Ismeretlen gyász

Közzétette: | Ekkor: 2017. október 31. | Itt: Családban, Gyerekszoba, Kiemelt, Mélybenéző | 0 hozzászólás

Ismeretlen gyász

Régóta tervezgettük, kinek hogyan mondjuk el a jó hírt, hogy fél év várakozás után második gyermekünk is nagytestvér lesz, november elejére kistestvért várunk. Húsvétkor telt le a kritikus tizenkét hét, és úgy gondoltuk, akkor fogjuk beavatni elsőként a nagyszülőket, nagynéniket, nagybácsikat, akikkel találkozunk az ünnepen. Nagyobbik gyermekünk le is rajzolta a családunkat az új családtaggal együtt: a pocakomba rajzolt egy kis karikát, ő volt a baba.

Nekik, a fiainknak is csak előző nap árultuk el a titkot, de őrizték is ügyesen, amíg el nem árulhatták. Az ötévesünk megörült a hírre, hogy akkor már mi is pont annyian leszünk, mint több barátjáék is, a hároméves pedig mesélte utána: „anyának baba van hasában, szelintem kilóg lába”, és „anyának baba van hasában, nem látszik, nem is hiszem el!”.

Vártuk tehát, hogy lassan a többi családtagnak, rokonnak, barátnak is elárulhassuk a jó hírt, és hamarosan talán az érkező nemét is megtudhatjuk (mind kislányra számítottunk, még a fiúk is arra tippeltek), és rövidesen érezni is lehet majd…

Egy kedd délben volt a tizenharmadik heti nagy ultrahang. Akkor már két napja voltak aggasztó jelek, nagyon nyugtalan voltam. Amikor reggel egyedül maradtam otthon, kinyitottam a Bibliát, és ez az igevers került elém: „Nem akarom továbbá, testvéreim, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ugyanúgy Isten Jézus által, vele együtt előhozza azokat, akik elaludtak. […] Azért hát vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.” (1Thessz 4,13–14.18)

Nem itt szerettem volna olvasni a Bibliát, de valahogy nem tehettem mást. Nem szerettem volna végigolvasni ezt a részt, mert ismertem. Mégis valahol titkon bíztam benne, hogy talán rosszul emlékszem, talán máshogy folytatódik… De hiába szerettem volna elhessegetni a gondolatot, tudtam, hogy ez most nekem szól, hogy ne érjen készületlenül a hír.

Az ultrahangon aztán azonnal mondta a doktornő, hogy baj van. A baba már nem él.

Még hetekkel azelőtt történhetett vele valami, kicsivel azután, hogy a kilencedik héten megállapították a terhességet, és mi is láttuk a szívét dobogni. Megvártam az orvosomat is, ő is kedvesen magyarázta: talán egy vírusfertőzést kaphatott el, vagy valamilyen genetikai rendellenessége lett volna, netán a beágyazódásnál léptek fel problémák, ki tudja… Még kértem egy utolsó képet róla, aki most már az angyalkánk lett.

Másnap aztán fájdalmak között is búcsút vettünk tőle, harmadnap pedig – a biztonság kedvéért – még egy kisműtét várt rám. Ahogy kimerülten gondolkoztam a kórházi csöndben, ez az igevers motoszkált bennem: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve.” (Jób 1,21) De miért? Miért ad hálát Jób egy, a miénknél jóval nagyobb veszteségért?

És mintha csak a választ hallottam volna, peregtek tovább a gondolataim: hiszen mondta is az orvos, milyen nagy baja lehetett volna, mennyi szenvedéstől menthette meg őt Isten – és vele együtt minket is. Ha tudnám az okát, azt mondanám, hogy igaza volt, jól tette, és köszönöm, hogy így döntött. De így, hogy nem tudom, csak őt, azt az Istent ismerem, aki a szeretet Istene, az élet és halál kegyelmes ura, miért ne mondanám ugyanezt…? Köszönöm, Istenem. Köszönöm, hogy ez a kis élet már nálad van, hozzád költözhetett. Nem kellett megismernie semmilyen hiányt, szenvedést, nem hozhatott rossz döntéseket – rögtön a mennybe mehetett. Köszönöm, hogy egyszer majd találkozhatunk vele, megismerhetjük őt odafönt – hiszen te nem teremtesz „selejtet”, teljes embert alkotsz pár hétnyi életre is, magadért, aki tökéletes vagy. Köszönöm, hogy a legjobb helyen lehet, és egyszer majd megtudhatjuk, miért történt jól így minden.

