A falakon túl

Közzétette: | Ekkor: 2014. augusztus 12. | Itt: Kettesben | 0 hozzászólás

A falakon túl

Lélektől lélekig – Szeverényi Jánossal

Ott van, ahol az emberek. Nemcsak a harang alatt összegyűltek körében, hanem a falakon kívül rekedtek, a periférián lévők között – hirdeti az igét árváknak, betegeknek, párkapcsolati gondokkal küzdőknek, bűnözőknek, deviánsoknak, cigányoknak is. Szeverényi János soktalentumos ember, aki közel harmincöt éve rohan lélektől lélekig, embertől emberig a krisztusi szabadság örömhírével.

Felsorolni is nehéz, hogy hányféle tevékenységet folytatsz: a Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkésze, a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) nemrég megválasztott elnöke vagy, előadásokat tartasz, lelkigondozol, újságot, rádiós műsort szerkesztesz, prédikálsz… Melyik feladat a legfontosabb számodra jelenleg?
A Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkésze vagyok 2003 óta, és ezzel a megbízatással teljesen azonosulni tudok. Ez azt jelenti, hogy nincs saját gyülekezetem, függetlenített lelkészként járom az országot és a Kárpát-medencét.
Nem maradtál csupán a saját egyházadon belül, mindig is sokfelé szolgáltál.
Ismert rólam, hogy ökumenikus nyitottságú ember vagyok, jövök-megyek a közösségek, a felekezetek között. Persze az arányokra vigyáznom kell, bár az egyházam az elmúlt tizenegy év alatt semmiben sem korlátozott. Úgy gondolom, hogy a mai keresztények legfőbb kérdése az lehetne, hogy miként tudunk a hatalmas, Istentől távol élő többségért valamit közösen tenni.

„Elhatároztam, hogy nem fogok megtérni”
Ha jól tudom, a missziói lelkületed és elhivatottságod már egészen fiatal korodban megmutatkozott, hiszen a legendás hírű Németh Géza református lelkész köréhez is tartoztál.
Elsőéves teológus voltam, amikor a legvadabb Ceauşescu-korszakban, 1979-ben Németh Géza négyünket – két katolikus fiatalt, egy metodista főiskolást és engem – kiküldött a moldvai csángókhoz szolgálni. Engedély nélkül ültünk föl a vonatra, Bibliát, evangéliumi könyveket vittünk nekik, magyarra tanítottuk őket… De már korábban, a megtérésem után is szívesen mentem „rázós” helyekre: például a békési nyomornegyedben is hirdettük társaimmal az igét. Számomra természetes volt az is, hogy az alkoholbeteg munkatársamnak vagy az akkori barátnőmnek bizonyságot tettem – ő egyébként egy ateista román költő lánya volt.

Honnan eredezteted ezt a bátorságot, illetve a társadalom peremén lévők iránti elkötelezettségedet?
Talán onnan, hogy Isten a periférián talált rám, és magam is átéltem, hogy utánam jönnek. Kamaszkoromban ugyanis elhatároztam, hogy nem fogok megtérni. Egy tizenkét gyermekes hívő keresztény családba születtem tizenegyedik gyerekként. Egy szobában aludtunk mi, fiúk, kilencen. Reggel-este bibliaolvasás volt meg otthoni istentisztelet, és a szüleim hajlottak a törvényeskedésre is… Ugyanakkor fényképészipari tanulóként tizenöt évesen pályázatokat nyertem a fotóimmal. Több kiállításom is volt, irodalmi színpadra jártam, szavalóversenyeken díjakat nyertem, apám szerint azonban nem ez volt a küldetésem. Így aztán el is kellett költöznöm otthonról, és hosszú időre meg is szakadt a kapcsolatom a szüleimmel. Albérletben laktam Békéscsabán, a fényképezésből éltem, de volt valami üresség a szívemben.

