Az élet: ajándék

Közzétette: | Ekkor: 2014. február 10. | Itt: Kettesben | 0 hozzászólás

Az élet: ajándék

Látogatóban a Tolnay házaspárnál

Kedd este nyolc órát beszéltünk meg a találkozásra, feltéve hogy nem kell szüléshez mennie Tolnay Lajosnak, és Csattos Mártának, a gyógypedagógus feleségnek sem jön közbe semmi halaszthatatlan tennivalója. Nagy örömömre az aktuális baba délután világra jött, így Márta és Lajos bő két órán át meséltek az életükről – kételyekről és bizonyosságokról, örömökről és bánatokról.

Egy szülészorvos folyamatos készenlétben él. Hogyan lehet ezt beépíteni egy négygyermekes család menetrendjébe?
Lajos: Mártival kölcsönösen elhordozzuk egymás hiányát, és igyekszünk olyan alkalmakat találni, amikor közös családi élményeket gyűjthetünk: például egy-egy színházlátogatással, délig tartó szombat reggelikkel…
Márta: Ugyanakkor nemrég idéztük föl a gyerekekkel azokat a karácsonyokat, amikor már csak apára vártunk a vacsorával, és mire este fél tízkor megjött, már senki sem volt éhes. A gyerekekkel mindig imádkoztunk azokért a kismamákért és kisbabákért, akikhez ment, így a hivatásának inkább az öröm- teli részét éltük meg, nem pedig a negatívumait.
L.: Amíg a gyerekeink kisebbek voltak, gyakran bejöttek velem a kórházba, mikor másod- vagy harmadnap meglátogattam az anyukákat. Már ismerték őket az osztályon, fölvették az ingemet, a kismamák a kezükbe adták a babát, és ők boldogan anyáskodtak… Egészen kamaszkorukig nagyon szerették ezt. Volt egy időszak, amikor rendszeresen fölvetették, vigyünk haza egy kicsit, akit a szülei otthagytak, ők majd segítenek, vigyáznak rá.

Márta, könnyű volt elfogadnia mindazt, amivel a férje munkája járt?
M.: Tudtam, hogy kihez megyek feleségül, bár nekem sem volt reális képem a valóságról. A magyar közgondolkodásban a szülész-nőgyógyászokról egy nagy zseb jut az emberek eszébe, meg hogy milyen egyszerű mellettük az élet.
Mi azonban már hitben mentünk végig ezen az úton, és amikor összeházasodtunk, számot vetettem azzal, hogy egy orvos feleségeként vagy bölcsődés gyerekeink lesznek, és a bébiszittert többet látják, mint a szüleiket, vagy szünetjelet teszek a szakmai pályafutásomra. Én az utóbbit választottam. Majdnem tizenöt évig itthon voltam a gyerekekkel, és utána is csak félállást vállaltam eleinte.

„Kellenek a közös pontok”
Amíg a gyerekek kicsik voltak, miként zajlottak a hétköznapok?
M.: Lajossal minden reggel olvastuk a Szentírást. Bár Isten Igéje nem mindig szólt személyesen hozzánk, soha nem hagytuk ki ezt a közös alkalmat, hiszen ilyenkor lehetőség nyílt arra is, hogy röviden megbeszéljük, mi vár ránk aznap, így folyamatos kommunikáció működött közöttünk. A gyerekek is látták ezt. Emlékszem, egy hétvégén Lajos péntektől hétfőig folyamatosan a kórházban volt. A kisfiunk négyéves lehetett, reggel mellém bújt a franciaágyba – ez egyébként nem volt szokás nálunk –, kezébe vette az Útmutatót, amely alapján a Bibliát olvastuk, és csak annyit mondott: „Krisztus megszületett. Ámen.” Majd kiment a szobából. Tudta: a férfi dolga, hogy fölolvassa reggel az Igét.

Idővel közös szolgálatot is vállaltak.
L.: Még a házasságkötésünk előtt tanultuk meg Pálhegyi Ferenctől, hogy kellenek a házasságunkat megerősítő, közös pontok az életünkbe, és mi tudatosan kerestük ezeket. Így lettünk munkatársai az általa vezetett Bibliai Házassággondozó Szolgálatban. Csoportokat vezettünk, nyári táborokat tartottunk, családos csendesheteket szerveztünk, amelyeken együtt szolgáltunk. Nyaranta egy-két hetet a szabadságunkból mások házasságának a megsegítésére szenteltünk. Ha visszatekintek erre a tizenhat-tizennyolc évre, azt mondhatom, hogy eredményes és gazdag időszaka volt az életünknek.
M.: A gyermekeink belenőttek abba a keresztény közegbe, amely ma is alap számukra. Soha nem tiltakoztak a templomba járás miatt sem.
L.: Persze ennek megvoltak a nehézségei is, mert mindig eléggé szem előtt volt az életünk. Ezt néha nehezményezték is a gyerekeink. Még egy könyvet se vehettek nekem nyugodtan, mivel előfordult, hogy a keresztény könyvvásáron az eladó megjegyezte, hogy „amit kiválasztottál, azt édesapád polcán is bizonyára megtalálod”. Aztán eljött az az időszak is, amikor azt mondták: már nem bőröndök, hogy mindenhova magunkkal cipeljük őket.

