Emlékszel?

Közzétette: | Ekkor: 2015. június 17. | Itt: Családban | 0 hozzászólás

Emlékszel?

Szemtől szembe az Alzheimer-kórral

Egyszer csak beüt a krach. Édesanyánk vagy édesapánk eltéved a boltból hazafelé menet, háromszor egymás után elmeséli ugyanazt a történetet, megpróbál meggyőzni arról, hogy valaki ellopta a botját meg a gyógyszereit, meg akar látogatni egy sok éve halott rokont. Rémülten figyeljük. De hisz ő nem ilyen! Kicsit meg is szidjuk, kijavítjuk téves eszméit, megmutatjuk, hova tette a botját, elvisszük a rokon sírjához. Nem igaz, hogy nem emlékszik, hogy nem tud semmit!

A helyzet azonban nem javul. Sőt: mintha romlana. Útnak indul télen fél pár mamuszban és kabát nélkül, maga sem tudja, hova. Kimegy megetetni a csirkéket, holott ameddig vissza tudunk emlékezni, sosem volt csirkénk. Ha kérdezzük, mi történt aznap, hova tette a kulcsot, bevette-e a gyógyszereket, csak néz kikerekedett szemekkel. Nem tud válaszolni. Legfeljebb azt meséli el, kivel táncolt gyerekként a farsangi bálon…

Ködben tapogatózó vándor
És eljön a nap, amikor nem ismer ránk. A gyerekeinket szólítja a mi nevünkön, tőlünk viszont megkérdezi, hogy van az édesanyánk. Gyakran nem tudja, hol van, és haza akar menni, miközben a saját szobájában ülünk. Az orvos ugyan nem kecsegtetett semmi jóval, de erre azért mégsem számítottunk.
Nagyon fájdalmas és gyötrelmes a felismerés: szerettünk már nem az, akinek ismertük. Ő, aki nagy volt, erős és stabil, most tétova, gyenge és esendő lett. Természetesen tudjuk, hogy a tökéletlenséget ő is hordozta, hiszen már tapasztaltuk önmagunkban ugyanezt, mégis: eddig felnőttnek láttuk, most pedig… Félve valljuk be: olyan, mint aki nem is normális. Vagy mint egy gyerek. Igen, egy makacs, csökönyös, rosszcsont gyerek! Haragszunk rá, haragszunk a sorsra, kicsit az Istenre is, hogy éppen velünk történt meg ez… Szégyelljük mások előtt, amikor anyánk kiszalad az udvarra hiányos öltözékben, amikor elcselleng, és más talál rá, amikor rákiabál valakire, akit nem is ismerünk, csak hasonlít egy régi ismerősére.
Pedig higgyük el: tényleg nem azért tesz bármit is, hogy minket bosszantson. Ha kicsit meg tudunk pihenni, belátjuk, neki még nehezebb az egész helyzet, mint nekünk. A ködben tapogatózó vándorra hasonlít ő, aki szeretne hazatalálni, de nem tud. Keresi a támpontokat, de úgy emlékszik, másmilyenek voltak. Ez a hely, ezek az emberek egészen mások, mint amilyeneket ő fel tud idézni magában. Jó lenne visszamenni oda, ahol otthonosan mozgott, és kiismerte magát, de képtelen rá.
És lassan elfelejti, hogyan kellett vizeletet, székletet visszatartani. Megpróbálja eltüntetni a nyomokat, és hiszi is, hogy sikerülni fog neki, ám csak még nagyobb baj és szidás lesz belőle. A saját gyereke szidja. Mit mondhat erre az ember…?
Aztán nem jut eszébe, hogyan rágjon. Nagyon kiszolgáltatott és riadt lesz. Néha nekiiramodik, hátha sikerül mégis visszatalálnia az ismerős világba. Máskor feladja, csak ül, és elhomályosult tekintettel néz a semmibe. Ki tudja, hogy került ide. Mikor viszik már végre haza?

