“Most vagyok igazán szabad”

Közzétette: | Ekkor: 2015. június 17. | Itt: Kettesben | 1 hozzászólás

“Most vagyok igazán szabad”

Mező Misi örömhíre

A népszerű Magna Cum Laude zenekar frontemberének, Mező Misinek az élete a közelmúltban gyökeresen megváltozott. Ennek is köszönhető, hogy mostanában több időt töltünk együtt. Pár hete például a fiatalkorúak börtönébe mentünk Kecskemétre, hogy ajándék hangszereket adjunk át az elítélteknek. Misi nemrég ismerte meg a fiatal rabokat, és eldöntötte, hogy rendszeresen visszatér majd ide azzal az örömhírrel, amely az ő életét is megváltoztatta. Még az sem tántorította el, hogy időközben megszületett második gyermeke, Bíbor… Amíg a mikrobuszban egymás mellett utaztunk, beszélgettünk – életről, hitről, családról. Mindarról, ami Misi életének középpontjává vált.

Ha végiggondolod a mögötted lévő éveket, melyek voltak a meghatározó fordulópontok?
Az egyik legmeghatározóbb élményem a gyerekkorom. Annak ellenére, hogy négyen vagyunk testvérek, és rengeteg problémával küzdött a család, mert szegények voltunk, a legfontosabbat megkaptunk, mert szeretetben sosem volt hiány. Ez tartást és önbizalmat adott: hogy bármi történhet, mindig lesz valaki, aki szeret és elfogad engem. Csak később döbbentem rá, hogy ez mennyire nem magától értetődő… A másik nagyon lényeges, amit otthonról hoztam, hogy semmi sincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni. Az emberekben él egy tévhit: amikor látnak egy népszerű előadóművészt a színpadon, azt gondolják, hogy ehhez csak szerencse kell, esetleg jó kapcsolatok… Én már középiskolás koromban végigdolgoztam a nyári szünetet, hogy ősszel vehessek egy új cipőt. Gyakorlatilag tizenhat éves korom óta önálló vagyok, és mindenért keményen meg kellett küzdenem.
A következő fontos állomás az életemben a középiskola volt. A gyulai Göndöcs Benedek Szakiskolába jártam. Falusi cigány srácként bekerültem egy városi közegbe, ahol új barátságokra tettem szert, és visszaigazolást kaptam arról, hogy otthonról valódi értékeket hoztam magammal. Nekem ítélték a Göndöcs Benedek-díjat, amely egy plakettből és 25 000 Ft-ból állt (ez akkor nagyon sok pénz volt!). Talán ezzel szerettek volna példát állítani a diákok elé, hogy igenis, a „semmiből” is lehet várat építeni.
Az első zenekaromat az iskolában alapítottam két sráccal, ez volt a Három Amigo – csodálatos időszak volt, folyamatosan együtt muzsikáltunk. Bár dobozi lévén bejárós is lehettem volna (a szülőfalum csak 17 km-re van Gyulától), kollégista voltam, hogy mindig velük lehessek. Aztán nagyon fontos mérföldkő a Magna Cum Laude megalakulása is – annak visszaigazolása, hogy érdemes kitartóan küzdeni a céljaidért. Isten kegyelmének tartom, hogy tizenöt év után teljesítette az álmom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem inogtam meg soha, de mindig volt valami, ami továbblendített.
Életem legnagyobb ajándékának mégis a családomat tekintem: a feleségemet és a két gyermekemet. Nimród születése teljesen átformált engem. Bevallom férfiasan, hogy nagyon féltem az apaságtól; nem véletlen, hogy csak három éve, harminchárom évesen szántam rá magam. De amikor az ember a kezében tartja a saját vérét, annál csodálatosabb dolog nincsen.
Végül szintén meghatározó élményem az édesanyám elvesztése… Az a fájdalom semmihez sem hasonlítható. „Nehéz a szívem” – mondják néha. 2011-ig, édesanyám haláláig nem értettem ezt a kifejezést. Ezek a mérföldkövek változtattak a gondolkodásomon, a jellememen, a hitemen.

