Még a hamuból is…

Közzétette: | Ekkor: 2016. szeptember 6. | Itt: Kettesben | 0 hozzászólás

Még a hamuból is…

Reményről, sebekről és áldásokról Linda Dillow-val

Vajon hol húzódik az a hajszálvékony határ a hit és az akarás között, hogy kézben tartsam mindazt, amire nincs ráhatásom? Ezen töprengek, miközben a magyar válogatott épp elszántan görgeti a labdát a portugálok elleni mérkőzésen. Azt hiszem, az életben talán azt a legnehezebb és a legkönnyebb is elfogadni, hogy „amit nem tudok kontrollálni, az nem az én felelősségem”. Ez a mondat olyasvalakitől származik, aki hosszú utat járt be az akarástól az Istenre való teljes ráhagyatkozásig: Linda Dillow-tól, számos nagy sikerű női tanácsadó könyv szerzőjétől, aki októberben egy háromnapos konferenciára hazánkba látogat. Ez alkalomból kértük egy beszélgetésre őt.
Egy szerető édesanya és egy bántalmazó, alkoholista apa mellett nőttél el. Ebből a korai örökségből magaddal vittél valamit a felnőttkorba?
Amikor húszévesen megtértem, az életem radikális változáson ment át. Mire megismerkedtünk a férjemmel, Jodyval, volt előttem életcél, és azt hittem, a gyermekkori sebek már rég begyógyultak. Egészen addig, míg a gyerekeim kamaszkorba nem léptek, és az azzal járó nehézségek közepette szembesültem a ténnyel, hogy mindent kontrollálni akarok. Sokat dolgozott rajtam Isten, mire megtanultam a gondviselésére bízni magam. Az Akinél a szív lecsendesül című könyvemben tulajdonképpen azt az utat mesélem el, amelyet a kontroll elengedésétől a békességet adó bizalomig bejártam.

A vasfüggöny idején költöztetek Európába, amikor egy ideológiai és politikai fal választotta ketté a kontinenst. Nem volt ez sokkoló egy fiatal amerikai asszony számára, aki mindent kézben akart tartani?
Épp a harmincas éveim közepén jártam, amikor 1978-ban fogtuk a három gyermeket, és Bécsbe költöztünk, ahol örökbe fogadtunk egy osztrák fiút, így hamarosan négy tizenéves volt ránk bízva. Bár az a világ nagyon más volt, mint amilyet otthon megszoktam, arra megtanított, hogy megértsem: a megelégedés nem hely függvénye, hanem hozzáállás kérdése.
A szolgálatunk révén bejártuk a kelet-európai régió országait, így jó néhány magyar, román és lengyel nőt ismertem és szerettem meg. Ők azt hitték, hogy én tanítom őket, pedig épp ellenkezőleg. Megtiszteltetés volt számomra, hogy láthattam a kitartásukat, az Isten iránti hűségüket és a bátorságukat, hogy még az üldöztetést is vállalták az evangélium hirdetéséért.
A gyönyör Isten ajándéka
Ahhoz is bátorság kellett, hogy Jodyval már akkor merjetek egy szélesebb plénum előtt is nyíltan beszélni intim kérdésekről, amikor ez még nem volt szokás.
Most, hogy betöltöttük a hetvenharmadik életévünket, a házasságunk pedig az ötvenkettedik évét, jó érzés visszaemlékezni, mi mindent végzett el Isten ez idő alatt. Nagyon korán elhívott minket, hogy házaspárok között szolgáljunk.
Amikor 1978-ban megjelent A társ című könyvem, keresztény körökben a szexualitásról nem nagyon esett szó, Isten azonban arra indított, hogy két egész fejezetet szenteljek ennek. Majdnem húsz évvel később, amikor az Akinél a szív lecsendesül anyagán dolgoztam, Isten megszólított egy hegyi túra alkalmával. Megláttatta velem, mekkora szükség van egy olyan könyvre, amely őszinte válaszokat ad a keresztény nők intim kérdéseire, és azt is a szívemre helyezte, hogy Lorraine Pintus barátnőmmel közösen írjuk meg. Attól kezdve teljesen elmerültünk a témában, rengeteg nőt meginterjúvoltunk, és persze sok időt töltöttünk a térdünkön, hogy meghalljuk, vajon Isten mit akar mondani nekünk, nőknek ezzel kapcsolatban. Míg végül megszületett az Intim kérdések című kötet, amely fontos mérföldkövet jelentett a szolgálatunkban.

