Hetvenszer hétszer is

Közzétette: | Ekkor: 2014. november 7. | Itt: Mélybenéző | 0 hozzászólás

Hetvenszer hétszer is

Egy asszony, aki megbocsátott fia gyilkosának

„Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy,
hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?”
Jézus így válaszolt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer,
hanem még hetvenszer hétszer is.”
(Máté 18,21–22)

„Igen, Isten jó, még akkor is, ha az élet szörnyen igazságtalan!” – hirdeti a felirat egy fiatalember sírkövén. Mindaddig, amíg az a kő ott lesz, tanúsítja, hogy milyen következményekkel jár, ha egy ember kioltja valaki életét, egy másik pedig úgy dönt, hogy megbocsát neki.

1992. szeptember 20-án éjjel a huszonhárom éves Timothy Collard hazafelé tartott a munkából, amikor egy parkolóban észrevette az egyik kolléganőjét. Megszánta és hazavitte az ittas állapotban lévő, a férje bántalmazásai elől menekülő nőt. Nem sokkal később azonban a férj tévedésből agyonlőtte őt.

Tim halálával misszionárius-lelkipásztor szüleinek is darabokra hullott az életük, de Isten megígérte, hogy egy nap még életet teremt a hamvakból. A mögöttük lévő útról, lelki küzdelmeiről az édesanya, dr. Dianne B. Collard könyvet is írt Úgy döntöttem, megbocsátok… címmel. Dianne-nel a kötet budapesti bemutatója előtt beszélgettünk.

Belső késztetésre vagy mások ösztönzésére lépett a megbocsátás útjára?

Tim halálával együtt én magam is megsemmisültem. Voltak napok, amikor már élni sem akartam. Hamar felmértem, hogy Isten ereje nélkül nem fogom túlélni ezt a helyzetet, úgyhogy csak egy út állt előttem, ha engedelmeskedem neki, és megbocsátok. Emlékszem az első imára, amelyet ezért mondtam: „Uram, én nem akarok megbocsátani, de segíts, hogy kész legyek megtenni!” Megértettem, hogy ehhez egyedül Isten adhat erőt, bár a döntést előtte nekem kell meghoznom.

Hogyan tudott felhagyni a miértekkel?

Egy év elteltével még mindig Istennek szegeztem a kérdést, hogy miért hagyta, hogy ez megtörténjen velünk. Azután egyszer csak megszólított: „Ezt a kérdést bízd rám!” Többmázsás kő esett le a szívemről: ezek szerint nem kell mindent megértenem. Talán azért sem kaptam választ, mert mások folyton magyarázatot kerestek a történtekre. Hogy fájt ez nekem! Végtére is mi célból engedte volna Isten a fiamat meghalni? Néhányan arra hivatkoztak, hogy volt, aki Tim búcsúztatóján jutott hitre. De hát miért kellett Timnek meghalnia azért, hogy bárki is új életet nyerjen? Nem ő halt meg a bűneinkért, hanem Jézus! S egyébként is, miért adna Isten mindezekre bárkinek is magyarázatot, ha nekem nem adott? Igenis tudomásul kell vennünk, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre itt, a földön nem kapunk választ.

 

„Mesélj neki rólam!”

Hányszor kellett úgy döntenie, hogy megbocsát?

Ahogy haladtam előre ezen a lelki utazáson, egyre mélyebb szinteken kellett újra és újra a megbocsátás mellett döntenem. Az út elején ez csak egy akarati döntés volt, nem kísérték érzések. Úgy is mondhatnám, engedelmességből cselekedtem. Azután ahogy elkezdődtek a bírósági tárgyalások, és megpróbálták a gyilkosságot az elkövető nyomorúságos gyerekkorával magyarázni, rettentő erős gyűlölet támadt bennem. Újra meg újra emlékeztetnem kellett magamat az elhatározásomra: „Úgy döntöttem, hogy megbocsátok.”

