A helikopterszülő – Őszintén a túlféltésről

Közzétette: | Ekkor: 2017. március 6. | Itt: Gyerekszoba | 0 hozzászólás

A helikopterszülő – Őszintén a túlféltésről

A szülő, amióta világ a világ, félti a gyerekét. Kezdetben óvja, védi, irányítja, majd fokozatosan enged a szorításból, és a kellő pillanatban elengedi. Optimális esetben. Akadnak azonban olyanok, akik képtelenek hátrébb lépni a megfelelő időben, és továbbra is kontroll alatt tartják csemetéjüket. Helikopterként berregnek a „picurka” feje fölött, akkor is, amikor már betölti a harmincötöt. Közben észre sem veszik, hogy ezzel mekkora kárt okoznak a gyereküknek és önmaguknak.

– A túlféltés régen a kicsi gyerekét maga mellől el nem engedő, az iskolába is be-berohangáló és intézkedő szülői magatartást jelentette – mondja Tari Annamária pszichoterapeuta –, tehát az ún. overprotective szülő jelensége nem új keletű. Évtizedekkel ezelőtt azonban a tinédzserkor vége felé a szülők mindig hátrébb léptek, és az addig túlóvott fiatal elkezdte élni a saját életét. A „helikopterszülő” fogalma a fogyasztói társadalomban és az információs korban jelenik meg. Ez már egy felnőttkorba átnyúló túlóvást takar, a kifejezés is szemléletes: mintha a szülő szüntelenül ott körözne a gyereke feje fölött.

Carpe diem!

A jelenség kialakulásának magyarázatát kicsit régebbről kell kezdenünk.
– Korábban Magyarországon nem volt reális munkaerő-piaci verseny, nem volt olyan fokú bizonytalanság és egzisztenciális szorongás, mint ma, mert mindegy, hogy milyen áron, de mindenki megtalálta a maga kis kikötőjét, amelyben lehorgonyzott. Az első nagy tektonikus mozgás akkor indult el, amikor a fogyasztásösztönzés tág teret kapott – magyarázza szakértőnk. – Légy minél később felnőtt, sose öregedj meg, fogyassz minél többet, vásárolj, élj a mának! A populáció azonban egy idő után nem képes többet fogyasztani. Sebaj, akkor elő kell állítani egy olyan helyzetet, amelyben mégis kénytelen lesz. A nagyobb iparágakban külön divíziók foglalkoznak azzal, hogy néhány éven belül mely alkatrészeknek kell tönkremenniük az autóban, a kávéfőzőben, a mosógépben. Lassan tehát mindenki fogyasztóvá válik, öregek, fiatalok egyaránt. Utóbbiaknál a fogyasztás nagymértékben párosul a trendiséggel. Csakhogy a divat, a gyorsan változó csoportnorma által szerkesztett trendek szélsebesen változnak.
Egy X generációs ember a mai napig a saját mosóporát és fogkrémjét keresi, ők még hűek a megszokott márkájukhoz. Az Y, Z és az alfa generáció már csak azt nézi, hogy mit hol tud jobban megvenni, illetve hogy a közösségi média felületein az ismerősei meg az ő vonatkoztatási csoportjai mit ajánlanak. És ha valami mást, mint amit addig ismert, akkor kötődés híján azonnal vált. Így áll elő az, hogy az Y és Z generáció sokkal többet költ, mint amennyi pénze van.
Ezek a pénzeszközök azonban sok esetben valójában a szülő pénztárcájában vannak, ezért a szülő a helikopterfunkcióját a túlféltés mellett anyagi támogatással is kiegészíti. Az tény, hogy nem könnyű a fiataloknak a saját lábukra állniuk, mert a gazdasági környezet nehezebbé vált, mégis meg kellene tenniük, mert ez az élet menete. De a helikoptercsaládokban sokszor ez akkor sem történik meg, ha a fiatalok akarnák. Csakhogy nem akarják, mert az érzelmi ellenhatás a következő: ha kiskorúsítasz, akkor nem önállósodom, csak abban, hogy elmegyek bulizni, és akkor jövök haza, amikor akarok – de a gázszámlát te fizesd be. Közben ez egy olyan puzzle, amelynek minden mozzanata, darabkája érthető, ha külön-külön vizsgáljuk. Az ebből kirakott nagy képet viszont már senki nem szereti. Szidjuk a szülőket, amiért helikoptereznek, és szidjuk a gyereket, amiért nem csinál semmit.

Majd én segítek!
Újabban munkaadók panaszkodnak, hogy a huszonéves alkalmazottjuk után az anyuka betelefonál, beszélni akar a főnökkel, mert valami nem tetszik neki. A szülők túlnyúlnak a saját kompetenciaterületükön.
– Van egyetem, ahol az elsőévesek szüleinek tartottak egy szülői értekezletet. Egyetemen! Egy szülő bele akar szólni a huszonéves gyereke életébe azzal, hogy lejegyzeteli és megkérdezi, mint az általános és középiskolában, hogy mit kell vinni az előadásokra, milyen programok lesznek, mire lehet számítani? Nem szabad kiskorúsítani a fiatal felnőtt generációt! – figyelmeztet Tari Annamária. – Vegyük észre, hogy mit okozunk ezzel! Ha egy szülő mindig megmondja, hogy a gyereke mit hogyan tegyen, akkor nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja őt egy olyan érzelmileg infantilis élethelyzetben, amelyet a biológiai életkora valójában túlhaladott. Joggal mondja majd: te döntesz helyettem? Akkor ülök a fenekemen, és nem csinálok semmit. Ezt a paradoxont nem látják sokszor a szülők. Hogy a helikopterezéssel épp a szülő állítja ki a gyerekéről az alkalmatlansági bizonyítványt, mert állandóan azt közvetíti: „jobb, ha még mindenben segítek”, és ezzel azt okozza, hogy a „gyerek” nehezen válik helyes önértékelésű felnőtté. Nem bízik benne, nem hiszi el, hogy nélküle is képes intézni az életét.

