„Végre merem a saját utamat járni”

Közzétette: | Ekkor: 2015. szeptember 1. | Itt: Családban | 0 hozzászólás

„Végre merem a saját utamat járni”

A komatálat mai nyelvre úgy is le lehetne fordítani: asszonytársi segítség. Sok helyütt ma is dívik, hogy az újdonsült édesanyát a rutinosabb anyatársak az első hat hétben egy-egy tál étellel segítik. Valójában nem is maga az ennivaló az igazi ajándék, hanem az, hogy van valaki, aki közösséget vállal velünk. Kérdezhetünk tőle, és meghallgat bennünket, ha arra van szükségünk. Örömmel osztja meg velünk a saját vívódásait, tapasztalatait, örömeit – mint sorozatunk édesanya szereplői az övéket.

„Nem gondoltam volna, hogy már van mit mesélni az életemről” – mondja Kardonné Dolgos Judit csendes kávékavargatás közben. Nem így szoktunk mi találkozni: általában ollót csattogtat, hajszárítót brümmögtet – ő az „ajándék” fodrász, aki házhoz jön, számomra a vidámság allegóriája. Pedig kacskaringós út vezetett idáig…

A pályafutásodat jogászként kezdted. Te választottad magadnak ezt a hivatást?
Régről kezdem; engem az anyukám nevelt egyedül. Harminchat éves volt, amikor elvesztette a férjét, és a nagymamám is pont ennyi idős volt, amikor meghalt a nagypapám… Utólag ezzel magyarázom, hogy anyu úgy gondolta, egy stabil, jól kereső állásra van szüksége a kislányának. Nem vagyok olyan okos, mint ő volt, de szorgalmas meg kötelességtudó igen. Bár éreztem, hogy a jogi egyetem nem annyira áll közel hozzám, szófogadó kislányként engedtem ebben is anyunak.
Az egyetem után a bíróságon kezdtem el dolgozni. Szerdánként volt egy „panasznap”, amikor az ügyfelek bejöttek hozzánk a problémáikkal, és tanácsot kértek tőlünk – mint egy ügyvédtől szokás. Így rögtön az az előnyös helyzet állt elő, hogy a panaszos ott volt a bíróságon, a dolgozók meg értettek hozzá, tehát rögtön fel lehetett venni a keresetlevelet, és elindulhatott az ügy. Igen ám, de én az egy évvel idősebbektől remekül megtanultam, hogy először el kell kérni minden papírt, és ha ott valami nem stimmel, akkor el lehet küldeni az embereket, nem muszáj őket meghallgatni, nem kell velük vacakolni. Később, amikor rádöbbentem, hogy ez milyen kegyetlen dolog volt, nagyon szégyelltem magam.

Aggodalmakkal tele
Egyke vagy. Te hány gyermekre vágytál?
Eredetileg sok gyereket szerettünk volna, mindig úgy gondoltam, hogy lesz vagy öt. Elsőnek minden gond nélkül meg is született Marci. Azután jött Annamari – és egy rendkívül nehéz terhesség után egy problémás szülés. A főorvos egészen konkrétan azt mondta utána: „Ha jót akar magának, anyuka, nem csinál több gyereket.” Annamarit három hónap után hozhattuk csak haza, és fokozatosan derült ki számunkra, hogy nem lát… Bár a mi nőgyógyászunk azt mondta, hogy pár év múlva nyugodtan vállalhatunk még babát, a férjem nagyon határozottan azt mondta, hogy nem.
Néhány év múlva mégis megszületett Miki.
Az egész terhesség alatt – sőt még utána is jó darabig – rettegtem attól, hogy mi lesz, ha ez a rémálom még egyszer megismétlődik.
Mikor tudtál kicsit kiengedni?
Még kismamaként kaptam egy igeverset, amely nagyon sokat jelentett számomra, még ma is támaszkodom rá. Ebben Isten nem azt üzente nekem, hogy legyek nyugodt, mert nem lesz semmi baj, de azt sem, hogy úgy készüljek, hogy megint nehéz lesz, hanem hogy engedjem el ezt a kérdést. Ha újra próbatételek érnek minket, akkor újra erőt kapunk hozzájuk. Miután megszületett Miki, azt gondoltam, csak akkor tudok majd igazán fellélegezni, amikor körülbelül kétéves lesz, és egyértelműen látszik, hogy teljesen egészséges: jól lát, hall. Azt hittem, ezzel majd minden a helyére kerül. Közben máshonnan érkezett a megerősítés: azáltal, hogy a családunkkal kimentünk Brüsszelbe, és ott egy csomó minden átértékelődött bennem.
Miért mentetek ki?
A férjem orvos, és a munkája miatt elengedhetetlen volt, hogy kutatóként pár évet külföldön töltsön. Két évnek indult, és még egyet hozzátettünk.
Ezek a brüsszeli évek hozták meg az önbizalmamat. Az anyukám itthon nagyon sok mindenben mellettem állt, támogatott. Az érem másik oldala viszont az, hogy nem tudtam tőle igazán elszakadni, nem mertem a saját életemet élni. A távolság nagyon sokat formált a kapcsolatunkon, illetve az is, hogy a nagymamám egyre inkább ápolásra szorult, és anyu figyelme elsősorban rá irányult.