Körülbelül négy évvel Tim halála után, egy reggelen éppen Péter első levelének harmadik fejezetét olvastam, amikor szíven ütött Isten parancsa: vajon tényleg arra vagyok elhívva, hogy áldással viszonozzam a rosszat – hogy én is áldást örököljek? Az áldani szó két dolgot jelent: jót mondani valakinek vagy jót valakiről. Az első gondolatom az volt, hogyan is mondhatnék bármi jót valakiről, aki meggyilkolta a fiamat. S akkor a szívemben tisztán hallottam Isten hangját: „Viszont tudsz neki jót mondani. Mesélj neki rólam!” Soha azelőtt ki sem ejtettem a nevét. Az én szememben ő pusztán egy szörnyeteg volt. Azzal, hogy kimondtam és imába foglaltam Martin Johnson nevét, egyszeriben emberré vált, akiért ugyanúgy meghalt Krisztus, mint értem. Az engedelmességemért cserébe Isten hatalmas dolgokat végzett el.

Önben vagy Martinban?

Mindkettőnkben. Emlékszem, hogy féltem, amikor az első levelemet írtam neki. Mi lesz, ha elkezd majd mentegetőzni? Én abba belehalok, mondtam Istennek. Ő azonban lecsendesített: „Dianne, te egyedül magadért vagy felelős, nem másért. Te csak engedelmeskedj, és hagyd, hogy munkálkodjam az életében!” Ezek után vettem a tollat, és megírtam Martinnak, hogy megbocsátottam, ahogyan Isten is megbocsát neki. Attól kezdve sem keserűség, sem neheztelés nem volt bennem, csak békesség afelől, hogy bármit kér is tőlem Isten, megadja hozzá az erőt.

Martin válaszából kiderült, hogy teljesen maga alá gyűrte a bűntudat. Persze ha nem lett volna benne megbánás, akkor is meg kellett volna bocsátanom neki. Isten azonban megajándékozott azzal, hogy Martin teljesen magára vállalta a felelősséget a történtekért. Jó néhány évbe tellett, mire elhitte, hogy Isten kész megbocsátani neki is. Sokszor leírtam neki, hogy egyikünk sem érdemli meg a megbocsátást, ez színtiszta kegyelem. Mint ahogyan én is egyedül Isten kegyelme által tudtam megbocsátani neki. Öt évvel később Martin végül elfogadta Isten bűnbocsánatát.

Mi indította arra, hogy megírja ennek a lelki utazásnak a történetét?

Isten a szívemre helyezte, hogy osszam meg másokkal is, ami végbement bennem. Őszintén megvallom, könyörögtem, hogy vegye el tőlem ezt a szolgálatot, hiszen valahányszor elmesélem, újraélem az egészet, s ez kimondhatatlanul fájdalmas számomra. Ennek ellenére Isten újabb és újabb lehetőségeket hozott elém. Időnként az embernek nagy árat kell fizetnie az engedelmességéért, Isten azonban felettébb nagy dolgokat képes elvégezni a szívünkben.

A könyv ugyan véget ért, Isten azonban nem fejezte be a történetet. A bátyám lelkipásztorként engedélyt kapott arra, hogy lelkigondozza a börtönbüntetését töltő Martint. Idestova egy éve azon dolgozunk, hogy Martint mielőbb szabadlábra helyezzék, ennek érdekében különféle kérelmeket nyújtottunk be a hatóságoknál. Már nem vált ki belőlem ellenérzéseket, s ez újabb bizonyítéka Isten munkájának, hiszen ez nem tőlem van.

Martin a saját családjaként tekint ránk, mivel a vér szerinti hozzátartozói elutasítják őt. A volt felesége rettentően haragszik ránk, amiért megbocsátottunk neki. Azóta is alkoholizál. Valószínűleg felelősnek érzi magát a történtekért, és gyötri a bűntudat, hogy ha nem itta volna le magát részegre, és Tim nem kíséri őt haza, akkor ma is élne.

„A megbocsátás értünk van”

A könyvből kiderül, hogy éppen abban az órában, amikor Timet meggyilkolták, erős késztetést érzett arra, hogy imádkozzon érte. Mi lehet erre a magyarázat?

Az első indulatomban én is nekiszegeztem a kérdést Istennek: „Miért terhelted rám, hogy imádkozzam a fiamért, ha utána mégis hagytad őt meghalni?” Egészen addig nehezteltem rá, míg egy nap a vasárnapi iskolában éppen István mártírhalálát nem tanulmányoztuk. Akkor döbbentem rá arra, hogy az is Isten kegyelmi ajándéka, ha valaki szembe tud nézni a halállal. Az igaz, hogy Isten megállíthatta volna azt a pisztolygolyót, de valamiért másként döntött.

