Szívet cserél, ki hazát cserél?

Közzétette: | Ekkor: 2014. január 14. | Itt: Kitekintő | 0 hozzászólás

Szívet cserél, ki hazát cserél?

Gyakran feltett kérdés ma: hűtlenné válok-e nemzeti közösségemhez, ha más országban telepedek le? Hívő emberként még nagyobb a dilemma, tudva, hogy nem véletlenül születtem magyarnak. Hűtlenné válok-e Istenhez, ha külföldre költözöm? Menjek – vagy maradjak?
„Hol a helyem? Hol az otthonom?” – virít lóbetűkkel egy tíz évvel ezelőtti jegyzetem oldalán. Addigra már másfél éve tanultam külföldön – előbb Prágában, majd a vesztfáliai Münsterben. Tapasztalni, látni, kívülről ránézni a magam kultúrájára: milyen nagy dolog ez! De ott is kellene letelepednem? Lehetek-e én én, ha mindabban, ami a múltamban meghatározott, nem osztozom senkivel, ha nem tudom megélni? És ha több nyelvet beszélek is, mégsem adhatom át mindezt ugyanúgy – hiszen lényem egyik legmélyebb része az anyanyelvem?
De nagy kiváltság, hogy nekem nem kell menekülnöm – sem politikai rendszer elől, sem megélhetési gondok elől, sem a múltam vagy saját magam elől! És de nagy kiváltság a hátterem: a szerető családom, a gyülekezetem és a szülővárosom, Soltvadkert! Ennek a városnak lélegeztem be múltját, titkait, hagyományait. Ennek ismerem minden szegletét – és ő is ismer engem. Idősei az én időseim, a múlt század fájdalmas tapasztalatait ők tették számomra elevenné. Itt számon tartjuk egymást. S amikor kétévente összejön a „nagycsaládom” – az 1703 óta vezetett családfánk ma élő utódaival találkozhatom –, mind Vadkerthez kötődünk. Vadkerthez, amely látott engem felnőni: látta a képességeimet, és látta a butaságaimat. Amelynek annyi örömöt köszönhetek, bár tőle kaptam az első mély sebeket is…
„Álljunk csak meg: de hát akkor miért nem Vadkerten élsz ma?” – vethetné közbe valaki, hiszen jelenleg Pesten lakom. Alig néhány generációval ezelőtt valóban feltették a kérdést: hűtlenné válok-e az enyéimhez, ha elhagyom a szülővárosomat? A világ kicsivé vált, és mára már tágult a dimenzió: maradni – vagy menni: akár az országhatáron túlra is?
– De hát miről is beszélünk, Anna? – mondja a férjem Németországban élő nagybátyja. – Én sohasem foglalkoztam azzal, hogy magyar vagyok-e. Otthon sváb voltam. Amikor kitelepítésről volt szó, alig várták, hogy a szüleimtől elvegyék mindazt, amit szorgosan felépítettek. Ez beléjük vésődött, ez benne volt a levegőben. Én nem éreztem magam magyarnak, de nem érzem magam németnek sem. Azt hiszem, a németek sem tartanak engem annak, noha itt élek húsz éve, a nevem német, a nyelvem német. Én ember vagyok. És ha ez így van, akkor a „Menni vagy maradni?” sem nemzetiségi kérdés.
– Vajon Magyarország történelmét, többnemzetiségi állam voltát ismerve ki mondhatja el magáról, hogy „tiszta” magyar? Magad mondtad el, miért „felejtették el” német nagyszüleid hirtelenjében a magyar nyelvet, vagy miért lettek ’48-ra olyan nagy felbuzdulással Kazenbachokból Kemények, Ritterekből Révészek… – fűzi hozzá a férjem.