Most vagy soha
Amikor visszajöttetek Brüsszelből, akkor kellett döntened arról, hogy miként folytatod a karriered?
Mindannyiunk életében vannak nyomasztó kérdések, amelyeknek a megoldására várni kell. Számomra ez volt az egyik ilyen. Azt éreztem, hogy képtelen vagyok visszamenni a bíróságra. Egyrészt tíz év telt el azóta, a jogszabályok alapvetően változtak, újra kellett volna tanulni az egészet. Biztosan ment volna, de addigra én azt éreztem, hogy valójában nem szellemi, hanem kétkezi munkára vágyom. Jó ideje vonzott a fodrászat, majdnem beálltam fejmosónak ahhoz a fodrászhoz, ahova évekig jártam, mert annyira tetszett a munkája. Csak azért nem léptem meg, mert cikinek találtam. Viszont amikor évekig kint éltünk, és távol voltam minden olyan elvárástól, amelyet a környezetem rám rakott, azt gondoltam: vagy most azonnal meglépem, hogy váltok, vagy soha többet nem lesz bátorságom hozzá.
Egyértelmű volt, hogy fodrász leszel?

Tudtam, hogy Istentől nagyon jó kézügyességet kaptam, úgyhogy leültem az internet elé, és még kintről jelentkeztem egy képzésre. Úgy jöttem haza Magyarországra, hogy rögtön el is kezdtem a fodrásziskolát – sírva-ríva. Túl nagy dolgot kívántak tőlem, hogy tíz év otthonlét után reggeltől estig ott legyek a fodrászüzletben. Ráadásul ahogy elkezdtem gyakorlati helyet keresni, sorra utasítottak vissza azzal, hogy elegük van már abból, hogy felnőttként idejön valaki, és azt képzeli, hogy egy hónap alatt meg lehet tanulni a szakmát. Végül mégis sikerült bekerülnöm egy elismert szakemberhez, a legjobb fodrászok mind nála tanultak. Nagyon kemény és fárasztó volt, de megérte.
Innen már egyenes volt tovább az utad?
Ebben is fokozatosságra, Isten bátorítására volt szükségem. Ahogy befejeztem az iskolát, elkezdtem házhoz járni. Sokaknak szükségük volt rá, nekem meg ajándék volt. Egy ideig még tanítottam jogot egy OKJ-s képzésen, aztán eljött a nap, amikor úgy éreztem, el kell engednem ezt a szálat is. Leültem újra a számítógép elé, és utánanéztem, hogyan tudnék fodrászszékhez jutni.

Sokat változtál az elmúlt évek során?
Azt mondanám, hogy egy idő után ráéreztem, hogyan lehet meghallgatni az embereket, és ezt nagyon élveztem. Találtam egy üzletet, ahova én is azért jártam korábban, mert kicsi és meghitt volt. Olyan vendégeim lettek, akikkel nagyon mélyeket tudunk beszélgetni.
Szoktál gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha a jogi pályán maradsz?
Nem. De egy ideig volt egy kis identitászavarom. A gyerekek is kérdezték, hogy „anya, neked most mi a foglalkozásod?”. Kicsit szégyelltem a fodrászt, holott én az akartam lenni, vállalni akartam magam, de nem ment. Közben a gyerekeim is nőttek; nem tudom, hogy ők mit értettek abból, hogy társadalmilag mi a különbség a jogász meg a fodrász között, s azt válaszoltam nekik: tudod, az attól függ, hogy hol vagy. Most már ott tartok, hogy ez nem kérdés. Most már teljesen ez vagyok: boldog fodrász.

Örömmel tudod magad így vállalni?
Sőt: egyre inkább megnyílt a szemem arra, hogy egy ember megítélése, személyisége nem a foglalkozásától függ. De ma már nem bánom a jogi egyetemet sem. Sokáig úgy éltem meg, hogy ez fölösleges kör volt az életemben – nem volt az! A fő-fő vendégem egyébként az anyukám lett, és nagyon büszke volt rá, hogy neki mindig rendben volt a frizurája.
Parti Judit
Family 2015/3.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.