Tapasztalataid szerint mik a leguralkodóbb tévhitek ezen a téren?
Mindkét nem fejében élnek téveszmék. Gyakran hallok férfiakat azzal viccelődni, hogy a férfiak még egy kis romantikára is hajlandóak a szexért, a nők pedig készek odaadni magukat egy kis gyöngédség kedvéért. A legtöbb férfi azt gondolja, hogy a nők nem is élvezik a szexet, csak az azzal járó gyengédséget. Én másképp látom. Azok a nők, akik felismerik, hogy a gyönyör Isten ajándéka, szabadok arra, hogy testi szerelmüktől a férjük mámoros legyen, s hogy közben ők maguk is „megrészegedjenek”, ahogyan a Példabeszédek könyvében is olvassuk.
A nők többsége azt feltételezi, hogy a másik nemet pusztán a fizikai kielégülés és a nagy megkönnyebbülés hajtja. Nem hinném, hogy így lenne. Egy őszinte pillanatban bármelyik férj bevallja, hogy a fizikai aktus idején érzi magát érzelmileg a legközelebb a feleségéhez. Egy férfi számára a testi közelség megnyitja az utat az érzelmi intimitás előtt. Ezt a feltevést a tudományos kutatások is alátámasztják. Az oxitocin – melyet kötődési hormonnak is neveznek – elönti egy nő szervezetét a várandósság idején, illetve valahányszor, amikor mély, bensőséges beszélgetést folytat a férjével. A férfi testében viszont csak egy esetben van jelen, közvetlenül az együttlét után.

Gary Thomasnak van egy rendkívül konfrontatív kérdése, amely igencsak elgondolkodtató: „Ha mások pusztán a szexualitáshoz való viszonyom alapján ítélnének meg, egy érett keresztényt látnának bennem, vagy egy hitetlen embert?” Azt hiszem, az Énekek éneke egyik verse mindent elmond arról, hogy egy érett feleség miként néz a férjére: „A szavai csókok, a csókjai szavak.” És egy másik fordítás hozzáteszi: „Ő az én szerelmesem, ő az én legjobb barátom.” Meggyőződésem, hogy ha így tekintenénk a társunkra, sokkal boldogabb lenne a házasságunk.

„A vágyaimra nem tudok hatni, a céljaimra viszont igen”
Miközben házaspárok között szolgáltok, éreztetek valaha nyomást, hogy minden konfliktust rendeznetek kell, még mielőtt felléptek a pulpitusra?
Egyszer eljött egy pont, amikor azt mondtam Jodynak, hogy talán nem kellene párkapcsolati témákról tanítanunk, mert úgy tűnik, valahányszor arra készülünk, feszültségek támadnak köztünk. Élénken él bennem egy eset, amikor egy nap útnak indultunk Lengyelországba.
Én szeretem magam biztonságban tudni, ezért térképekkel, útleírásokkal és telefonszámokkal felszerelkezve vágok neki egy útnak, Jody viszont egyszerűen elindul, „majd csak lesz valahogy”. Ez alkalommal sem hozott magával térképet, nem volt nála egy telefonszám sem, és csak rémlett neki, hogy melyik hotelben szállunk meg. Ez a kommunizmus alatt történt, akkoriban nemigen voltak még útjelző táblák sem. Éreztem, hogy majd felrobbanok, de egy szót nem szóltam. Gondoltam, ha majd ott keringünk, és nem találjuk a szállásunkat, akkor feleszmél, milyen kényelmetlen helyzetbe tud hozni azzal, ha készületlenül indulunk el. Nem így történt, mert fél órán belül megtalálta a hotelt…

