Önértékelési gubancaink

Közzétette: | Ekkor: 2015. november 17. | Itt: Kettesben | 1 hozzászólás

Önértékelési gubancaink

Talán velünk is előfordul, hogy összeszorult szívvel és értetlenül állunk a párkapcsolatunkat szemlélve: szeretjük a társunkat, mégis visszatérő viták és ismétlődő konfliktusok keserítik meg életünket, rombolják a köztünk lévő harmóniát. Időről időre azt gondoljuk, hogy a másik nem szeret minket, vagy éppen mi kritizáljuk őt folyton, mert úgy érezzük, hogy nem ért meg minket. Pedig valójában ezek mögött a konfliktusok mögött sokszor önértékelési problémák rejtőznek.

Az, hogy miként vélekedünk magunkról, meghatározó szerepet játszik a döntéseinkben, a párválasztásunkban és a másokkal – különösen a házastársunkkal – való viszonyunkban. Nagy szerepe van abban, hogyan értelmezzük a különféle hétköznapi szituációkat, a társunk viselkedését, illetve azt is meghatározza, hogy miképp kommunikálunk vele. Csak akkor tudjuk a másikat elfogadni és szeretni, ha helyesen látjuk önmagunkat, máskülönben a kapcsolatunkban örökké a saját önmegerősítésünket fogjuk keresni – márpedig egy házasságnak nem ez a célja.
Önértékelésünk befolyásolja azt is, hogyan töltjük az időnket. Ha nincs mélyről fakadó identitásunk, akkor felszínes célok hajhászására fogjuk az energiánk nagy részét fecsérelni, s ezektől várjuk azt, hogy az értékességünk tudatában megerősítsenek minket. Olyan hamis ideálképeknek akarunk megfelelni, mint például a jól Kigyúrt Macsó, a Csinibaba, a Nagyszerű Háziasszony, a Jó Családfő, a Mintafeleség vagy éppen a Tökéletes Szülő. Mindez azonban egy nagyon mélyen tátongó űr betöltésére tett, eleve kudarcra ítélt kísérlet: az újabb kocsitól, a nagyobb háztól, a karcsúbb deréktól és az ízletes vacsorától csak még üresebbnek érezzük magunkat, és ezek a magunkra erőltetett szerepek egyáltalán nem növelik a köztünk lévő harmóniát sem.
Ha egy pár megreked valahol a közös fejlődés útján, annak hátterében gyakran a hibás önértékelés áll. Ez az alábbi jelenségekben érhető tetten.

Adok-kapok, méricskélek
A párkapcsolat egy dinamikus adok-kapok folyamat is, amelyet az egyéni szükségletek és feladatok alakítanak, ezért nem lehet méricskélni vagy összehasonlítani, hogy ki mennyit tesz bele egy házasságba. A felek ritkán osztoznak egyenlő mértékben az anyagiak előteremtésén, a házimunkán és a gyermekek körüli tevékenységekben; a szerepek kiegyenlítik egymást. Nem az a cél, hogy mindenki ugyanannyit adjon, hanem az, hogy mindkét fél teljes mértékben beletegye magát – elsősorban Isten kezébe.
Az idő, energia, intimitás, dicséret, ajándék, együttérzés, odafigyelés és megbecsülés adását és elfogadását egyaránt meghatározza az, hogy a felek hogyan gondolkoznak önmagukról és egymásról.
•    Ha túl alacsony az önértékelésünk, az visszatarthat minket attól, hogy adjunk magunkból, és teljesen beletegyük magunkat a kapcsolatba, hiszen attól félünk, hogy nem vagyunk elég jók a másiknak.
•    Az önmagukat értéktelennek tartó személyek nehezen fogadnak el szeretetet másoktól, mert úgy gondolják, hogy ők ezt nem érdemlik meg, és nem tudják viszonozni.
•    A téves önértékelés jele lehet az is, ha valamelyik fél szégyelli magát amiatt, hogy kevesebb pénzt keres, mint a másik, vagy ha a férfit zavarja, hogy a felesége is dolgozik, illetve ha állandó a rivalizálás a házastársak között abban a kérdésben, hogy kinek a munkája ér többet.

