Hogyan igazodjunk el gyermekeink virtuális világában?

Közzétette: | Ekkor: 2017. május 5. | Itt: Családban | 0 hozzászólás

Hogyan igazodjunk el gyermekeink virtuális világában?

Interjú Miklya Luzsányi Mónikával

 

Első Family-klubunk elé egy kis ráhangolódás: a budapestimami.hu készített egy remek interjút beszélgetőtársunkkal, Miklya Luzsányi Mónikával, a Family CikCakk főszerkesztőjével. Folytassuk tovább a témáról való gondolkodást, beszélgetést a D18 kávázóban (1066 Bp., Dessewffy u. 18–20.) május 12-én 18 órától!

 

„Állandóan a neten lógnak, folyton a kütyüt nyomogatják!” De ők ott élik az életüket, nekik az online világ is valós tér. Hogyan lehet áthidalni a generációk között egyre mélyülő „digitális szakadékot”? Vélt és valós veszélyekről, praktikus megoldásokról, a kamaszkor kihívásairól, valamint a Kék bálna-hatásról is beszélgettünk a téma szakértőjével.

Milyenek a digitális korszak gyermekei? Miben különböznek a szüleiktől?

Alapvetően más a virtuális világhoz való viszonyuk, mint a szülőknek, de ez attól is függ, hogy a szülők milyen generációhoz tartoznak. Most már az alsó tagozatos gyerekeknél a szülők nagy része Y generációs, akik egy sajátos helyzetben vannak. Az idősebb, X generációs szülők egyértelműen digitális bevándorlók, akik a virtuális forradalom előtt váltak felnőtté, ők abban szocializálódtak, hogy az információ nyomatott formában terjed, és számukra a számítógép használata mindig egy kihívást jelent. Lehet, hogy tökéletes felhasználók, de olyanok a virtualitás világában, mint az első generációs bevándorlók egy idegen országban. Annyit töltenek a virtualitásban, a saját kultúrájukon kívül, amennyi feltétlenül szükséges. Ott dolgoznak, bankolnak, jegyet vesznek, de azután visszavonulnak gyorsan a nyomtatott információszerzésen alapuló kultúrába. Egy kicsit ellenségesen néznek a virtualitásra, és nagyon nem tudnak mit kezdeni ezzel a hálózatra kötött valósággal. Ezek a 30 év feletti, X generációs szülők. Náluk sokkal mélyebb a szakadék a szülő és a gyerek között. Az Y generációs szülő már digitális bennszülött, akire azt mondja a pszichológia, hogy ő már anyanyelvi szinten beszéli a digitalitás nyelvét, míg az X generációs, bevándorló szülőnek mindig megmarad az ún. digitális akcentusa.

Viszont nálunk, Magyarországon kicsit más a helyzet, mert hozzánk később érkezett meg a digitális kultúraváltás, nálunk az Y generációs szülők „két lábon állnak”. Gyerekként még virtualitás nélkül nőttek fel (gond nélkül elolvasták az Egri csillagokat), viszont elég fiatal kamaszok voltak ahhoz, hogy anyanyelvi szinten beszélik a virtualitás nyelvét. Ők a fiatalabb generáció, akiknek óvodás, esetleg elsős, második osztályos a gyerekük. Erről a két szülői rétegről beszélünk, és hozzájuk viszonyítjuk a Z illetve az Alfa generációs gyerekeket.