Közben egy fotós barátom hitre jutott, és folyamatosan próbált téríteni, de nem tudott rávenni arra, hogy elmenjek vele gyülekezetbe. Egyszer aztán elcsábított Győri János Sámuel egyik rockoratóriumának templomi próbájára, ahol olyan szeretettel fogadtak, hogy észre sem vettem, és beálltam énekelni. Aztán elhívott egy házi bibliaórára is, és egy békéscsabai konyhában újjászülettem – anélkül, hogy térítettek volna. Biztos el is szaladtam volna, ha erre vetemednek… Így átéltem, hogy „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Rómabeliekhez írt levél 5,5), és ebben a tapasztalatban átéltem a teljes elveszettségemet és a teljes megváltottságomat is. Isten sziklára állította a lábamat, attól a pillanattól kezdve az övé vagyok. Mivel ez a templomon, a gyülekezeten kívül történt velem, nyilván hatással volt a további életemre.

Miként lett eztán az elismert fotósból lelkész?
A megtérésem után néhány hónappal egy reggel arra ébredtem, hogy Isten a teológiára küld lelkésznek. Azt sem tudtam, hol van, mit kell ott tanulni, csak azt, hogy mennem kell. Amikor Pestre jöttem, volt egy farmerem, egy cipőm, két pólóm és egy Istenem, de világosan láttam, hogy ez a küldetésem.

A lelkészi szolgálatomat két Békés megyei faluban kezdtem: 1984 és 1990 között Csorváson és Gerendáson dolgoztam, ahol az utcáról szedtem össze a gyerekeket. Pengettem nekik a gitárt, és énekeltük a keresztény dalokat… Majd hamarosan Fabiny Tamás püspök közvetítésével kineveztek országos ifjúsági lelkésznek, és rám bízták a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) újjászervezését. Így jutottam el a cigányokhoz is, ugyanis 1992-ben tartottunk egy ifjúsági konferenciát Tiszadobon, ahol hatvan állami gondozott cigány fiú lakott együtt az otthonban. Ők is részt vehettek a programjainkon. Számtalan sajátos problémával szembesültünk itt: kiszolgáltatottság, szeretethiány…

Pár év múlva utcai szociális munkásként is dolgoztál a nyolcadik kerületben, ha jól tudom.
A lelkészi fizetésem kiegészítéseként vállaltam, mert a négy gyermeket nevelni nem volt egyszerű, jól jött a pénz. És mindig érdekelt, hogy mi van a falakon túl. Sokat tanultam a lelkigondozás terén is ekkor, de csak két évig csináltam, hetente egy nap.

„Bevezettem a gyereknapot”
Manapság az embereket nagyon nehéz megszólítani. Alig járnak közösségbe, inkább a képernyő előtt élik az életüket. Te aktívan jelen vagy a legnagyobb közösségi oldalon is.
Úgy gondolom, hogy meg kell tanulni kezelni ezeket az eszközöket, mert Isten tudja őket használni. Meg kell nézni, hogy Jézus hogyan élt. Mindig ott volt, ahol az emberek: a csónakban, a piacon, a vacsoránál, Lázár házában… Ma sincs másképp, Jézus és a követői oda mennek, ahol az emberek vannak – ha a közösségi oldalakon, akkor oda. Böjte Csaba azért lehet „szupersztár” a Facebookon, mert a nem hívők is értik, amit mond. Jelenleg 1500 emberrel vagyok én is kapcsolatban: ha fölteszek egy Pilinszky-idézetet, azt látja cigány, nem cigány, homoszexuális, ateista is… Ilyen értelemben indirekt módon is hirdetem az evangéliumot sokaknak. Még lelkigondozni is szoktam így.