„Megfogott a tiszta tekintete”
Hogyan ismerted meg a feleségedet?
Tipikus rajongó-zenész kapcsolatként indult. Akkoriban volt egy másik kapcsolatom, amely elég komolyan megromlott, és úgy gondoltam, akkor vagyok tisztességes, ha azt először lezárom. Egy rocksztár körül sok könnyűvérű nő is feltűnik, Dóri azért lett szimpatikus, mert más volt. A nővérével járt a koncertjeimre, hátul álltak, és a fellépés után azonnal eltűntek. Annyira megfogott a tiszta tekintete, a nemes értelemben vett egyszerűsége, hogy egyre erősebben éreztem, meg kell ismernem őt. Pár hónap után egyszer a színpadról kézzel-lábbal próbáltam rávenni, hogy maradjon még pár percre, mert szeretnék vele beszélni. Megismertem, és egyre többet beszélgettünk. Egy idő után tudtam, hogy ő az, akivel össze akarom kötni az életem. 2010-ben házasodtunk össze.
Miként viszonyul ahhoz, hogy zenész vagy?
Amikor igent mondott, tudta, hogy ez a szakma sajnos úgy működik, hogy úton vagyunk, és gyakran kell nélkülözniük engem. Viszont ha összességében nézem, többet vagyok a családommal, mint egy átlagember, aki reggeltől estig van a munkahelyén. És a technika is sokat segít abban, hogy folyamatosan kommunikálhassunk. Amikor otthon vagyok, igyekszem a családra összpontosítani. Ez persze nem mindig sikerül, de a feleségem nagyon ügyesen vissza szokott terelgetni, hogy most ne gitározgassak, ne mással foglalkozzam, hanem a gyerekekre figyeljek.

„Kivételes kisfiút kaptunk”
Számodra melyek a gyereknevelés legszebb pillanatai?
Csodálatos szembesülni azzal, hogy egy kivételes kisfiút kaptunk. Naivan azt gondoltam először, hogy minden gyerek ilyen érdeklődő, ennyire megragad benne minden, amit hall, aztán rádöbbentem, hogy Nimród szókincse, beszédkészsége, mozgása tényleg átlagon felüli. Rendkívül fogékony, minden érdekli. Folyamatosan a könyveket forgatja, s ha mesélek neki, kijavít, ha valamit elrontottam. Talán ez annak is köszönhető, hogy bár gyerek, de nem feltétlenül gyerekként kezeljük, nem gőgicsélünk hozzá. Már kétévesen tudta, hogy működik a légkalapács, mert séta közben hallottuk a hangját, és bevittem az építkezésre, hogy megmutassam és elmagyarázzam neki. Ezt azóta is emlegeti.
És mi a legnehezebb számodra szülőként?
A türelem. Nem mindig vagyok türelmes, sokszor nem úgy szólok hozzá, ahogy kellene. Hiszen ő mégiscsak egy gyerek, akinek tízszer, százszor is el kell magyarázni dolgokat.
Hogy fogadta Nimród a kistestvérét?
Kicsit ambivalensen. Néha szeretgeti, a másik pillanatban pedig legszívesebben a játékkalapáccsal ütögetné… Nagyon szereti a szerszámokat, így amikor hazahoztuk a kishúgát a kórházból, kapott „Bíbortól” egy új készletet. Most az a legnagyobb kihívás számunkra, hogy jól osszuk meg a figyelmünket a két gyerek között, ezért inkább én vagyok többet vele.

