Két szív egy vesével

Közzétette: | Ekkor: 2016. szeptember 6. | Itt: Kettesben | 0 hozzászólás

Két szív egy vesével

Mátéffy Zita és Balázs boldog, hitben élő házaspár. Sok gyermeket nevelnek – szám szerint nyolcat! –, akik szépek, egészségesek. Harmóniában, derűsen érkeznek a megbeszélt találkozóra egy budavári kávézóba. Tizenegy évvel ezelőtt azonban Zita komoly döntést hozott: az egyik veséjét felajánlotta súlyos veseelégtelenségben szenvedő férjének. Balázs azóta élődonoros transzplantáltként él. Történetük róluk és rólunk is szól – arról, hogy mi az érték, a szeretet, az önzetlenség, a bizalom, a hit, és hogy mi tart össze és mi választhat szét párokat…

Mindenekelőtt: hogy érzi magát most, Balázs?
B.: Köszönöm, jól, hála Istennek problémamentes eset vagyok. Az élődonoros transzplantáltak egyébként a szervátültetettek között az „arisztokráciához” tartoznak, sokkal jobb esélyekkel rendelkeznek, mint a többiek. Gyógyszert szedek, és persze vigyázok magamra, más dolgom nincs.
Mit szóltak ahhoz, hogy a történetükre többen is felkapták a fejüket, hogy komoly sajtófigyelem követte életüknek ezt a valójában nagyon is intim történését?
B.: Úgy éreztük, beszélnünk kell erről. Nagyon kevés az élődonoros transzplantáció hazánkban, nem sokan tudnak erről a lehetőségről. Ezért amikor Téglássy Ferenc megkeresett minket a Magyar Televízió vallási műsorától, hogy barátként végigkísérheti-e a műtétet, jó szívvel mondtunk rá igent, mert propagálni, népszerűsíteni szerettük volna az „ügyet”. Akkoriban évente tíz alatt volt azoknak a száma, akiknek így mentették meg az életét! Ezzel a tudással fontos szembesülni: mit csinálnék akkor, ha valamelyik rokonom ilyen helyzetbe kerülne? Ma már jóval több az ismeret e téren.
Z.: A másik, ami ehhez kapcsolódik, s ami előtt döbbenettel álltunk, hogy a vesebetegek a legszűkebb környezetük előtt is titkolják – amíg lehet – a betegségüket. Nagyon szégyellik, rejtegetik… Ezen is változtatni akartunk.

Könnyebb adni, mint kapni
Sok mindent megoszthat egymással egy házaspár – no de egy szervét…? Milyen stációkon mentek át a döntés meghozataláig? Vállalta-e valaki annak a felelősségét, hogy bármelyik irányba terelje Önöket?
B.: Talán furcsán hangzik, de Zitával tényleg megtapasztaltuk, hogy könnyebb adni, mint kapni. Ha nem ajánlják fel nekem, én nem állhatok oda valaki elé, hogy elkérjem a fél veséjét. De ha valaki vállalja, hogy odaadja, na, azt elfogadni még nehezebb – pláne, ha az ember szép, fiatal feleségéről van szó.
Kapni nehéz – mert lelkiismereti kérdés?
B.: Több hónapig tartott bennem az elfogadás folyamata. Ezt nem lehetett megspórolni, ez munka volt, amelyet el kellett végeznem magamban. Aki kap, az egyrészt rászorul valamire, az valamiben gyengébb, kisebb. Ezt be kell ismerni. Másrészt valaki áldozatot hoz értem, és ezt is meg kell tudni magunknak indokolni. Zita végül egy mondatával betalált – azt mondta: „Nekem most van szükségem egy használható apára, amíg a gyerekeink kicsik, nem pedig tíz év múlva, amikor esetleg egy halott vesét kidob a gép.” Az ellenkezés akkor múlt el végleg bennem, amikor az orvosok megerősítették, hogy a műtét után is lehet még gyermekünk.
Z.: Balázs elmondta a betegsége súlyosbodásakor, hogy milyen esélyei vannak. Nekem „véletlenül” épp akkor került a kezembe egy cikk az élődonoros transzplantációról, így egyértelmű volt számomra, mit kell tennünk. Már a megismerkedésünkkor tudtam, hogy Balázs beteg, de ez nem számított, s ennél a döntésemnél sem tartott vissza senki. Ellenérveket sem hoztak fel, hogy „Zita, ezt gondold még át”. Sőt az anyukám olyannyira támogatott, hogy a saját veséjét is odaadta volna Balázsnak, de az övé nem felelt meg. Az enyém viszont igen… Végig mellettünk állt a család. A Gondviselésnek tulajdonítom azt is, hogy olyan orvosokhoz kerültünk, akik a lehető legjobban foglalkoztak velünk.

Teljes ráhagyatkozás
Balázs teológus, Zita hitoktató, gyakorló katolikusok. Egy ilyen „éles helyzetben” valóban az istenhit lett a legnagyobb erőforrásuk?
Z.: Hívő családból származom, a születésemtől fogva meghatározó számomra a hit. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen lenne nélküle élni. Az egész személyiségemet áthatja a hitem, nem vagyok e nélkül értelmezhető.
B.: Számunkra természetes volt ez a lépés. Találkoztunk viszont olyanokkal, akiknek ez teljesen idegen volt, elképzelni sem tudták volna, hogy így tegyenek. Inkább ez gondolkodtatott el minket: mi lehet a különbség, miért vagyunk mi ennyire mások?