Az alapvető különbség, hogy mások a virtuális igényeik a szülőknek és a gyerekeknek, másképp közlekednek a virtuális térben. Ezt egy hasonlattal szoktam megvilágítani: ez olyan, mint amikor a misszionárius vagy felfedező megy a bennszülöttel a dzsungelbe, és halálra rémül, amikor meglátja, hogy a bennszülött a liánokon leng, a függőhidakon szaladgál, alatta több száz méteres mélység, retteg, hogy mikor támadnak rájuk a ragadozók. Ez a félelem valós, hiszen a dzsungelben sok veszély leselkedik, de sokkal biztonságosabban közlekedik benne egy bennszülött, mint az a misszionárius vagy az a felfedező, aki életében először vagy nagyon keveset járt a dzsungelben, tehát alapvetően a városban szocializálódott. Jogosak a félelmei, de nem biztos, hogy akkor és attól fél, amitől valójában féltenie kellene magát. Lehet, hogy retteg a függőhídtól, ami a bennszülött számára teljesen biztonságos, és nem fél sétálni egy szép ösvényen, de a bennszülött tudja, hogy mérges kígyók vannak a környéken.

Egészen másképp fogjuk fel a virtuális világot, illetve annak veszélyeit és lehetőségeit. Azért, mert a szülők nagy része nincs otthon a virtuális világban, a saját érzelmei hatására eltúlzottnak érzi sokszor a virtualitásban rejlő veszélyeket.

Érdemes megemlíteni a függőség kérdését. Ez is a virtualitás iránti igény különbségét mutatja meg. Amíg az X generációs bőven megelégszik napi 1-2 óra internetezéssel, addig egy Z vagy alfa generációs gyerek számára a valós tér tényleg a virtuális tér. Ő ott lesz szerelmes, ott barátkozik, ott játszik, ott éli az életét, mindent ott csinál. A szülők aggódni szoktak, és azt kérdezik, hogy függő a gyerekem, ha napi 6-8 órát netezik? Függő-e a gyerekem, ha állandóan nyomkodja a kütyüjét? Ez még nem jelenti azt, hogy a gyerek függő, ugyanis ha a gyerek az interneten ugyanolyan virágzó és aktív életet él, ugyanolyan sokrétű és sokszínű a tevékenységi köre, mint a hétköznapi életben, ha a virtuális élete a saját életének a leképezése, akkor nincsen semmi gond. Akkor kell megijedni, ha a gyerek csak 1-2 tevékenységgel foglalkozik.

A virtuális élet pontosan ugyanolyan tere a gyereknek, mint a valós tere, és hát valljuk be, hogy sokszor valósabbnak éli meg, mint a hétköznapi valóságot, mert több időt tölt benne, és sokkal otthonosabban mozog a virtuális világban. Amíg a valós életben nagyon merev szabályrendszer szerint kell közlekedni, addig a virtuális világban az esetek többségében ő maga alakíthatja a szabályokat. Ez nagyon veszélyes világ, de nagyon flexibilis, rugalmas, a gyerek számára sokkal érthetőbb, jobban leképezhető az ő gondolataira, mint a felnőttek világa.

Milyen veszélyek érhetik őket? Offline szülőként mire figyeljünk?

Szülőként nagyon sokat tudunk tenni! Először is fel kell adnunk azt az álláspontot, hogy offline szülő. Ha felelős szülő vagyok, akkor nem lehetek offline szülő. Ahogy felelős szülőként utánanézek annak, hogy gyermekem például melyik fociklubba jár, milyen edzőhöz és ott milyen gyerekcsapatba. Követem, hogy milyen mozifilmeket néz meg, nem engedem el egy 18 karikás filmre, megnézem a barátait, ugyanígy nem lehetek offline szülő, tehát nem engedhetem fel korlátlanul az internetre, mert ott valóban sok a veszély.

Azonban fennáll az az ellentét, hogy a gyerekek sokkal jobb felhasználók a szülőknél: a gyerekek digitális bennszülöttek, míg a szülők digitális bevándorlók. Hogyan lehet ezt áthidalni?

Mindig csodálkozva tekintek azokra a szülőkre, akiknél nem téma az internet világa családon belül, vagy ha téma, akkor rigorózus, merevített szabályok szerint ellenségként tekintenek az internetre, mert nem fogják fel, hogy ez a dolog a gyerekeik számára mennyire fontos.