Tisztítótűz
Sok családnál láttam már hasonló helyzetet, mielőtt az édesanyám időskori elbutulása elkezdődött. Mindig úgy éreztem, hogy türelmetlenek, idegesek a fiatalok az öregekkel. De amikor belekerültem a dolog sűrűjébe, beláttam, hogy egyáltalán nem könnyű higgadtnak és tárgyilagosnak maradni. A betegápolás eleve fárasztó. Az pedig, hogy nem látjuk egy feladat végét, szintén embert próbáló. Ha egy kisgyerek beteg lesz, jó reménységgel ápoljuk: egy-két hét, és újra felépül. Nehéz tudomásul venni, hogy idős szerettünk már nem lesz képes megújulni, meggyógyulni és így meghálálni a gondviselést.
Sok düh és feszültség is felszínre kerül ilyenkor. A tehetetlenség lehántja rólunk a jólneveltséget, kifakadunk régen dédelgetett sérelmeink miatt. Az idős ember értetlenül néz ránk, sokszor azt sem tudja, hol van, kivel beszél. Nem érti, milyen bútorokról meg rosszkor, rosszul elhangzott szavakról akarunk most alkudozni vele. Nem is helyénvaló ez már. Jó, ha ebben az egyben mi is a felejtés útjára lépünk. Ha eddig nem sikerült megtennünk, akkor most biztosan itt az ideje a megbocsátásnak. A kiszolgáltatott beteg nem azonos azzal az egykoron agilis nővel vagy férfival, akivel nekünk vitánk volt. Ahogyan mi sem vagyunk már ugyanazok, akik húsz-harminc éve voltunk… A tartozások elengedése, a kiengesztelődés alkalma ez a szakasz. Egymásra szorulunk. Most éppen ő miránk. Talán egyszer mi is valaki másra.

Hazafelé
A helyzet romlásával a terhek sajnos tovább növekednek rajtunk. Jó, ha azt is észrevesszük, hogy ez az időszak mindannyiunkat formál. Bár nagyon fájdalmas, mégis sok áldást tartogat ez az elcsendesedésre, lelassulásra késztető állapot, és szükségünk is van rá.
A hanyatlás szemmel látható. Néha ugyan mintha jobban lenne egy-egy napon, de erre már a következő órában is rácáfolhat. Hogy közeledik a búcsúzás, azt mind tudjuk, csak az érkezés pillanata titok.
Az én édesanyám az utolsó szakaszban már alig reagált a külvilágra. Az érdeklődés szikrája akkor csillant csak fel a szemében, ha énekeltem neki. Néha a jól ismert énekek segítségével tudtam egy-egy rövidke időre visszahozni közénk. Olyankor kinyílt a tekintete, ránk nézett, elmosolyodott. Hálásan, békésen.
Jézusra még emlékezett, és ez nagy biztonságot adott neki. És hiszem, hogy Jézus is emlékezett rá.
T. V.

Tippek, tanácsok
•    Ha tehetjük, osztozzunk valakivel a terheken. Mi például egy gondozót is alkalmaztunk napi néhány órában. Ő szakszerűen látta el a sebeket, rábízhattuk a fürdetést, mi pedig így kapkodás nélkül ülhettünk le a mama ágya mellé, hogy foglalkozzunk vele.
•    Fontos, hogy bármilyen különösnek élik is meg, láthassák az idős embert a gyerekek is. A nyomtalanul eltűnt nagymama, nagypapa ijesztőbb, mint a gyenge vagy beteg. Ráadásul sokszor az ő szeretetük, ragaszkodásuk erősebben „átmegy”, mint a mi felnőttes óvatoskodásunk. Építheti, élesztheti is a sorvadó hajlott korút ez a friss és tiszta forrás. Ugyanakkor a könnyen fáradó beteget ne nyomasszuk túl sok zsivajjal, találjuk meg a pillanatot, ameddig még nem terhére, hanem örömére vagyunk.
•    Tapasztalatom szerint a mi betegünk mindig örült, ha fogtuk a kezét, simogattuk, megfésültük a haját. Minden testi érintés azt üzente neki, hogy értékes, szeretve van, tehetetlenségében sem nyűg.
•    Egy-egy hámozott, kicsire felvágott almaszeletet is szívesebben evett meg a mi kezünkből, mint csak úgy az étkezésekkor.
•    Ha megérkeztünk, bemutatkoztunk teljesen természetes hangon a köszönéssel együtt, így könnyebben el tudott igazodni közöttünk, és nem aláztuk meg faggatással, hogy emlékszik-e ránk.
•    Bizonyos szakaszokban örömöt szerzett neki, ha régi fényképeken megnéztük, ki kicsoda. Ha nem tudta, hol van, az ágy fölé akasztott esküvői kép megnyugtatóan ismerőssé tette számára a megváltozott világnak ezt a sarkát.

Family 2015/2.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.