Ezek szerint szinte a nap huszonnégy órájában közösségi életet éltél és élsz ma is. Hogyan viseli ezt a családod, a négy gyermeked?
A gyerekeim már felnőttek, de utólag úgy érzem, hogy többet kellett volna velük lennem. Azért Isten egészen csodálatos módon bele-belenyúlt az életünkbe, és adott pihenéseket is: egyszer egy ismeretlen ember befizetett minket egy egy hónapos svájci nyaralásra. Máskor meghívtak minket Amerikába szintén egy hónapra a négy gyerekünkkel együtt: szolgáltam is, meg pihentünk az óceán partján. Amikor nagyobbacskák lettek, rám nehezedtek a velük kapcsolatos mulasztásaim, és bevezettem a gyereknapot: időnként eltűntem velük pár napra. Még most is igénylik ezeket az együttléteket.

A KIE vezetéséről is a családom miatt mondtam le annak idején, mert a munkám rengeteg utazással járt együtt. Egyszer a legkisebbik gyerekem azt mondta: „Én szeretem anyát is, és apát is, de apát nem ismerem.” Ez szíven ütött, és inkább elmentem gyülekezeti lelkésznek Kelenföldre. Ott is próbáltam megtartani a személyes életterünket. A gyülekezeti ház emeletén laktunk, jó ötvenfős ifit vezettem, hetente egyszer este öttől éjfélig mindenféle programot szerveztünk a fiataloknak, de a lakásunkba nem jártak föl. Egyszer viszont rosszul lettem a szószéken, ez komoly figyelmeztetés volt Istentől. Azóta heti egy szabadnapot adok magamnak, és havonta három-négy napra elvonulok, többnyire egyedül.

Lánykérés és udvarlás egy percben
És a feleséged? Ő honnan kapott segítséget?
Amikor a gyerekeink születtek, az anyósom három-négy hétre hozzánk költözött, ennyi segítséget kaptunk. Ludovika azonban hivatásaként élte meg az anyaságot, mindig sok gyermekről álmodott, így nem panaszkodott.

A sok elfoglaltságod miatt nem volt konfliktus köztetek?
A feleségem jól látta, hogy ha nem ezt, nem így csinálnám, akkor nem én lennék, vagy belepusztulnék. Szerintem az is nagyon sokat jelent, hogy úgy éljük meg, hogy a szolgálatunkat közösen kaptuk. A munkámmal kapcsolatos kérdéseket is vele szoktam megbeszélni, és sok mindenbe besegít: cikket fordít, rövidít, időnként ír is, vagy könyveket nyom a kezembe. Igazán Istentől kaptam őt lelki-szellemi társnak, amint ahogy annak idején kértem is.

Sokáig vártál rá?
Elsőéves teológus voltam, amikor az akkori Felszabadulás téren egy nyári estén azt mondtam Istennek: „Uram, adj valakit, mert már nem bírom egyedül! Szélhámoskodni meg nem akarok. Kérlek szépen, segíts, kell nekem egy társ!” Aztán elkezdődött az új tanév, megjöttek az elsőévesek a teológiára, és én megláttam közöttük Ludovikát. Egy hétig imádkoztam magamban. Az volt a szokás nálunk, hogy a „baglyokat” – vagyis az új hallgatókat – a felsőbb évesek elvitték a Pilisbe egy túrára. Ott még utoljára imádkoztam a dologért. Békesség volt a szívemben, így hát megszólítottam Ludovikát, és megkérdeztem tőle, hogy mehetek-e vele. Miközben kirándultunk, mondtam neki, hogy úgy érzem, te vagy a társam. Ez volt az udvarlás, a lánykérés, mindent egyben lerendeztem egy perc alatt. Nagy örömömre erre azt válaszolta, hogy ő is így érzi… A buszon már kéz a kézben jöttünk, és megyünk ma is, harmincnégy éve, hazafelé.

Egyébként utólag esett le a tantusz, hogy az apám is ugyanígy csinálta annak idején. Ő a házi bibliaóra után a békéscsabai körgáton sétált együtt a holdfényben a leendő anyámmal, és azt mondta neki lánykérés címén: „Irmuska, eddig külön szolgáltunk az Úrnak, ezután együtt fogunk.” És így lett, amíg csak éltek.

Sz. Kiss Mária
Family 2014/3.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.