A gyerek számára a referenciacsoport – az a csoport, amelyikhez hasonlítani akar, akiknek az értékeit elfogadja, akikhez alakítja a saját identitását, énképét, tehát akiknek szavára hallgat – mára nem az osztálytársak, nem a haverok, nem a fociklub, hanem a virtuális csoport.

Ha a szülő nincs tisztában azzal, hogy a gyerekét milyen virtuális csoportok alakítják, milyen virtuális tereket jár be, akkor gyakorlatilag eleresztette a gyereke kezét. Vagy azt mondják, hogy „engem nem érdekel, hogy mit csinál a gyerek az interneten”, vagy tiltanak: „ezt ne csináld” – ám a gyerek csinálni fogja, mert a kamasz gyereknek az a dolga, hogy kipróbáljon sok dolgot.

Mi a megoldás? Hogyan tudjuk megvédeni a gyerekeket?

Nyilvánvaló, hogy azokat a technikai eszközöket fel kell használnunk, amelyeket a különböző szervervédelmi programok felkínálnak (tűzfal, beállítások stb.). Ezek mind nagyon fontosak és hasznosak, de tudjuk azt, hogy a gyerekeink jobb felhasználók, mint mi, simán ki fogják játszani a védelmet, a jelszavainkat megtalálják, feltörik, tehát ezzel nem megyünk semmire. Egyetlen dolog működik, illetve aminek a nevelésük alapvetésének kellene lennie, az a nyílt kommunikáció és a bizalmi légkör. Tehát ha ez a kettő megvan a családban, akkor a gyerek minden tekintetben olyan közegben nő fel, hogy bízhat a szüleiben, és nyíltan elmondhatja nekik a dolgait, így az interneten is biztonságban lehet. De ez nem elég ahhoz, hogy a gyerek bevezesse a saját internetes világába a szülőt. Csak akkor tudom biztonságban a gyerekemet, ha ő maga mutatja meg, ha ő vezet be az internetes világába, ha ő maga beszél arról, ha valami problémája vagy öröme van.

Az internet a gyerek intim tere. Ha szülőként feltöröm a Facbook-fiókját, vagy megnézem a levelezését, belenézek a szerepjátékaiba, ez olyan, mintha az én fiatalkoromban az édesanyám felbontotta volna a leveleimet, elolvasta volna a titkos naplómat. Egy életre megrendült volna benne a bizalmam.

Tehát azt kell elérnünk, hogy a gyerekeink önként és dalolva vonjanak be minket a virtuális világukba. Ami elsőre szinte lehetetlennek tűnik, mert azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek zárkózottak, nem beszélnek ezekről a dolgokról, titkolóznak. De miért? Azért, mert a szülő nem érdeklődik az iránt, hogy mi történt a gyerekével a virtuális világban. Arról érdeklődik, hogy mi volt a focin, a néptáncon, mi volt az iskolában, de az eszébe sem jut, hogy megkérdezze őt, hány szintet léptél előre a szerepjátékban. Vagy a közösségi oldalon ki kommentelt valami érdekeset? A gyerek számára ezek legalább olyan fontosak, mint a valós világ.

Legyünk nyitottak és érdeklődőek a gyerekünk virtuális tevékenysége iránt! Ne azt várjuk, hogy magától mondja el, hanem ugyanúgy érdeklődjünk a virtuális tevékenysége iránt, mint bármilyen más tevékenysége iránt.

Amikor az online világban történt eseményekről beszélünk, akkor ne legyünk merevek, behatárolók, hanem fogadjuk el, hogy ez a gyerekeinket érdekli. Próbáljunk egyfajta kompromisszumot, egy tárgyalásmódot képezve közös megegyezéssel a virtuális világban történő közlekedését biztosítani.

Az online személyiség miben különbözik a valódi személyiségtől? Az online csoportnorma (a közösségi oldalakon a többiek reakciója) mennyire meghatározó a tiniknek?