Megerősítésre vágyva
A közös növekedés és fejlődés akkor is meghiúsul, ha csökkent önértékelése miatt az egyik fél folyamatos megerősítést, biztatást és támogatást igényel a másiktól. Inkább a nőkre jellemző az az elvárás, hogy a férjük állandóan mondogassa, hogy mennyire szereti őket, mindig megdicsérje a kinézetüket, a főztjüket stb. Ezeket azonban a férfiak többsége ritkán teljesíti magától…
A férjeknél pedig az az elvárás gyakori, hogy a feleségük legyen mindig csinos, engedelmes, hiszen ennek révén érzik megerősítve magukat a férfiasságukban. Mindezeken túl azonban sokkal rejtettebb módokon is okozhat visszatérő konfliktust valamelyik fél alacsony önértékelése. Gyenge énkép állhat például amögött,
•    ha valaki folyton kritizálja a társát,
•    ha az indokoltnál több időt tölt bent a munkahelyén, mert így próbálja meg érzékeltetni a saját értékességét, hasznosságát (ez a férfiakra jellemző inkább),
•    és ez lehet az örökös túlköltekezés, az állandó szépítkezés, a ruhavásárlási vagy éppen a főzési-takarítási mánia hátterében is (ez meg inkább a nőknél gyakoribb).

Kóros összeolvadás
Nagyon alacsony önértékelésű személyek esetében előfordulhat, hogy a párjukban látják a saját értéküket, így teljesen összeolvadnak vele. Ennek megnyilvánulása lehet, hogy az érintett fél a férje/felesége nélkül nem megy sehova sem, minimális kapcsolatot tart fent másokkal, és ha mégis úgy adódik, hogy a házastársa nélkül van jelen egy társaságban, akkor csak róla beszél.
Ha csak az egyik fél önértékelésének van szüksége erre az összeolvadásra, elképzelhető, hogy alaptalan sértéseket, kritikákat, rossz bánásmódot is elvisel a társától, hiszen nem tartja magát ennél többre érdemesnek, és fél, hogy a másikkal együtt minden értékét elveszíti. A párjának viszont lehet, hogy éppen ilyen félre van szüksége az önértékelése fenntartásához…

Kik vagyunk, mennyit érünk?
Amíg nem látjuk helyesen önmagunkat, addig nem kerülhet a helyére az életünk: nem tudunk megfelelő prioritásokat felállítani, szeretetkapcsolatban élni, szabadon szeretni és növekedni. Küzdhetünk a végtelenségig, vagy éppen elhitethetjük magunkkal, hogy minden rendben van velünk, azonban egy idő után belefáradunk meddő próbálkozásainkba, és időről időre előtör bennünk az egészséges kapcsolat iránti vágy. Ahhoz, hogy a helyünkre kerüljünk, nézzük meg, kik is vagyunk igazán!
1.    Isten teremtményei vagyunk: nem a véletlen művei, nem kihasználandó valakik, hanem bölcs, szerető és hozzáértő gondoskodással megformált személyek. Nem szükséges tehát mássá válnunk, olyan hamis ideálokká, akiket magunk elé állítunk elérendő célként. Isten már kitalálta, kik vagyunk.
2.    Megváltottak vagyunk: minden annyit ér, amennyit adnak érte – tartja a mondás. Értünk Isten egyetlen Fiát adta. Ennek mélységes megértése és elfogadása szabadíthat fel minket arra, hogy ahelyett, hogy hamis és hiábavaló módokon igyekeznénk fenntartani az önértékelésünket, a valóban fontos és értékes dolgokra figyeljünk: igazán szeressünk, szeretve legyünk, és ebben növekedjünk. Ha szüntelenül erre tekintünk, nem lesz szükségünk arra, hogy a párunk valamilyen módon meggyőzzön minket az értékességünkről.
3.    Isten gyermekei vagyunk: ez a fő relációnk. Elsősorban nem férjek, feleségek, anyák vagy apák vagyunk, hanem Isten gyermekei. Ebben a kapcsolatban vagyunk az igazi helyünkön, és ezt szem előtt tartva kerülhetünk helyünkre minden más emberi viszonyunkban is – átélve és átadva a legtökéletesebb szeretetet.
Brockhauser Ildikó
pszichológus
Family 2015/4.

Egy hozzászólás

  1. nagyon jo ,minden szavan el kell gondolkodni.erdemedss
    katalin ,pszichologus

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.