„Örök nosztalgiával gondolunk a kinti évekre”
Révész Balázs – akit a munkahelye néhány esztendővel ezelőtt egy kétéves svájci kiküldetéssel bízott meg – némiképp árnyalja a megkezdett gondolatsort:
– Ha már a hűtlenségről beszélünk, érdemes lenne elgondolkozni azon, vajon nem azért kényszerülnek-e tömegek külföldre, mert az állam előbb csalta meg a polgárát… Nem, engem a hűség mindig a családom és a gyülekezetem viszonyában foglalkoztatott. Svájcba költözésünk során is a család és a gyülekezet elhagyása volt a legnehezebb – a feleségemnek még inkább. A szülei arra tanították, hogy a család a legfontosabb érték, és hogy a testvérek mindig támogassák és védjék egymást. Nehéz volt az elszakadás, de kihasználtuk az internet által kínált lehetőségeket. Ezen keresztül – bár fizikailag másik közösségbe jártunk – továbbra is részt vettem az itthoni gyülekezet vezetői döntéseiben, támogatásában is.
Balázs feleségének, Anettnek négy testvére van. A költözéssel nemcsak ők, hanem a szülei is távolra kerültek.
– Fájt ez, hiszen az utolsó hónapokban voltam a kisbabánkkal – távol az ő nagyszüleitől. Hogy „túléljem”, szinte mindennap skype-oltunk a családdal – meséli. – Jöttek hozzánk a rokonok, barátok és ismerősök is Vadkertről. Amikor pedig Balázs hosszabb üzleti útra ment, repülőre ültem én is a kisfiammal, hogy addig a családdal lehessünk. Kihívás volt minden egyes nap. A férjem sokat utazott, vagy késő estig dolgozott a munkahelyén, így teljesen rám maradt az életünk kialakítása.
De gazdagon megtapasztaltuk Isten jelenlétét. Két dolgot kértem, kértünk tőle: egy kórházat és orvost, aki a szülést levezeti, illetve egy házat, amelybe minél kevesebb idő alatt beköltözhetünk. Genfben az egyiket nehezebb megszerezni, mint a másikat. A jó orvosok tele vannak betegekkel, és nem igazán vállalnak új pácienseket, pláne nem három hónappal a szülés előtt. Egy-egy házra hat-nyolcszoros túljelentkezés van, és közülük választják ki a tulajdonosok a legszimpatikusabbat, akivel végül szerződést kötnek. Nekünk azonban egyetlen nap alatt lett orvosunk és házunk!
– Értékes barátságokat kötöttünk ott – veszi át a szót újra Balázs. Genfről beszél, ahol a különféle nációk megtanultak együtt élni a pezsgő üzleti életnek köszönhetően. Ahol mind a város, mind a gyülekezet befogadását tapasztalták. – A kertszomszédainkat minden kedden vendégül láttuk; a közösen elfogyasztott vacsora után letettük a gyerekeket aludni, majd együtt tanulmányoztuk a Bibliát. Mi Svájcban váltunk családdá, és örök nosztalgiával a szívünkben emlékezünk vissza az ottani évekre.

„Valami hiányzott”
Török Attila másként élte meg az Írországban töltött időszakot.
– Amikor hazajöttem, olyan volt, mintha hét évig száműzetésben lettem volna az ír szigeten. Pedig sokáig nagyon is jól éreztem magam. Volt itthon munkám – villanyszerelőként, illetve autókereskedésben dolgoztam –, de a jobb kereset miatt mentem ki. Először csak kamionsofőrnek, mert a nyelvet még nem beszéltem, aztán egy céghez kerültem, amellyel felépítettünk három irodaházat. Elértem, amit akartam. Volt egy jó munkahelyem. Megbecsültek, szerettek a munkatársaim. Nem úgy kezeltek, mint a többi bevándorlót, mint amiről sokan panaszkodnak. Jól ment minden. De, tudod, nekem nagyon más életem volt előtte… Én Köröstarcsán kocsmáros is voltam… Mindenben benne voltam… Más életet éltem.
Átformált ez a hét év. Megtanultam sok mindent megbecsülni, másképp látni. Jött egy pont, amikor egyszerűen felismertem: hiába van új házam, szép autóm, munkahelyem – mégsem vagyok boldog. Valami hiányzik… Meg akartam változtatni az életemet. Istenhez kiáltottam, hogy mutasson utat nekem, mert ez így nem mehet tovább. És ettől a perctől fogva megváltozott minden.
Az útkeresésemben az is közrejátszott, hogy nem találtam magamnak kint párt. Vannak, akiknek ez sikerül, születnek ír–magyar házasságok, ám kevés esetben igazolódik be, hogy hosszú távon is együtt tudnak élni, hiszen a kultúrájuk nem egyforma. Akadnak olyanok, akiknek ez persze nem okoz gondot, nem látják problémának azt, amit én. Mindenesetre nekem megvolt mindenem, de társat nem találtam. Egyszerűen szerettem volna egy lányt, akivel megtaláljuk a közös hangot. Szerettem volna egy saját kis családot, gyerekeket. És elkezdtem imádkozni ezért.
Ebben az időben kért fel a vadkerti unokatestvérem arra, hogy legyek a kislánya keresztapja. Elvállaltam. Hazajöttem, de addigra már kértem a református lelkészt, hogy előbb engem is kereszteljen meg. A lelkész különös módon mint egy leendő soltvadkerti lakost mutatott be ekkor a gyülekezetnek, és kérte őket, hogy mindenben álljanak mellém, és támogassanak. Az egész távolinak tűnt nekem, ám olyan jólesett a lelkesedésük! Még visszamentem Írországba, de amikor a nagynéném hívott, hogy szükség van a segítségemre a vadkerti éttermében, éreztem, hogy pakolnom kell. Úgy éltem meg a hosszú autóutat hazafelé, hogy Isten kísér haza. És ő volt az, aki az unokatestvérem kislánya miatt az utamat a helyi evangélikus óvodába vezette. Így ismertem meg egy tiszta, komoly, Istent szerető óvónőt, Beát: a feleségemet. Azóta pedig megszületett a kis Sára is…
Nekem itt a helyem. De hogy ezt szabályként jelentsük ki: menni vagy maradni? Nem merném… Jónásnak az volt a bűne, hogy nem akart menni, amikor Isten azt kérte tőle – zárja szavait Attila.

