez, amikor olyasmit vár el tőlem, amihez nekem nem fűlik a fogam. A PhD kezdetben pont ilyen volt számomra. Szépnek hangzott, hogy doktorálni fogok, de azt elfogadni, hogy két munkakör, a másoddiplomás teológiai képzésben való részvétel és a család mellett ez a kutatómunka tényleg jó lesz nekem, csak a hitem miatt tudtam elfogadni. Imádságban Isten elé hoztam, és azt az útmutatást kaptam, hogy csináljam. Ma már egész más a helyzet, egyre jobban élvezem, és nagy kedvvel végzem, de kezdetben a fő motiváció az engedelmesség volt.
Nevelőtanárként hogyan segíted a fiúkat, hogy ők is mennyei kincseket gyűjtsenek?
Az aranyszabályt (ti. hogy azt tegyétek az emberekkel, amit szeretnétek, hogy ők is tegyenek veletek) szeretném hús-vér valóságként megtapasztalni velük. Az Istennel való kapcsolatom kiábrázolását a fiúkkal való kapcsolatomban is szeretném megélni. Ugyanis az is a szeretet egy megnyilvánulása, hogy szabad, felelősségteljes, döntésképes fiatalokkal hogyan lehet együttműködni anélkül, hogy állandóan szabályokat kellene hozni.
Ha a mennyet tökéletes társadalomként képzeljük el, akkor ezt az országot Isten olyanokkal szeretné irányítani, akik minél jobban ismerik őt. Én szeretném az Atyát a tudásomhoz és a lehetőségekhez képest a legjobban megismerni. Ezt szeretném átadni minden környezetemben élőnek, így a fiúknak is, mert azt gondolom, hogy ez az érték az igazi kincs.
Szabó Márk

Egy hozzászólás

  1. Sajnálom, hogy nem lehet megosztani. Nagy horderejű gondolatok, többen is tanulhatnának belőle. Sokan szorulnak a kegyelemre és arra, hogy Istent “megérintsék”, életükben felfedezzék.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.