A kamaszkori tünetek, a korai felnőttség már nemcsak tizenéves korban, hanem sokkal hamarabb megjelenik, már alsó tagozaton is kamasz tüneteket produkálnak a gyerekek. Az általános iskolás kortól a gyerekek számára, amint bekerülnek a virtuális világba, bekerülnek a közösségi oldalakra, nagyon hamar a közösségi oldal csoportja értékrendje lesz a meghatározó. Ez ugyanúgy működik, mint amikor kamaszkorunkban hiába mondta az anyukánk, hogy télen vegyünk vastag sálat, ha a haverjaink között ciki volt vastag sálban járni, nem vettük fel a legnagyobb hidegben sem. Ez így van minden tekintetben a virtuális világban is, gyakorlatilag bármit mond a szülő, a gyerek felülírja azzal, amit a virtuális csoportjában hall, ami ott a trendi.

Kamaszt nevelni korábban is nehéz volt, de akkor legalább láttam, hogy kikkel barátkozik a gyerekem, valahogy tudtam rá hatni. Ha a szülő és a gyerek között nincsen meg a bizalmi kapcsolat, hogy maga vonja be a szülőt a virtuális terébe, akkor a szülő soha nem fogja megtudni, melyek azok a virtuális csoportok, amelyek a gyerekünkre hatnak, és kik a barátai, ismerősei.

Az internet világa anonim világ, nem kell megadni valós adatokat, akármilyen szerepet felvehetek, akárkinek kiadhatom magam – ezt jó és rossz értelemben is megtehetem. A pszichológia szerint ennek olyan jó hatása is van, hogy a gyerekeink többféle szerepben kipróbálhatják magukat. Felnőttként is sokféle szerepben vagyok jelen: munkatárs vagyok, a házastársam párja, anyaként, apaként, szülőként is megjelenek. Az interneten ezeket a fiktív szerepeket veszély nélkül kipróbálhatják, ezek a szereppróbálgatások nem járnak túl nagy veszéllyel, míg a valós életben, ha elszúrok egy szerepet, akkor nagyon nehéz jóvá tenni. Tehát ez a pozitív oldala.

És még mik az előnyei, pozitívumai a virtuális világnak?

A virtuális világ nélkül nem lehet boldogulni a 21. században. Manuel Castell volt az első szociológus, aki a hálózatos világot vizsgálta (A hálózati társadalom c. könyv – a szerk.), szerinte a virtuális kultúraváltással megváltozott a hatalom struktúrája. A indusztriális, tőkés társadalomban a pénz képviselte a hatalmat, ahol tőke volt, ott volt minden, a pénzért tettek meg mindent az emberek. A hálózatos társadalomban a virtuális kultúraváltással a hatalmat az információ és az innováció képviseli. Tehát ha van információ, és azt innovatívan, jó ötletekkel, újítva fel tudom használni, akkor ide gyorsan beáramlik a tőke. A gazdasági felemelkedést, a gazdasági életben maradást az információ és az információ innovatív felhasználása jelenti. Erre jó példák a Szilícium-völgy fiatal informatikai zsenijei, pl. Zuckerberg, akik egy évtized alatt dollármilliárdos lett a jól felhasznált információ segítségével.

Ha a gyerekeink számára európai színvonalú életet szeretnénk, azt nem lehet a virtuális világ, az internet jó felhasználóvá válása nélkül elképzelni. A világ tudásának olyan tára van az interneten, ami még soha nem volt a világtörténelemben. Meg kell tanítanunk a gyerekeket arra, hogy jól használják az információs bázist. Ha belegondolunk, hogy az okostelefonjukkal a zsebükben olyan tudástárat hordoznak, amit meg sem lehetne számolni, hogy hány milliárd könyvben férne el. Olyan mértékű lehetőséget biztosít az internet, amit el sem tudunk képzelni.