„Az ember szíve mindig az otthagyottak után sóvárog”
Fazekas László a feleségével, Erzsébettel az Istennek való engedelmesség kérdéseként élte meg az Amerikába való kiköltözés vagy az itthon maradás dilemmáját.
– 1990-ben hívtak meg a Clevelandi Magyar Baptista Gyülekezet lelkipásztorának. A döntés nagyon nehéz volt. Vívódásunk során két alkalommal is kimondtuk a nemet, de harmadjára komoly lelki harcba kezdtünk. Kivettünk egy hét szabadságot, és mindent félretéve könyörögtünk Isten vezetéséért. Több testvérünk és imatársunk állt mellettünk ebben az időszakban. Jó Atyánknak erélyesen kellett meggyőznie bennünket. Az ekkor olvasott igék segítettek át bennünket a homályos útvesztőkön – huszonhárom év után is gyakran felidézett, világos útmutatások számunkra.
A rendszerváltás után sokan indultak Amerika tejjel-mézzel csábító földjére szerencsét próbálni. Fazekasékat azonban ezer szál kötötte a magyar földhöz:
– A feleségem ekkor negyvenhét, én ötvenkét, a lányaink tizenkilenc és nyolcévesek voltak. Huszonnyolc éven át dolgoztam jogászként, de ezt csak kenyérkereső foglalkozásnak tekintettem. A feleségemmel együtt végeztük a lelki munkát – én ötödik éve lelkipásztorként is. A feleségem nyíltan hitvalló orvos volt, a munkáját kitüntetéssel, előléptetéssel ismerték el. Nehéz volt a biztonságot, de még nehezebb az idős szüleinket, testvéreinket, barátainkat, gyülekezeti testvéreinket magunk mögött hagynunk. A polgári életben is óriási szintbeli visszalépésre kényszerültünk. Anyagi gondjaink voltak. Nem számított, hogy kik voltunk, milyen végzettséggel érkeztünk, keményen kellett dolgozni, semmi sem hullott az ölünkbe magától. Tudtuk, hogy egy nagy felkészültségű gyakorló sebész – akinek a nevéhez új műtéti megoldások kapcsolódtak a szakirodalomban – liftkezelőként dolgozik, hogy a kinti diplomáját megszerezze. Járja egy mondás a bevándorlók között: „Nem számít, hogy a föld túlsó szélén ki voltál. Az a lényeg, hogy itt mit tudsz felmutatni.”
− De hát nem egy biztos lelkészi állás várta Clevelandben? – értetlenkedem.
− A kezdeti örömmámor után hamar felismertük, hogy a bevándorolt testvérek milyen anyagi terheket hordoznak a gyülekezetben. Meg akartuk kímélni őket a további áldozatoktól, ezért mind a ketten fizikai munkát vállaltunk. Az adott körülmények között szó sem lehetett a diplomáink honosításáról. De ezek révén személyesen éreztük át, hogy minden emigráns valamilyen mértékben sérül az őt érő külső hatások miatt. Ráadásul így elfogadhatóbbá váltunk a mindennapi anyagi gondokkal küzdő testvéreink számára is…
− Akkor azonban nem is tudatosítottuk mindezt. Ott volt bennünk valami rendkívüli öröm a szakadatlan munkában is – vált irányt a lelkipásztor, és arról beszél, hogyan vetették bele magukat a feladatokba. Beszél az örömről, amely Istenből és a szolgálatból fakadt, és beszél az áldásokról, amely mindenért kárpótolták őket.

Amikor elérték a nyugdíjkorhatárt, a Fazekas házaspár visszaindult Magyarországra – Soltvadkertre. Itthon voltak ők addig is szinte minden évben: találkozni vágytak a családjukkal, törődni idős szüleikkel. Csakhogy életük egy darabja, két lányuk Amerikában maradt. Egy év sem telt el, és megszületett az első unoka. Erzsébet kiutazott hozzájuk segíteni. Amikor a második is világra jött, már László is ment vele.
Amikor azt kérdezem, hogy hol tervezik a jövőt, Amerikában vagy Magyarországon, így sóhajt fel:
– Egyetlen külföldre távozó sem gondol időben arra, hogy mi lesz, amikor már nem tud utazgatni. Hogy hol fogja eltölteni az öregkorát… Szerettük volna Magyarországon, de… Az ember szíve mindig az otthagyottak után fog sóvárogni. Mi pedig tudatosan építettük családjainkban a szeretetközösséget, egymás támogatásának szükségességét, a közös örömöket – látva a körülöttünk levő világban a szétesést, elidegenedést, a szeretet- és hitvesztést. Ez tehát kérdés most nekünk. A szívünkben mégis azt éljük meg, hogy a mi országunk a mennyekben van, ahonnan megtartó Urunkat várjuk.

Bayer Anna

2013/3

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.