A túlélők is áldozatok

Közzétette: | Ekkor: 2015. szeptember 1. | Itt: Mélybenéző | 0 hozzászólás

A túlélők is áldozatok

Ha egy családban öngyilkosság történik, az olyan, mint amikor egy bombát a tömegbe dobnak: a repeszek a közelben állókat is súlyosan megsebesítik – vagyis a tragédiának nem csupán egy áldozata van, hanem többek élete derékba törik. Ki vagy mi segíthet az itt maradók fájdalmán? Hogyan lehet egy ilyen trauma után talpra állni? B. Pintér Márta evangélikus lelkésztől hiteles válaszokat kaphatunk kérdéseinkre.

Sokan ismernek, hiszen áldást osztasz a Deák téri templomban a házasság hetén, egyedülálló szülőknek szervezel konferenciákat, szívügyed a páratlanok és a nők közötti misszió, sőt iskolalelkészként is szolgálsz. Kevesen tudják azonban, hogy a neved első része, az a bizonyos B. kit is rejt…
A B. az asszonynevemre utal. Az evangélikus teológián ismerkedtünk meg a férjemmel. Három év után házasodtunk össze 1984-ben. Én akkor már kikerültem Pilisre lelkésznek, ő pedig ötödéves volt; ingázott az egyetem és a szolgálati helyünk között.
Különleges egyéniség volt: tele ötletekkel, kreativitással, jókedvvel. Folyton viccelődött, játszott, ám időnként türelmetlenné, idegessé vált, ilyenkor gyakran konfrontálódott a környezetével. Ezek a hol jobb, hol rosszabb szakaszok váltogatták egymást, ám eszünkbe sem jutott, hogy ez nem csupán egy személyiségbeli adottság… Az persze feltűnt számomra is, hogy ezek a mélypontok és a magasságok egyre sűrűbben jöttek, és egyre nagyobb lett az amplitúdójuk. 1997 nyarán a férjem idegösszeroppanás-közeli állapotba került, így megbeszéltük, hogy egy hétre elutazik pihenni egy barátjával, ám erre már nem került sor… Egy héttel előtte egy éjszaka kiosont az otthonunkból, és a vonat elé vetette magát.

Döbbenet és reménysugár
Hogyan lehet egy ilyen tragédiát túlélni?
Különösképpen érzem ebben Isten gondoskodó kegyelmét. János halála előtt egy héttel tartottam meg az első konferenciát az egyedülálló szülőknek – ez a szolgálat már régóta a szívemen volt, nagyon szerettem volna beindítani. Boldogan hirdettem az igét az elvált vagy özvegy édesanyáknak, édesapáknak, örültem, hogy tudom vigasztalni őket. Búcsúzóul egy igéskártyát kaptam: „Árváknak atyja, özvegyeknek védője az Isten.” (Zsoltárok 68,6) Döbbenetes volt, hogy egy hét múlva ez az igevers mennyire másképp, milyen erővel szólt hozzám! Mintha Isten elkezdett volna felkészíteni a rám váró próbára…
Három kicsi gyerekkel maradtál egyedül. Kire támaszkodhattál?
Egyrészt az egyházfinkra, aki azonnal mellém állt, és segített a gyakorlati teendők intézésében, másrészt a szüleimre, akik maguk is lelkészként szolgáltak. Amikor édesapámmal nagy nehezen elértük telefonon az éppen Balatonon nyaraló édesanyámat János halálhírével, ő csak ennyit mondott: „Adjatok nekem egy fél órát!” Amint letelt, visszahívott minket, és áradt belőle a vigasztalás meg egy sereg praktikus, jó tanács. Valószínűleg azt a harminc percet csendben imádkozva tölthette, onnan meríthette bámulatos erejét.

Erőt adó diagnózis
Milyen gondolatok jártak a fejedben a sokk után? Benned is megfogalmazódtak az ilyenkor szokásos kérdések: Miért nem vettük észre időben a jeleket? Vajon meg tudtuk volna előzni a tragédiát?

Az ember sokszor elképzeli, hogy miként reagálna egy tragédia hírére: biztos elájulnék, sírógörcsöt kapnék, stb. Amikor a rendőrök hajnalban közölték velem a hírt, magam is megdöbbentem, de egy ideig nem is értettem, miről beszélnek. Hiszen itt van valahol a férjem a közelben, itt feküdt nemrég mellettem, ez csak valami tévedés lehet… Amikor felfogtam, hogy mi történt, egyfajta bénultság vett rajtam erőt.
A legborzasztóbb az első egyedül töltött éjszaka volt. Végig gyötrődtem, imádkoztam, aztán hajnalban egy igeverset olvastam, amely reménységgel és megnyugvással kezdte el betölteni a szívemet: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsidókhoz írt levél 4,15) Megértettem, hogy Isten szeretetétől soha semmi nem választhat el sem engem, sem a férjem. Az eredeti görög szövegben a „megindul” kifejezés helyén a szümpatheo áll, amely szó szerint azt jelenti, hogy „együtt szenved” valakivel. Ez abban erősített meg, hogy Jézus előtt nem ismeretlen a fájdalmam, ő együtt szenved most is velem.