A világ digitális térképén látható, hogy az egyes területeken mekkora a lefedettség, hol mekkora az internetes felhasználás lehetősége. Ez a térkép egy az egyben a kolonizáció térképével vethető össze, tehát azokban az államokban a legnagyobb az internet felhasználása, amelyek egykor gyarmatosító országok voltak. Ahol minimális az internet felhasználása, azok a gyarmatosított országok. Tehát egy óriási virtuális szakadék van globálisan a világon. Ugyanez a virtuális szakadék Magyarországon is megfigyelhető, tehát gyakorlatilag akik a magas jövedelemmel rendelkező, értelmiségi rétegbe akarnak és tudnak tartozni, azok jó felhasználók, a virtuális világnak aktív tagjai, míg a leszakadó rétegeknél egyértelműen megjelenik, hogy nem jó felhasználók, vagy nem használják elég aktívan a netet.

Ha olyan életet szánunk a gyerekünknek, amely a fogyasztói kultúrában egy jó állampolgárt feltételez, jó anyagi körülményekkel, megfelelő végzettséggel, munkával, akkor nem lehet a gyerekeinket eltiltani az internettől, hanem meg kell tanítani őket arra, hogyan tudják felelősen és jól használni azt. Ne az internet rabszolgái legyenek, hanem ők tudják alakítani, felhasználni a pozitív dolgokra. Most csak a tudásbázisról beszéltem, de sok praktikus haszna is van, amely megkönnyíti az mindennapi életünket: vásárlás, bankolás, ügyintézés, kommunikáció. Sokszorosan megkönnyíti az életünket, de ezzel együtt nyilván fel is gyorsítja. Ha nem akarunk a fogyasztói kultúra vesztesei közé tartozni, ha nem akarunk a gazdasági szakadék túloldalára kerülni, akkor bizony jó internet-felhasználóvá kell nevelnünk a gyerekeinket.

Sue Palmer amerikai pszichológus fogalmazta meg „lájkkurva” fogalmát. Kutatásaiban az amerikai középiskolások közösségi oldalakon megjelenő posztjait, azok tartalmát és gyakoriságát vizsgálta. Azt tapasztalta, ha egy gyerek feltesz egy posztot a közösségi oldalra, és a megfelelő időn belül nem kap az ismertségének, közkedveltségének megfelelő mennyiségű lájkot, akkor törli ezt a posztot, és megpróbálja saját magát felülmúlni, hogy elnyerje a közösség tetszését. Ez az időintervallum 2 perc volt, tehát 2 percig képesek várni arra, hogy a közösség visszajelezzen. Ebben az aktív kapcsolati hálóban nagyon sok ismerősük van, megy egy „ismerősvadászat” (kit követnek többen, ki kap több lájkot), viszont ha komoly problémájuk adódik, akkor valójában nagyon magányosak, egyedül vannak, nincs, aki segítsen.

Az is probléma, hogy túl nagy elvárásokkal vagyunk az internetes közösség felé, azt várjuk tőle, hogy olyan jól működő közösség legyen, mint a régi faluközösségek, ahol mindenki ismert mindenkit, tudták egymás gondját-baját, segítettek egymásnak. Azonban ilyen aktív kisközösségeknek az ideje már lejárt, a 21. században ez nagyon ritka. Olyasmit várunk el az internetes közösségektől, amiket a valós élet nem produkál.

Castell kutatásaiban több ezres mintán összevetette a felhasználók kapcsolati rendszerét, és azt állapította meg, hogy a felhasználó offline és online kapcsolati rendszere teljesen megegyezik. Az életemben és az online kapcsolati rendszeremben van kb. 100-1000 ember, aki tudja, hogy vagyok, ha találkozunk az utcán, akkor köszönünk egymásnak. Aztán létezik egy kisebb kör, amelyik már azt is megkérdezi, hogy vagyok, ha összefutunk. Ezenkívül van egy még kisebb kör – mind az interneten, mind a valós életben –, amelyik már részletesebben ismeri a napi tevékenységeimet. Tehát hogy mikor, hol vagyok, mit csinálok, velük már megosztok információt. Még beljebb található egy nagyon belső réteg, akikkel már mélyebben belemegyünk a dolgokba, és mindent megosztunk magunkról. Ha belegondolok, olyan ember, akivel tényleg mindent megosztok, és akire minden problémámban számíthatok, az a legszociálisabb személyiségnél sincs több 1-2 embernél. A virtuális világ egy tükör, azt mutatja meg, hogy mennyire elmagányosodott a 21. századi ember. Akivel tényleg jó kapcsolatban vagyok, az online-offline világban maximum 5 ember.