Legszívesebben ráöntöttem volna minden sértettségemet. Amikor nem sokkal később az előadóteremben a mikrofonhoz léptünk, még mindig zaklatott voltam a történtek miatt, Isten azonban minden rossz érzésem ellenére csodálatosan használt bennünket.
Jody és én két külön bolygóról jöttünk, ezért sok alkalmazkodásra, megbocsátásra és elfogadásra volt szükség, mire összecsiszolódtunk. Követtem a férjemet Amerikából Európán át Ázsiáig évtizedeken keresztül, mert eldöntöttem, mi az, ami igazán számít – ez pedig egyedül a szeretet. Persze ha fiatal menyasszonyként megkérdeztél volna, mi a célom, biztosan azt feleltem volna: az, hogy egy romantikus házasságban éljek. Szép lassan azonban rádöbbentem, hogy a vágyaimra nem tudok hatni, egyedül a kitűzött céljaim felett van hatalmam. A romantikus kapcsolat legfeljebb egy álom lehet, hiszen a másik fél felett nem rendelkezem. Emlékszem, mit írtam a naplómba, amikor ezt felismertem: „Vágyom egy csodálatos házasságra, és buzgón imádkozom érte. […] Amit nem tudok kontrollálni, az nem az én felelősségem. A férjemet biztosan nem tudom irányítani, de magamat igen… Isten ereje és ösztökélése segítségével képes vagyok naponta olyan döntéseket hozni, melyek közelebb visznek a célomhoz, hogy Istennek tetsző feleség legyek.”
Ezt akkor a legnehezebb elfogadni, amikor mi megtesszük a magunk részét, a másik fél viszont nem.
Megbocsátani és hálát adni akkor a legnagyobb áldozat, amikor a hozzánk legközelebb álló ember megsebez bennünket. Ilyenkor felmerül a kérdés: vajon hogyan lehet újra bizalmat szavazni annak, aki a legbensőbb énemen sebet ejt?

Nagy hatással volt rám egy fiatalasszony, akiről a Boldog vagy velem? című könyvemben is említést teszek. Tudta, milyen érzés, ha a számára legkedvesebb ember elárulja őt, ugyanis rádöbbent, hogy a férje pornófilmeket néz. Mégis úgy döntött, hogy ezt félretéve nap mint nap hálát ad a társáért és a házasságukban rejlő áldásokért. A hálaáldozata végül alázatra indította a férjét, és Isten helyreállította a kettőjük között megtört bensőséges viszonyt.
Valamilyen módon mindannyian áldozatot hozunk, amikor hálát adunk egy családi konfliktus, egy súlyos betegség vagy bármilyen krízis közepette. Ha készek vagyunk hálás szívvel Istennek adni megtörtségünket, ő életet lehel belénk és mindabba, amiért imádkozunk.

Nincsenek kárba veszett szenvedéseink
Jó néhány völgyet megjártatok Jodyval az együtt töltött évtizedek alatt. Ő megküzdött a rákkal, te pedig átestél egy komoly agyműtéten. Mibe vetetted a bizalmadat, amikor úgy tűnt, Isten ígéretei nincsenek összhangban a hétköznapok valóságával?
Ismerem azt az érzést, amikor egyik próba jön a másik után, és ha visszatekintek az életemre, nem is tudom, melyik volt a legnehezebb időszak. Amikor úgy tűnt, hogy a lányaim soha nem térnek vissza Istenhez a kamaszkori lázadásból, én pedig azt hittem, hogy anyaként kudarcot vallottam? Vagy az az időszak, amikor Hongkongban éltünk, és a férjemet igazságtalan vádak érték? Netalán az, amikor Jody súlyos szívrendellenességekkel, majd prosztatarákkal küzdött, én pedig koponyasérülést szenvedtem, s úgy éreztem, összeomlott a világ körülöttem? Bármilyen próbával álltam is szemben, egy kérdés terelt helyes mederbe: „Linda, hova szegezed a szemed, hol van a szíved?”
Amikor 2008-ban egy reptéri lépcsőn fejre estem, súlyosan megsérült a koponyám. Megműtöttek, hosszú hónapokig voltam ágyhoz kötve, mire felépültem. Gyakran imádkoztam a harmincegyedik zsoltár szavaival: „De én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem. Életem ideje kezedben van.” Minden kérdésemet rá akartam bízni, a sok-sok „nem értemet” és a „mi lesz, ha” mondatokat is. Emlékszem, egy nap azt találtam mondani: „Uram, ha életem végéig ezek közé a falak közé leszek kényszerítve, akkor is dicsérlek, és megelégszem.” Aztán amikor úgy tűnt, Istennek talán tényleg ez lenne a terve velem, akkor már nem örültem annyira, de akkor is hozzá mentem, és elismételtem, hogy „bármit tartogatsz is számomra, elfogadom”. Isten végül olyan kegyelmes volt hozzám, hogy helyreálltak az agyi funkcióim, képes vagyok beszélni és írni, sőt előadásokat tartani világszerte.
Ha meghajlunk Isten előtt, és átadjuk neki a fájdalmainkat, akkor egyetlenegy sincs elvesztegetve. Attól persze az út még nem könnyebb, de jó tudni, hogy Isten nem engedi, hogy kárba vesszenek a megpróbáltatásaink.