Az emberekkel való foglalatoskodás Márta szakmájának is fontos része, hiszen gyógypedagógus. „Kölcsönösen elhordozzuk egymás hiányát” – fogalmazott Lajos a beszélgetésünk elején. Ezek szerint Márta is igen elfoglalt?
M.: Felnőttkori rehabilitációval foglalkozom évtizedek óta. Azt hiszem, hogy sokat és becsületesen tudok dolgozni, nagyon szeretem a szakmámat. Pálhegyi Ferenc, aki a főiskolán professzorom volt, meg is jegyezte annak idején, hogy könnyebben el tudott volna képzelni a gyógypedagógiai főiskolán tanszékvezetőnek, mintsem négy gyermek anyukájának. Amikor ismét elkezdtem dolgozni, azt éreztem, a gyermekeim kifejezetten büszkék rám, hogy ezután már nem csak a házimunkával foglalatoskodom. Egy baráti család jut erről eszembe: az édesanyától megkérdezték a gyerekei, hogy mit fog csinálni, amikor majd eljár dolgozni. Mire ő így válaszolt: „Közgazdász leszek.” Erre döbbenten visszakérdeztek: „Anya, te ahhoz is értesz? Azt hittük, mosogatsz vagy takarítasz.”

„Nem lehet mindig teljesíteni”
A gyógypedagógia iránti elköteleződése tudatos választás eredménye volt? Szerepe volt benne a személyes érintettségnek is?
M.: Tizennégy éves koromban néhány hónap alatt titokzatos módon elromlott a szemem. Egy gyermek, aki igazi jó kislány volt, aki azt sem tudta, hogyan kell rosszalkodni, kamaszként gyengénlátó lett, és ettől fogva csak teljesített és teljesített… Mindez örömöt jelentett számomra, de később meg kellett tanulnom, hogy nem lehet mindig tökéletesre törekedni és ezt másoktól is elvárni.
A pályaválasztásomban nagy szerepe volt az édesanyámnak is, akinek sokat köszönhetek. Keményen ott állt mögöttem, iszonyú sok áldozatot vállalt értem. Mindig azt mondta: „Én ott leszek, te csak menj, és teljesíts!”
L.: Anyósom jól menedzselte Mártit, jó anyai mintát kapott, amelyben egy adag perfekcionizmus is benne foglaltatott. Már- ti szülei ugyanis a háború utáni rendszer nagy veszteseiként elveszítették a vagyonukat, az egzisztenciájukat, ugyanakkor a polgári attitűd, az életformával járó igényesség, tartás, küzdeni tudás megmaradt bennük.

Lajos számára mennyire volt ismerős ez a teljesítménycentrikusság?
L.: Valahol bennem is van egy adag maximalizmus, de más területen, mint Mártiban. Én első generációs értelmiségi vagyok. Óriási segítség volt, amikor Mártit megismertem, hogy van valaki, aki mögém áll, és motiválni tud olyan dolgokban, amelyekről nem is gondoltam, hogy képes lennék rájuk, vagy már lemondtam róluk.
Évekig vitorlázórepültem, és amikor nem vettek fel elsőre az orvosi egyetemre, elmentem a repülőgéphajtómű- és sárkányszerelő-iskolába. A Budaörsi repülőtéren dolgoztam, ahol világbajnok műrepülők alá toltuk a gépet. Aztán Isten elbeszélgetett velem, így ismét megpróbáltam munka mellett az orvosi egyetemet.  Felvettek.

Eleve nőgyógyásznak készült?
L.: Az egyetem alatt érzékeltem, hogy jó a kézügyességem. Sebésznek készültem, de állást csak vidéken ajánlottak. Közben a gyülekezetünkben többen kérdezgették, hogy nem akarok-e szülész-nőgyógyász lenni, mert nagy szükség van hívő emberekre ezen a területen is. Itt az abortusz riasztott vissza, de mire munkába álltam, megszületett a lelkiismereti szabadságról szóló törvény.

