Lehet-e bukott gyerekből sikeres felnőtt?  

Közzétette: | Ekkor: 2017. október 3. | Itt: Családban, Gyerekszoba, Kiemelt | 0 hozzászólás

Lehet-e bukott gyerekből sikeres felnőtt?   

A kamaszkor időnként rettenetesen kilátástalannak tűnik. Azért mesélem el a történetünket, hogy bátorítsam azokat a szülőtársakat, akik hasonló gondokkal küszködnek.

 Peti fiam általános iskolai és gimnáziumi évei – finoman szólva – igen eseménydúsan teltek. Mintha valójában azt akarta volna megtudni, hogy meddig bírják a tanárok. Eleinte csak az állandó beírások adtak okot a csúcstalálkozókra („fáradjon be a kedves anyuka”, mert hógolyót dobált az udvarról a terembe, focizott az öltözőben, és társai), később viszont az osztály bohóca címért küzdött meg sikerrel, amit tanárai csekély megértéssel honoráltak.

Hol felidegesítette az egyiküket, hol megjegyzést fűzött a másikhoz, hol pedig egy harmadiknak akarta bebizonyítani, hogy nincs igaza. Őszülni kezdtem. Miután ilyen ügyesen „megnyerte” a tanárok bizalmát, nem csoda, hogy év végén öt tárgyból állt bukásra. Rövidre zárom a magyar oktatási renddel szembeszálló „hős” fiam küzdelmeit: először kirúgták az egyik gimiből, aztán átment egy másikba, majd magántanuló lett, a végén pedig egy alapítványi iskolába járt különleges nevelési igényű fiatalok közé, de el tudta érni, hogy még onnan is kitegyék a szűrét… Huszonegy évesen még mindig nem volt érettségije, viszont akkor már csak a felnőttek gimnáziumába vették fel, mivel túlkoros volt. Igaz, gyakran elhangzott ez a mondat is: „Peti, valószínűleg még hallunk rólad, mert éles az eszed, csak nem használod, pedig sokra vihetnéd. De sajnos nem tudunk tovább az iskola keretein belül helyet adni a »kreativitásodnak«.”

Röhög az egész osztály

„Ennek a tanárnak nem tanulok!” – közölte olykor Peti kamaszos öntudatossággal. És hiába táncoltam őt körbe ilyenkor, hogy hiszen nem is neki tanulsz, hanem juszt is bizonyítsd be neki, hogy tudsz, hátha az bosszantja legjobban, ha ötöst kell adnia – sajnos túl átlátszó voltam a szövegemmel…

Na, kedves szülőtársak, szerintem innen csak az olvasson tovább, akinek legalább a felét megtette a gyermeke. Mert ez még mindig csak a kezdet. A részletek mögé tekintve nem mindennapi csemegékre is akadunk.

Példának okáért amikor Peti az első gimiből repült, képes volt azt elérni, hogy míg átért a másikba, már hajszál híján onnan is kirúgták. Ugyanis köztes megállóként beiktatta középső tesója általános iskoláját, és a szünetben beült a fizikaórájára, ahol a srácok nagy kuncogások közepette „eladták” őt a tanárnak új gyerekként. „És hogy hívnak, fiam?” – érdeklődött a pedagógus. „Hát Ronaldo. Cristiano Ronaldo” – felelte rezzenéstelen arccal Peti, és mivel a tanerő nem volt jártas a fociban, felírta magának a nevet, és visszakérdezett: „És ez milyen név, spanyol?” „Nem, tanárnő, portugál vagyok, de itt élek Magyarországon.” Ekkor már az egész osztály fetrengett a röhögéstől. Óra végén persze gyorsan híre ment a csínynek, és a szünetben már a portás kergette őt mint külső behatolót, nyomában az igazgatónővel…

Természetesen azonnal hívták a gimnáziumot, ahová járt, ahol közölték, hogy már nem tudják megbüntetni, mivel kirúgták. Hát így adódott, hogy mire hétfőn megjelent az új suliban, ott már azzal fogadták, hogy ilyen diákjuk se volt még, aki még oda sem ért, és máris kifelé áll a szekere rúdja.

Az előző gimijéből az ehhez hasonló csínyei miatt olyannyira kitiltották, hogy a fotója ott függött a bejáratnál a portás fülkéjében: „Ha ez a gyerek jön, nehogy beengedje!” Még hosszan mesélhetném, mert sajnos bőven lenne mit, de inkább arra kérem a szülőtársakat, hogy gondoljanak bele: mit érezhet ilyenkor egy anyuka, akinek sosem volt beírása vagy intője, és világéletében színjeles volt?

Felejtsük el az iskolát!

Amikor Peti fél év múlva ebből a suliból is repült, komoly üldözési mániám lett. Olyan rémképeket láttam magam előtt, hogy a főváros össze iskolája „jaaaaj, nehogy ide!” felkiáltással bezárja a kapuit előttem. Végül egy, különleges odafigyelést igénylő gyermekek számára létrehozott gimnáziumban kapott helyet – amivel aligha dicsekszik bárki is. Én addigra már feladtam mindent. Már nem voltak álmaim, elvárásaim, sem kéréseim. Rendben, nem lesz ügyvéd (mint a férjem), nem lesz tanár (mint én), sem orvos, mérnök. Oké, felőlem akármi lehet, annyi jó szakma van: szakács, autószerelő stb. Ezekkel mind jól lehet majd boldogulni. Csak könyörgök, érettségizzen már le valahogy, hogy örökre elfelejthessük az iskolát!

Amikor aztán ebből a speciális középiskolából is kicsapták, már csak azt motyogtam magam elé: nem akarok több iskolát látni… Ma sem értem, miért nem vetődött fel bennem, hogy alapítsak egy menhelyet különleges nevelési igényű szülők számára.

Cikkünk befejező részét őszi lapszámunkban olvashatja, melyet ITT rendelhet meg.

Zs. Klesics Tünde

Family 2017/3.

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.