Gyakran hangoztatod, hogy a sebeinkből való szabadulásunkban mi magunk is szerepet játszunk, nem csak Isten.
Sokat tanultam erről, amikor Hongkongban éltünk misszionáriusként, ugyanis több incidenst követően kialakult bennem az ázsiai férfiakkal szembeni ellenérzés. Emlékszem, egyik reggel úton a bibliaórára óriási tömeg árasztotta el a metróaluljárót, és szokás szerint a fehér kesztyűt viselő egyenruhások tessékelték be az utasokat a kocsikba. Nekipréseltek egy tucat férfinak, ráadásul eléggé kitűntem a tömegből, lévén, hogy én voltam egyedül szőke és kék szemű. S amint áthaladtunk egy sötét alagúton, egy férfi félreérthetetlenül elkezdett fogdosni. A zsúfolásig tömött metrókocsiban moccanni sem bírtam, de amikor végül kiszálltam, az egész testem remegett a félelemtől, és megfogadtam, hogy soha többé nem szállok metróra. Úgy éreztem, hogy megbecstelenítettek, és többé nem lehetek biztonságban.
Tudtam, hogy Isten elé kell vinnem az ázsiai férfiak iránt táplált ellenérzéseimet, hiszen ő hívott bennünket Hongkongba, gonosz férfiakkal pedig a világ bármely pontján találkozhatom, nem csak Ázsiában. Mivelhogy nem volt autónk, képtelenség volt elkerülni a metrót, így elhatároztam, hogy mindennap nagyon korán indulok majd, mielőtt a tömegek ellepnék a várost, és a bibliaóra kezdetéig Istennel töltök majd időt az óceánparton.
Őhozzá kiáltottam, hogy szabadítson meg a félelmeimből, de tudtam, hogy nekem is lépéseket kell tennem annak érdekében, hogy újra metróra merjek szállni. Addig időztem a zsoltárokkal, míg megtanultam kívülről jó pár igét. Ezeket mondogattam magamban, amikor közlekednem kellett.
A világ számos helyén megfordulsz, hogy reményt adj nők ezreinek. Most éppen Magyarországra készülsz. Elárulod, hogy kinek a kíséretében jössz, és miért?
Megadatott nekem az a kiváltság, hogy megismerhettem néhány olyan bátor nőt, akik a fájó múltat maguk mögött hagyva dicsőséges új életet kaptak. Jessa is egy közülük. Hét évvel ezelőtt szökött el Kanadából, az emberkereskedelem és a szexuális kizsákmányolás poklait megjárva. Jessa teljesen összetörve került abba a coloradói védett házba, amelynek az üzemeltetésében Jody és én is részt vettünk. Ahogy egyre jobban megismertük és megszerettük, meghívtuk, hogy lakjon velünk. Azóta elvégezte a bibliaiskolát, hozzáment egy csodálatos emberhez, és egy nap szeretne reményt adni olyan lányoknak, akik hasonló kínszenvedéseken mennek át, mint ő valaha.
Nagyon tisztelem ezt a csodálatra méltó fiatal nőt! Jessa, az én fogadott lányom lesz az útitársam. Mindig azért imádkozott, hogy a szenvedése ne vesszen kárba, és Isten meghallgatta őt. Ő rá a tanú, hogy Isten még a hamuból is képes valami szépet teremteni.

Fekete-Sipos Márti
Family 2016/3.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.