Üres kézzel

Közzétette: | Ekkor: 2016. május 4. | Itt: Mélybenéző | 0 hozzászólás

Üres kézzel

Az elengedés szabadsága

Szeretjük Istent ajándékozó, kívánságainkat beteljesítő és életünket megáldó személynek látni. Ebbe a képbe nem fér bele az, amikor úgy érezzük, hogy elvesz tőlünk valamit. Féltjük tőle legkedvesebb kincseinket. Valahol mélyen arra vágyunk, hogy Isten úgy áldja meg az életünket, ahogyan mi azt elgondoljuk – anélkül, hogy fenekestül felforgatná a biztonságérzetünket, fájdalmat okozna nekünk, vagy bármiről is le kellene mondanunk.

Éppen ezért, mint egy kisgyermek, megpróbáljuk előle – és talán önmagunk elől is – elrejteni a kívánságainkat, miközben ragaszkodunk a legbecsesebb kapcsolatainkhoz, tevékenységeinkhez és értékeinkhez. Így azonban pont azt akadályozzuk meg, hogy Isten igazán megajándékozhasson minket mindezekkel – sőt akár még sokkal többel is.
Isten előtt őszintén és kényszerűen szembesülnünk kell vágyainkkal, kívánságainkkal, hiányainkkal, azokkal az érzéseinkkel, amelyeket hosszú ideje igyekszünk gondosan elnyomni magunkban. Talán azt gondoljuk, hogy egyszerűbb lenne figyelmen kívül hagyni ezeket a zavaró pontokat – legyen szó egy társ hiányáról, vágyott munkáról, minket régóta feszítő kérdésekről –, Isten azonban mindenestül szeret és kér minket, és az igazi biztonságot kínálja számunkra. Azt ígéri, hogy minden körülmények között megtart minket.
A Bibliában több olyan történetet is olvashatunk, amelyben Isten nem „racionálisan” cselekszik: a sareptai özvegynek oda kell adnia az utolsó csepp olaját és utolsó marék lisztjét is, József ártatlanul börtönbe kerül, Ábrahámot arra kéri, hogy áldozza fel nehezen megkapott, egyetlen fiát… Ezek a bibliai hősök Isten közelében voltak kénytelenek szembenézni a hiányaikkal, félelmeikkel – de Isten ott volt velük mindezekben. Ő nem azért szembesít minket a vágyainkkal és a problémáinkkal, hogy utána magunkra hagyjon velük, hanem azért, hogy az ő bölcsességére bízzuk ezek betöltését, és vágyaink elengedése után készek legyünk fogadni áldásait.

„Az én utaim nem a ti utaitok…”
Istennek nem az a célja, hogy megadja nekünk azokat a kincseket, amelyek nélkül elveszettnek érezzük magunkat, hanem szeretné kiárasztani rajtunk áldását, és olyan életet akar kínálni, amely egyedül tőle függ. Ábrahámnak is ezt ígérte: „megáldalak, és áldás leszel” – de csak tíz év múlva született meg a fia. Józsefről is azt olvassuk: „de az Úr Józseffel volt, és megáldotta” – pedig évekig raboskodott börtönben.
Amikor Isten teljesítette Ábrahám kérését, ő végre fellélegzett. Hiszen annyit várt erre a gyermekre! Annyit küzdött érte! Annyira hitt benne! Annyira szerette volna! Isten azonban még mindig tudott meglepetést okozni neki, amikor azt kérte: áldozd fel a te fiadat, akit megígértem neked, akire várnod kellett, aki kedves számodra, akiben úgy látod, hogy beteljesedett a neked tett ígéretem! Bízz bennem akkor is, ha értelmetlennek tűnik! Ne gondold azt, hogy amit neked adtam, az a tiéd! Legyen enyém minden pillanatban mindened!
Tudjuk-e úgy élni életünket, hogy mindenünk Istené? Csak hit által tudunk rá hagyatkozni akkor, amikor teljesen értelmetlennek tűnnek számunkra a cselekedetei, amikor azt a fájdalmat éljük át, hogy elveszi a legkedvesebb kincseinket, vagy amikor mást tesz, mint amit mi reméltünk.

Amihez ragaszkodunk, azt elveszítjük
A gazdag ifjú szomorúan távozott, amikor Jézus azt kérte tőle, hogy ossza szét a vagyonát. Aki az egy talentumot kapta, és rettegett az elvesztésétől, attól elvétetett az az egy is. Jákób kivételesen szerette Józsefet – és elveszítette. Ezek az emberek nem tudták elengedni a számukra legkedvesebbeket. Ragaszkodtak hozzájuk – és pont ezért nem tudták megtartani őket. Azt hitték, mindez az övék, de ez nem így volt: nem tudták szabadon elfogadni Isten áldásait; csupán „szerzemény” volt a számukra, amelybe görcsösen kapaszkodtak.
Csak az a miénk, amit Istennek adunk. A számunkra legkedvesebb dolgokat nem akkor veszítjük el, amikor elengedjük őket, hanem akkor, amikor ragaszkodunk hozzájuk. Ha azonban nem maradunk meg Isten jelenlétében, ha nem tudunk bízni az ő bölcsességében, akkor könnyen elindulhatunk kétségbeesésünk tévútjain, és saját tökéletlen megoldásainkhoz fordulunk, ahogyan Ábrahám és Sára Hágárt használta arra, hogy utódjuk legyen, vagy ahogyan Jákób csellel megszerezte az elsőszülöttségi jogot.

Azt kaphatjuk ajándékba, amit el tudunk engedni
Találgathatunk, reménykedhetünk – de igazából a legfontosabb, hogy higgyünk! Nem azokban az igékben, amelyekbe belelátjuk a saját kívánságaink teljesítésére tett ígéreteket, hanem Isten szeretetében és bölcsességében. Abban, hogy ő azért kéri mindenünket, hogy adhasson. Amíg kacatokkal van tele a markunk, nem tudjuk átvenni Isten kezéből az értékes kincseket. És a mi markunk kacatokkal van tele – akkor is, ha úgy érezzük, hogy az életünk múlik rajtuk.
Előfordul, hogy teljesen mást kapunk vissza, mint amit el kellett engednünk, de mindig sokkal többet – azt, amit Isten eltervezett, ráadásként a vele való közösséget. Ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk: „…kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt. […] jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt.”

Brockhauser Ildikó
pszichológus
Family 2016/2.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.