Ahogy elmeséltük a rokonoknak, barátoknak mindazt, amin átmentünk, nagyon sok bátorítást, szeretetet kaptunk, és többekről megtudtuk, hogy ők is végigjárták ezt az utat, ismerik a gyásznak ezt a különös arcát. És akik átéltek hasonló veszteséget, azok ismerték igazán az érzéseinket, ezért is tudtak jókor és jól segíteni.

Mit mondjunk a hasonló helyzetben lévőknek – és mit ne?

Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy egy olyan személyt is lehet gyászolni, akit nem is ismerünk, de ne vitassuk el ezt az érzést az érintettektől. Hiszen vágytak arra, hogy ez a kis lény a világra jöjjön, már azelőtt szerették, hogy megismerték volna. Most nem csupán őt gyászolják, hanem a meghiúsult várakozást, a vele elmúlt lehetőségeket is.

  1. Ha fel tudjuk ismerni, hogy a gyász melyik fázisában van épp a szülőpár, könnyebben tudunk jól segíteni. Az első szakasz, a tagadás talán csak órákig tart, mire az anya és az apa végre „elhiszi”, hogy már valóban nincs mit tenni. Az ezt követő, úgynevezett kontrollált időszakban a szülők azzal foglalkoznak, ami teendő van még: az anyának előkészülni a műtétre, becsomagolni a bőröndöt, elrendezni pár napra előre a gyerekeket (ha már vannak nagyobbak), a háztartást. Utána utat tör a düh, harag, amely talán látszólag teljesen más miatt robban ki, hiszen egy hívő ember sokszor önmaga előtt is szégyelli, hogy lázad Isten akarata ellen, és elnyomja magában a haragja igazi okát. Később látszólag egymásnak ellentmondó érzések váltogatják egymást: a gyászoló hol keresi az emlékeket, hol kerülné őket. És ugyanígy van a barátokkal, ismerősökkel is: hol vágyik a beszélgetésre, hol egyedül maradna inkább. Nagy segítség, ha felismerjük, hogy mire van valóban szüksége, nehogy rosszkor legyünk terhére, vagy nehogy magára hagyjuk őt. Végül egyre inkább a tudatos emlékezés és a tények elfogadása kerül előtérbe, és a szülők megbékélnek a történtekkel.
  2. Érdemes szem előtt tartanunk azt is, hogy amiképpen két ember szerette volna és várta azt a kis életet, úgy a veszteséget is ketten élik át: ne feledkezzünk meg az apákról, akik ugyanúgy bánkódnak, és bár fizikailag nem szenvednek, de az is terhelheti őket, hogy a feleségüket szenvedni látják. És amíg az anya lábadozik, igyekeznek őt is pótolni, helyettesíteni a családban.
  3. Ne akarjuk megmagyarázni nekik és helyettük, mi miért történt – arra ott van az anya orvosa, és ezen bizony a szülők is gondolkoznak eleget, sőt talán válaszokat is tudnának monda Csak hallgassuk meg őket.
  4. Ne tereljük el a szót másra, ne meséljünk mások hasonló veszteségéről – tiszteljük meg őket azzal, hogy most csak ők és az ő fájdalmuk legyen fontos. Természetesen nem baj, ha elmeséljük nekik, ha mi is átéltünk hasonló helyzetet, hiszen így megerősíthetjük bennük, hogy tudjuk, miről beszélnek, de aztán „adjuk vissza” a szót nekik. Különösen ne mérjük össze a fájdalmakat, és ne „centizgessük”, hogy kinek hányadik gyerek, hányadik hét volt. Fáj, és a fájdalmat nem centiben mérik.
  5. Családtagok tudnak beleesni abba a hibába, hogy a saját szomorúságukat osztják meg a szülőkkel a veszteség kapcsán – ezzel keressünk meg mást, és ne hasonlítsuk a mi fájdalmunkat a szülőkéhez, hiszen elsősorban ők szenvednek lelkileg, az anya pedig esetleg fizikailag is. Ugyanígy ne mondogassuk nekik, hogy „pedig de jó lett volna, ha…” – igen, ők is legalább ennyire így gondolták, ezért is szerettek volna gyermeket…
  6. Ami viszont legtöbbször jól tud esni, az egy ölelés, egy valódi „hogy vagy”, a meghallgatás (igen, akár többedszerre is) és talán egy-egy kérdés, egy-egy továbblendítő, nem kioktató mondat és a közös sírás, imádkozás.

„Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, ugyanúgy Isten Jézus által, vele együtt előhozza azokat, akik elaludtak. […] Azért hát vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.”

J.P.

Family 2107/3.

 

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.