Gondolom, ennek ellenére még nem sok helyen örültek az olyan orvosoknak, akik nyíltan hirdették, hogy nem vállalnak abortuszt.
L.: Így igaz, de végül a dél-pesti kórházba felvettek, és az- óta is itt dolgozom. Az állásinterjún jelen volt az igazgató és az osztályvezető, és amikor meghallották, hogy nem vállalok abortuszt, az igazgató azt mondta: „Fiatalember, nekem is négy gyermekem van, mégis két lábbal állok a földön.” Ezután a vasárnapi prédikációban arról volt szó, hogy Isten embere két lábbal áll a földön, de imádságban a mennyel van összeköttetése. Azonnal éreztem, hogy ez a mondat nem véletlenül hangzott el, itt valami készül. Fölvettek. Máig tiszteletben tartják a kérésemet, ugyanakkor több olyan terhességet is gondoztam, amelyben a szülők a fejlődési rendellenességgel sújtott újszülött mellett döntöttek, és én segíthettem nekik a babák világrajövetelében is.
M.: A második gyermekünk születése előtt Isten minket is megpróbált: az ultrahang először vízfejűnek mutatta a magzatot. Azonnal elvégezték volna a szükséges beavatkozást, mi azonban végiggondoltuk, hogy ha így van, akkor ő lesz a mi vízfejű gyerekünk. És három hét múlva, amikor egy korszerűbb ultrahangkészülékkel vizsgáltak meg, kiderült, hogy a baba egészséges. Isten így tanított bennünket, hogy készek legyünk elfogadni azokat, akiket ránk bízott.

„Ne halj meg! Mit csinálok nélküled?”
Hogyan jutottak hitre?
M.: Kamasz lányként úgy lázadtam, hogy azt mondtam, én rendszeresen templomba fogok járni, mert a családunk csak sátoros ünnepeken ment. Egy kis gyülekezetbe kerültem, ahol viszont állandóan rám telefonáltak, ha nem jelentem meg egy bibliaórán. Ezt eléggé nehezményeztem, mire egyik barátnőm elhívott Pasarétre. Cseri Kálmán a tízparancsolatról beszélt éppen, és úgy éreztem, mintha minden szava ismeretlenül is rólam szólt volna…
L.: A jóravaló szüleim járattak hittanra a szocializmus idején, bérmálkoztam is, csak Jézus Krisztussal nem tudtam mit kezdeni. Gimnazistaként bejártam a Vakok Intézetébe korrepetálni, ahol Márti nevelőtanár volt. Sokat beszélgettünk, többek között a vallásról is. Egyszer azt mondtam neki, hogy úgy döntöttem, ateista leszek. Ő kért, hogy előbb még menjek el vele Pasarétre. Azt éreztem, hogy amit ott a szószékről hallok, azon én már mind túljutottam, de valami mégis megragadott. Mártival közel egy időben jutottunk hitre, és 1982-ben már hívő emberként döntöttünk Isten és egymás mellett.

Isten nemcsak áldást, hanem különleges próbát is adott az életükbe. Nyolc éve kiderült, hogy Mártának rosszindulatú daganata van. Hogy érzi most magát?
M.: Köszönöm, jól, a leleteim negatívak, de természetesen tudjuk, hogy ez a betegség visszatérhet. Minden ellenőrző vizsgálat újabb amnesztia számomra.

Miként fogadták a diganózisról szóló hírt?
L.: Egy rutinvizsgálat mutatta ki a rosszindulatú daganatot. A gyerekek éppen táboroztak, egymás vállán sírtuk ki magunkat. Két napig bújtam az internetet, minden vonatkozó írást elolvastam, de rá kellett jönnöm, hogy nem latolgathatom az esélyeket a leletek alapján, hiszen így Mártival se tudok törődni. Ez nem az én feladatom, van onkológusa, viszem a kezelésekre, tesszük a dolgunkat, és hisszük, hogy Isten is megteszi a magáét.
M.: A férjem először azt mondta: „Ne halj meg! Mit csinálok nélküled?” Majd megbeszéltük, hogy ha előrehaladott a betegség, akkor nem megyünk bele az operációsorozatba, hanem békében kihasználjuk az időt, amely még hátravan. De Isten a tenyerére vett, és hamarosan megműtöttek. Küzdöttünk sokat, és többször fölmerült bennem, hogy nem magyarázom-e bele Isten igéjébe a saját vágyamat, amikor például azt az idézetet kaptam az egyik gyerekemtől a szülinapomra egy képeslapon (éppen az első kemoterápiás kezelésről értem haza), hogy „nem romlást hozok, hanem reményteljes jövőt készítek nektek”. Ezt az igeverset többször is megkaptam, majd a Zsoltárokból azt olvastam: „unokáidat öledbe veszed”. Egyszer, amikor már nagyon sokat kínlódtam, eldöntöttem, hogy ennyi bátorítás után az életet választom. Lajos is segített ebben, mondta, hogy „akkor vegyünk egy új ruhát!”. Ezt előtte már nem akartam, ám akkor beleegyeztem. A harmadik születésemnek tartom ezt a pillanatot, egy új életszakasznak, ráadásnak.
L.: Végigcsináltunk mindent, amit ilyen esetben kell: kemoterápia, sugárkezelés, paróka, lábadozás – nem vidám történet… Közben Márti a kezelések mellékhatásaként szinte teljesen elveszítette a látását. Emellett a gyerekek nőttek, én dolgoztam…