Isten gondoskodását látom abban is, hogy a hír hallatán felhívott egyházunk akkori országos felügyelője, dr. Frenkl Róbert is. Ő nagyon jó orvos és kiváló diagnoszta volt, így pár tisztázó kérdés után egyértelművé vált számára, hogy János mániás depresszióban szenvedett, csak mi nem tudtunk róla. Akkoriban még a depresszió szó hallatán egy teljesen magába forduló, folyton rosszkedvű ember képe jelent meg előttem, de hát az én férjem nem ilyen volt! A diagnózis hallatán vált világossá számomra is, hogy az a furcsa kettősség, amely a viselkedésében rejlett, valójában a betegségében gyökeredzett. Frenkl Róbert mintha tudta volna, hogy milyen kérdések kezdtek el kínozni engem, mert azt is megjegyezte bölcsen: „A házasság nem terápiás intézet”, tehát nem lehet elvárni egy házastárstól, hogy egy lelki betegséget kezeljen. Rám ez a pár mondat is felszabadítólag hatott, sokat segített a bánatomban.

Muszáj lapozni
Egy faluban éltetek ekkor, ráadásul a férjed is lelkész volt. A gyülekezeteteket is nagyon megviselhette, ami történt.
Igen, mélyen megrázta az egész gyülekezetet. Sajnos azt is tapasztaltam, hogy ezután megnőtt a faluban az öngyilkosságok száma, hiszen ezzel a lépéssel átszakadt egy gát…
Természetes, hogy ilyenkor egy közösség részt vesz a miértek keresésében, de a legképtelenebb pletykák is keringtek arról, hogy mi lehetett a kiváltó ok. Úgy döntöttem, hogy még egy évig a szolgálati helyünkön maradok, hogy bátran a hívek szemébe tudjak nézni. Ha látják, hogy nincs itt semmiféle titok, akkor ők is könnyebben fel tudják dolgozni az egészet.
És a gyerekekkel hogyan tudtatok talpra állni?
Össze kellett kapaszkodnunk és új életet kezdenünk. Egy év múlva Pestre költöztünk, így a szüleim is sokat tudtak segíteni nekünk. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de egy idő után mindannyiunk érdekében muszáj volt lapozni, nem ragadhattunk bele az idők végezetéig a gyász fájdalmába. Ez persze a kívülállóknak nagyon furcsának, ridegnek tűnhetett, hiszen ők sohasem ott tartottak a gyász folyamatában, ahol mi. Az élet nem állt meg, minket már egy csomó teljesen hétköznapi dolog is elkezdett foglalkoztatni, de azok, akik ritkán találkoztak velünk, azt hitték, hogy még mindig csak zokogni tudunk…

Tizennyolc év telt el a férjed halála óta. Begyógyulhat valaha az a seb, amelyet kaptál?
Van gyógyulás, de a heg örökre ott marad. Vannak részek, amelyeket nem szabad érinteni, mert mindig fájdalmat fognak okozni. Az öngyilkosok sajnos nem gondolnak bele abba, hogy az itt maradók életében milyen törést okoznak a tettükkel. Ha egy házastárs öngyilkos lesz, tulajdonképpen olyan, mintha elválna: a két család, amely egykor egybeforrt, már soha nem lesz ugyanolyan, mint régen.

Pár hete a kezembe nyomták Albert Y. Hsu Hátrahagyottak című könyvét, mely az öngyilkosság utáni gyásszal foglalkozik. Mélyen igazat adok neki abban, hogy akik itt maradnak döbbenten a tragédia után, azok az igazi áldozatok – vagy ahogyan a szerző fogalmaz: a túlélők –, hiszen elveszik tőlük az életük egy részét. Nekem egyébként ennyi év távlatából is nagyon sokat adott ez a kötet. Egy éjszaka alatt elolvastam, és rengeteg minden a helyére került bennem. Például megértettem, hogy szabad haragudnom a férjemre mindazért, amit tett, nem kell szégyellnem ezeket az érzéseimet. Másrészt abban is megerősített, hogy Istenünk kegyelme valóban nagyobb mindennél. Az ő szeretetétől semmi sem választhat el – még egy ilyen szörnyű tragédia sem.

Győri Virág

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.