Balázs, arra a kérdésre akkor – és azóta – kereste-e a választ, hogy mit akart Isten tanítani Önnek vagy Ön által ezen a betegségen keresztül?
B.: Nem volt bennem kérdés azzal kapcsolatban, hogy ez a betegség is a nagy isteni terv része, mint ahogy minden, ami engem ér. Benne van a csomagban. De mégsem így fogalmaznék, ez túl magabiztosan hangzik. Inkább úgy mondanám, hogy az egész életemet tekintve jellemzett egyfajta ráhagyatkozás. Egy olyan tapasztalat, amely abból a reflexióból táplálkozott, hogy visszanézve mindig tudtam: vezetve vagyok. Akkor tehát nyilván ebben a betegségben is velem van Isten, amikor éppen nem látom még, hogy honnan hová tartok.
Z.: Talán azért sem merült fel így bennünk, mert nem tragédiaként éltük meg ezt a helyzetet. Nem voltak végletes, végzetes miértek bennünk.
B.: A betegségem ugyan árnyékként vetült a közös életünkre, mégis mertünk így is házasságot kötni, gyermekeket vállalni – volt, aki már ezt is őrültségnek tartotta, mondván, hogy csak akkor szabad belevágni, ha minden teljesen biztonságos, kiszámítható. Mi nem így gondoltuk akkor sem. Teljes biztonság nem létezik, hacsak az nem, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket.

A gyerekek tudják, hogy apa és anya „különleges”?
Z.: Igen, a maguk szintjén mind, még a háromévesünk is korrektül el tudja mondani a saját nyelvén, hogy mi történt. (nevet)
B.: Ez része a családi legendáriumunknak. Nem ünnepeljük meg külön, de megemlékezünk július 5-ről.

Gazdagon megajándékozva
Ez az adás-elfogadás örökre összeköti Önöket, de vajon megóv-e a kis, bántó, hétköznapi, a házasságot próbára tevő nehézségektől, veszekedésektől, a napi gondoktól?
Z.: Kívülről mindig romantikusabbnak tűnik a történetünk. Pedig volt benne fájdalom is – kizárólag fizikai –, bár tény, hogy az a néhány nap, amelyet együtt töltöttünk a kórházban, különleges élmény volt. A kisebb problémákkal azonban sokkal nehezebb megküzdeni! Az, hogy ne legyek morcos, türelmetlen, sokkal embert próbálóbb, mint odaadni a vesémet! Amiatt nem válnak el emberek, hogy a társamnak vese kéne, de nem adom oda az enyémet. Amiatt viszont igen, hogy miként szól hozzám, hogy néz rám a másik… A klasszikus katasztrófák egy házasságban sokkal, de sokkal gyötrelmesebbek! Mi megküzdöttük, megküzdjük ezeket – ebből a szempontból cseppet sem rózsaszín az életünk. Nem vagyunk különbek senkinél, nem óv meg Isten ezektől, nem jutalmaz amiatt, mondván, hogy „ügyesek voltatok a vesedologban, cserébe nem lesz problémátok”. Nem, ugyanúgy van morcoskodás, megküzdjük a harcainkat, mint mindenki más.
B.: Többen azt gondolták, hogy Zitának ez a gesztusa permanens rózsaszín idillt hozott létre köztünk – ez így nem igaz. Egy idő után ugyanis sajnos minden természetessé válik. Fontos az is, hogy kívülről is lássuk magunkat! Annak, aki nagyon nagy ajándékokat kap Istentől, ezt néha meg kell látnia, különben azt hiszi, „jár” neki, hogy Isten minden jóval elhalmozza – és elfelejt hálát adni, mert nincs tudatában annak, hogy mije is van.
Z.: Persze stabil családi mintát kaptunk otthonról, ez sokat ad ahhoz, hogyan működünk együtt. A közösségünk – a Mátyás-templom plébániája – szintén nagyon komoly lelki hátteret ad: a műtét alatt és utána is folyamatosan egy imahálóba vontak bennünket. Segítünk egymásnak, amiben tudunk.
Igaz az a vélekedés, hogy egy ilyen műtét kicsit meg is változtatja az embert? Más tulajdonságok jelennek meg, és válnak dominánssá például?
B.: Tízéves lassú romlás után egyszer csak kirobbanó formában, egészségesen szálltam le a műtőasztalról. Meg kellett tanulnom, hogy ki az, aki én vagyok, és mi az, ami a testi diszpozíciómból adódik. Az alaptulajdonságaim persze megmaradtak. Visszahúzódó ember vagyok, ez nem változott, de érdekes (hit)tapasztalat volt, hogy mennyire befolyásolja a test, amelyben élünk, a tisztán lelki dolgokat. Úgy tudnám megfogalmazni: az életemben a megajándékozottság tudata vált állandóvá. Gazdag emberek vagyunk, a valós anyagi helyzetünktől függetlenül.

Zita, milyen volt Balázs a műtét előtt, és milyen most?
Z.: Pont jó. És régen is pont jó volt. (nevet)

Stifner-Kőháti Dorottya
Family 2016/3.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.