Hogyan érintette az életüket, hogy Márti ennyire közelről tapasztalta meg a „halál árnyékának völgyét”?
L.: Az események átformáltak és fel is szabadítottak abból a szögletes gondolkodásmódból, amely addig mindkettőnket jellemzett. Mindenben meg akartunk felelni Istennek, folyton teljesíteni akartunk neki. Azt hittük, ezt várja tőlünk, de rá- jöttünk, hogy azt szeretné, ha élveznénk is az életet, hiszen az ajándék. Akkor értettük meg ezt, amikor kiderült, hogy el is veszíthetjük. Amikor fölfogtuk, hogy a perfekcionizmusunk semmit sem ér.

„A szenvedések átformáltak minket”
Mai fejjel mi az, amit másképp csináltak volna?
M.: Ma már látom, hogy lazábban is kezelhettem volna a gyerekeimet, például a tanulásukat nagyon szigorúan vettem. Egy hármas már rettentően elkeserített, igaz, magam is a végsőkig segítettem nekik, ha kellett. Az elismerésemet többször és jobban is kifejezhettem volna, emiatt később sokat bánkódtam is. De volt egy fontos, felszabadító mondata a legidősebb gyerekünknek kamaszkorában, amikor szerinte levegőt sem tudtunk jól venni. Azt mondta, hogy olyanok voltunk, amilyenek, de legalább nem voltunk képmutatók.

Az egymással való kapcsolatukat miként változtatta meg Márti betegsége?
L.: Áthangolta a kettőnk viszonyát is, soha ilyen mélységben nem tapasztaltuk meg Isten közelségét, és soha ilyen közel nem voltunk egymáshoz. Ugyanakkor előfordult, hogy vádoltuk egymást, vagy a munkahelyi problémáim csapódtak le itthon, de mindig megbeszéltük ezeket. A sátán ugyanis kapaszkodót keres, hogy rombolhassa a kapcsolatainkat, ha azonban Isten elé visszük a konfliktusainkat, biztosan megoldódnak. Mert a bűn, ha beszélünk róla, lelepleződik.
M.: Amióta felismertük, hogy Isten nem azt várja tőlünk, hogy megfeleljünk neki, bátrabban merünk magunkra is pénzt költeni. Elutazunk valahová egy hétvégére, sokat kirándulunk, sétálunk, a születésnapokat vendéglőben tartjuk, próbálunk lazábban élni…
L.: Rengeteg praktikus dolgot is megtanultunk, például hogy miként lehet a moziban egy feliratos filmet interpretálni egy vak embernek. Azóta ezt a sajátos módszert már beépítették egyes színházi előadásokba. Aztán Márti írt egy könyvet arról, hogyan kell vakon gondozni egy csecsemőt – erről eddig még a világon senki sem készített módszertani leírást. A lényeg, hogy nem omlottunk össze, a betegség nem tette tönkre a házasságunkat, az emberi kapcsolataink megerősödtek. Isten megengedte, hogy szenvedéseket éljünk át, azért hogy másokat is megerősítsen általunk.

Mennyire hatott mindez Tolnay doktorra mint szülész- nőgyógyászra?
L.: Bizonyos fokig hitelesebb lettem a betegeim számára, hiszen ma már közvetlen tapasztalat alapján is mondom például, hogy kétévente fontos a mammográfiai vizsgálat, még ha kellemetlen is. A pozitív lelet esetén pedig bátorítani tudom a betegeimet, hogy túl lehet élni a daganatot négy gyerekkel is, mert Isten meg tud őrizni.

Ha egy-két mondatban kellene összefoglalniuk az együtt töltött több mint három évtized főbb tapasztalatait, mit mondanának?
M.: Szeret az Isten, még engem is. Nem bírtuk volna ki a szenvedéseket, ha nem Isten tenyerén lenne az életünk. Ő adott nekünk egy egyedi utat, amely nem több és nem kevesebb, mint másé, de ha újrakezdhetném, akkor sem tudnék jobb verziót.
L.: Mi végig kerestük Isten akaratát, az engedelmességet pedig megáldja az Isten. Csomó dolgot elrontottunk, de ő nem ezeket nézi. Mindvégig hűséges maradt hozzánk.

Sz. Kiss Mária
Family 2014/1.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.