Hogy tudunk neheztelni Istenre, ha nem úgy válaszol az imáinkra, mint ahogyan várnánk! Pedig Isten soha nem mondta, hogy megóv minket a halál völgyétől. Egyedül azt ígérte, hogy kegyelmet ad a nehézségek elhordozásához. Nekem is ehhez az igazsághoz kellett visszatérnem, sokkal inkább, mint a saját elképzeléseimhez. Merthogy ami őrületbe kergetett Tim halála után, az a saját képzeletvilágom volt. Állandóan rémálmok gyötörtek, hogy vajon milyen erőszakot kellett a fiamnak elszenvednie. Ám pont az az isteni késztetés, amely akkor imára ösztönzött, jelent azóta bizonyosságot számomra afelől, hogy Tim halálának pillanatát Istenre bízhatom, ugyanúgy, mintha megmentette volna. Mert tudhatom, hogy megadta neki azt a kegyelmet, hogy szembe tudjon nézni a halállal.

Mi, magyarok könnyen csalódunk, és nehezen engesztelődünk ki. Milyen rossz beidegződés állhat ennek a hátterében?

Ha egy társadalomban nincs igazán értéke a megbocsátásnak, akkor ott valószínűleg az egyház is hajlamos elhanyagolni a bűnbocsánat jelentőségét. Ráadásul sokakban él egy félelem, hogy ha megbocsátanak, akkor felmentik a bűnöst a felelősség alól, és alábecsülik a tetteinek a súlyát. Pedig Isten kegyelme sohasem jelentette azt, hogy Isten ne lenne tudatában a vétkeink súlyának, mégis irgalmaz nekünk. Hasonlóképpen egy gyilkosság, egy válás, de a bántalmazás egyik formája sem lehet jogos vagy lekicsinyelendő. Viszont ha egyszer megértjük, hogy a megbocsátás értünk van, azért hogy Isten megszabadítson bennünket a keserűség és a neheztelés fogságából, akkor megízleljük a benne rejlő szabadságot.

Isten jó, még ha az élet igazságtalan is – üzeni a felirat Tim sírkövén. Mit jelent ez a mondat az Ön számára?

Azon az estén, amikor elveszítettük Timet, azt találtam mondani, hogy nekem senki se mondja, hogy Isten jó. Abban a pillanatban ezt komolyan is gondoltam. Azután mások bátorítása, Isten igéje vagy éppen egy ének által Isten időről időre szembesített azzal az igazsággal, hogy ő méltó a bizalmamra.

Időnként azt hisszük, hogy Isten gyermekeit nem érintik a bűn következményei, pedig nagyon is nyomot hagynak rajtunk. Azonban Isten ereje által szabadon dönthetünk arról, hogyan reagálunk mindezekre. Isten nem állít meg minden fegyvert, amelyet ellenünk fordítanak, de a mi elképzeléseinknél magasabb célok felé vezet bennünket mindezek közepette, s végezetül majd igazságot szolgáltat nekünk.

Tim tele volt könyörülettel; sokszor inkább a szívére hallgatott, mint a józan észre. Részben ennek is köszönhető, hogy így végezte azon az éjszakán. Időnként elképzelem, ahogy azt mondja: „Anya, hát mi mást tehettem volna?” Az én anyai szívem pedig csak annyit mondana: „Fiam, de hát az életedbe került!” S mégis, épp ettől volt a fiunk az, aki: csupa irgalom…

Ennek a kőtömbnek az a feladata, hogy Isten jóságát hirdesse. Mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy a miértek feladása Isten dicsőségére és sokak gyógyulására lett.

Fekete-Sipos Márti

 

Ha maradtak Önben kérdések, és szívesen végigjárná Dianne-nel a megbocsátás útját, ajánljuk figyelmébe Úgy döntöttem, megbocsátok… című, most megjelent könyvét.

(Harmat Kiadó, 2014. Ára: 1750 Ft.)

Family magazin 2014/4.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.