Az élet mászókája
Régen azt mondtuk: amit egy gyerekbe ötéves koráig beleteszünk, az benne van, működik, és húszéves kora körül majd előjön. Ma azonban lehet, hogy csak harmincéves korára jön vissza. A szülők is, a társadalom is infantilizál.
– Nézzünk csak egy példát: a közösségi médiát. Az azonnali érzelmi szükségletkielégítéssel egyre csökken a reakcióidő, a holding: mindent azonnal akarok, és ebben az infantilis működésben a felelős felnőtt viselkedés kitolódik a harmincas évekre. A szülő első nagy bátor tette, amikor el tudja engedni a gyerekét. Ennek a gyakorlását korán el kell kezdeni. Ha egy szülő reális énképű, bátor, megfelelő önbizalommal rendelkező gyereket akar nevelni, akkor ha kiviszi őt a játszótérre kétévesen, nem rohan visítva a mászóka aljába, és nem emeli le őt az első fokról. Meg kell állni három lépésre, és hagyni kell, hogy a gyerek felmásszon. Különben az élet mászókáján később mindig meg fog állni az első foknál – hangsúlyozza a pszichoterapeuta.
A kamaszoknál megjelennek az első szabadulási hullámok. Ilyenkor a gyerek már lépne hátra kettőt. Csak az a szülő, aki a világot veszélyesnek tartja, és nem bízik sem magában, sem a gyerekében, a saját szorongásait csökkentendő belekezd ebbe a helikopterberregésbe. A világ valóban veszélyes hely. Az online és offline életre azonban fel kell készíteni egy gyereket, mert egyszer mégiscsak neki kell majd a saját lábán állnia.
Az optimális helyzet nyilván az, hogy a szülő és a gyerek között bizalmi kapcsolat van, nem kell kémkedni a gyerek után, mert tudható, hogy elmondja, amit gondol. Ehhez szükség van a szülő bátorságára, de főleg arra, hogy kicsi korától azt az érzetet keltse a gyerekében: megbízik benne. A bizalom a legerősebb kötelék szülő és gyereke között. A helikopterszülő viselkedése viszont arról árulkodik, hogy nem szívesen engedi ki a kezéből a kontrollt.

Mindhalálig főnök?
– Ez egy erősen narcisztikus pozíció, amelyben a szülő tudattalan motivációja a saját biztonságérzetének a fenntartása – teszi hozzá szakértőnk. – És miközben berreg a nagykorú csemete fölött, kitolja az aktív szülői periódust a saját életében. Az is egyfajta önzés, amikor az ötven és hatvan év közötti szülő még mindig úgy főz az otthon lakó harmincas „gyereknek”, mint amikor az tizenhat éves volt. Így a szülőknek nem kell azt a „szörnyű” szót gyakorolniuk, hogy unoka, hanem kitolják a saját életszakaszaikat is, és megtartják magukat az aktív szülői pozícióban. Ez a jelenség is érthető. A 21. század fiatalságethosza ezt is elhozta: az öregedés már nem feltétlenül természetes folyamat.
És bizony ez a pátoszos szülői viselkedés – látod, még mindig főzök rád! – nem azt váltja ki, hogy a gyerek jól érzi magát, hanem azt, hogy elesett pozícióban marad. Ha valaki szülőként ilyen visszajelzéseket kap a gyerekétől, akkor gondolkozzon el rajta, ne utasítsa el rögtön. Ha tudatosan akar változtatni, akkor próbálja ki, hogy egy-egy helyzetben másképp viselkedik. Dolgozni kell azon, hogy ne mindig ugyanazon forgatókönyv szerint folyjon a párbeszéd.
– Az élet ilyen: a gyerek felnő és kirepül. Nem kell gyászba borulni, amikor ez megtörténik, ez nem a mély depresszió kezdete. Sokkal inkább azt kéne átélni: hurrá, szabad lettem! Nem kell hazarohanni, csinálhatunk önálló programokat a társunkkal, mehetünk kirándulni, moziba, belefoghatunk valami újba. Sok múlik azon, hogy élvezni szeretnénk az életünket, vagy inkább örök áldozatként tetszelgünk a családi oltáron, aminek senki nem örül – főleg azok nem, akiknek az áldozatot hozzuk. Ismerjük a nagymamát, aki parancsszóval mindenkit odahív ebédre, majd elmondja, hogy hajnal óta süt-főz, és alig áll a lábán. Miközben senki nem kérte erre… Ezt a tudattalan agressziót is sokszor elkövetik a szülők. De muszáj önkritikát gyakorolni, mert az nem jó szeretet, amelyben a fiatalok csak a negyedik iksz tájékán találnak rá a saját életükre. Nem vehetjük el tőlük a leválás jogát.

Sárdi Enikő
Family 2017/1.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.