„Már nem embereknek akarok megfelelni”
Azt mondják, a fiatalkorú elítéltek több mint 90%-a újra visszakerül a börtön falai közé. Miért tartod szívügyednek, hogy havonta ellátogass hozzájuk?
Úgy gondolom, ha csak egy embernek is meg tudjuk változtatni az életét, s kiutat lát a reménytelenségből, akkor érdemes volt.
A te életedben mi volt az a fordulat, amely miatt fontossá váltak számodra ezek a fiatalok?
Meghatározó élményem a Szenczy Sándorral való találkozásom, hiszen az egyik vele való beszélgetéshez köthető az újjászületésem. Ahogy közeledtem az Úrhoz, és elkezdtem a Bibliát olvasni, úgy kezdtem el felnőni egyre jobban ahhoz a feladathoz, amelyet Isten apaként és férjként rám bízott. Tavaly szeptembertől pedig a baptista teológiára is járok.
Mit szólt a feleséged ehhez a változáshoz?
Ő volt az első haszonélvezője. Szembesült azzal, hogy a férje egyik napról a másikra megváltozott. Egy olyan férjet kapott az Úrtól, akire fel tud nézni, akit szeretni és tisztelni tud. Sajnos korábban történtek az életemben olyan dolgok, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza; ezek legfőbb elszenvedője a feleségem és a családom volt. Azóta teljesen más pillérekre helyeződött az életem, az értékrendem. Már teljesen más dolgok érdekelnek. Nem embereknek akarok megfelelni, csak Istennek szeretnék tetszeni.
Sokáig azt hittem, ha hitben járok, akkor egy csomó törvényt, szabályt kell betartanom, és ezek miatt minden olyasmi eltűnik az életemből, ami miatt érdemes élni. Az a vicces, hogy arra jöttem rá: amióta megismertem az Urat, azóta élek a legnagyobb szabadságban. Ez hihetetlen! Legszívesebben minden embernek elmondanám, hogy ne féljen attól, hogy ha Istent választja, akkor keretek közé lesz szorítva az élete. Persze vannak szabályok, amelyek értünk vannak, de akkora szabadságot senki és semmi nem tud adni, mint Isten. Ez a lényeg.
Még a rockzene, a színpad sem?
Nem, mert ma már másként értelmezem a zene szerepét is. Nem azért állok már színpadra, hogy szeressenek az emberek, inkább egyfajta szolgálatként élem meg a színpadi jelenlétet. Már nem érdekel, hogy ki mit szól, kinek tetszik, vagy nem. Mindig lesznek olyanok, akik szeretni fognak, és olyanok is, akik kevésbé. Nem tudom, hiszen még nem szembesültem vele, hogy milyen érzést vált ki az emberekből az a tény, hogy hívő ember lettem, de hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Két dolog vált fontossá: a családom és az Úr. Azt hiszem, nem baj, ha ezen a téren kicsit önző leszek, mert ha hiszek, az a családomnak is jó.
Furcsának tartom, hogy időnként bosszantja az embereket, ha valaki a bűnös életét elhagyva egyszer csak jó útra tér, és boldog, kiegyensúlyozott ember lesz. Az miért rossz? Más előtt is nyitva az út. Én már sajnálom, hogy nem korábban döntöttem így.
Most például be szeretném vezetni a zenekarral is, hogy vasárnaponként nem zenélek, nem dolgozom. Hiszen még picik a gyerekeim, és adott a lehetőség, hogy igazi családban nőjenek fel. Gyerekként irigykedve néztem azokat, akik együtt töltötték a vasárnapot, szeretném, ha a mi családunk is megszentelné. Az otthon melege, a családi közösség, a vasárnapi ebéd – ezek mind nagyon fontossá váltak számomra. Egyetértek a vasárnapi zárva tartással is. Annak pont ez az üzenete, amelyet a Biblia is említ: a vasárnap legyen a nyugalomé.
Milyen értékek vezettek a megtérésed előtt, és mi az, amit most értéknek tartasz?
A felszínes, világi célokért hajtottam, például a biztos egzisztencia megteremtéséért. A feleségemmel azóta már nevetünk rajta, hogy korábban folyamatosan a jövőben éltünk, a jövőt tervezgettük, és nem tudtuk megélni a jelent. Ez egy zsákutca: élsz, de mégse élsz. A legnagyobb áldás, hogy most megélhetem a mát, hiszen úgysem tudom, hogy mit hoz a holnap. Talán Isten kegyelméből reggel is felkelünk, de ha nem, akkor is el tudunk számolni a mával. Semmit nem viszünk magunkkal. Nem a tárgyak a fontosak: azok csak eszközök, hogy másoknak segítsünk velük. Ahogyan Ákos fogalmazza meg az egyik dalában: „A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz…”
Révész Szilvia
Family 2015/2.

Egy hozzászólás

  1. Misi,nagy örömmel olvastam szavaidat,mert én is ezt átéltem,és átélem.Egyedül az Úrnak kell engedelmeskedni,ami már nem nehéz,mert szabadságot kaptunk.,,Mindenre van erőm a Krisztusban,aki megerősít engem,, Filippi 4,13

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.