Ami még érdekes Castell kutatásai alapján – és én is ezt tapasztaltam –, hogy a jól működő virtuális csoportok visszahatnak a valós világra, tehát ha egy virtuális csoportot alkotnak térben távol lévő, de azonos érdeklődésű emberek, és megfelelően jól működik ez a virtuális csoport, akkor néhány éven belül igényük lesz arra, hogy valós csoportot is alakítsanak, és egy önsegélyező kiscsoporttá válnak (ilyen pl. a Magyar Tolkien Társaság).

A „Kék bálna” óta sok szülő még jobban félti a gyerekét. Hogy lehet védekezni az ilyen esetek ellen?

A Kék bálna jelenségről konkrét adatokról és rendőrségi jelentésről nem tudok, de annyi biztos, hogy Oroszországból indult ki, és már megjelent nálunk is. Nagyon veszélyes, pontosan azért, mert a kamaszgyerekek kihívásélményét célozza meg. Számukra egy motiváló tényező a veszély. Olyan gyerekeket céloznak meg tudomásom szerint, akik lelkileg instabilak, akik könnyen rávehetők ilyenfajta szélsőségekre, kihívásokra.

Amiről tudok, hogy Jocó bácsi elindította a Zöld elefánt programot a Kék bálnával szemben, ami nagyszerű ötlet, nagyon tudom ajánlani. Egyetlen megoldás van, ha a szülő és a gyerek között megvan az a szintű bizalom, hogy a gyereknek simán beszélhetünk erről a problémáról, elmondhatjuk, hogy mit tapasztaltunk, és megkérdezhetjük őt is erről. Mondjuk el, hogy miről van szó, hogy ilyenről olvastunk, hallottunk, és kérdezzük meg a gyereket, hogy mit tud erről. Beszélgessük vele arról, hogy miért veszélyes, miért nem szabad belemenni. Viszont a szabályozást és utasítást nem szeretik, tehát próbáljunk meg értelmesen, okosan vele kommunikálni. Ha egy együtt fejtjük fel ezt a Kék bálna jelenséget, a legelvadultabb kamasz is azt fogja mondani, hogy pengével vagdosni magamat, leugrani az emeletről tök hülyeség, jobb bele se menni. Ha úgy állok oda, hogy márpedig gyerekem ezt nem fogod csinálni, akkor biztos, hogy csinálni fogja.

Hogyan szeressük jól a kamasz gyerekünket, és hogyan értsünk szót velük online és offline? Egyáltalán szét lehet választani a kettőt?

Nem lehet elkülöníteni. Az a nagy hiba, hogy általában a szülők, pedagógusok külön világnak látják a virtualitást és a valós világot, de ezt nem lehet elkülöníteni. Ugyanúgy kell szeretnem a gyerekemet a virtualitásban, ugyanúgy nyílt kommunikációval, őszintén, érdeklődően, elfogadó attitűddel kell a gyerek felé fordulnom, ugyanazzal a szerető, védő körülöleléssel kell jelen lennem a virtualitásban is, mint az offline világban.

Halász Kinga (Budapestimami.hu)

A cikk teljes terjedelmében elolvasható itt:

http://budapest.imami.hu/orszagos-hirek-gyermekneveles/hogyan-igazodjunk-el-gyermekeink-virtualis-vilagaban-interju-miklya

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.