„Vajon jó anya vagyok?”

Közzétette: | Ekkor: 2017. október 2. | Itt: Gyerekszoba, Kiemelt | 0 hozzászólás

„Vajon jó anya vagyok?”

Édesanyának lenni nem könnyű mesterség. Néha magam is úgy érzem, inkább művészet. Attól a perctől fogva, amikor megfogan az új élet, mérlegelnünk kell, döntéseket hoznunk, és viselnünk a felelősség hatalmas súlyát. Persze jó esetben van mellettünk egy társ, akivel megoszthatjuk ezeket a terheket, de ezzel együtt sincs könnyű dolgunk.

A kismamák között sokan szenvednek a kisebb-nagyobb horderejű döntésektől és az általános bizonytalanságtól: Vajon jól csinálom? Nem ártok ezzel a gyereknek? Egyáltalán jó anya vagyok én? Ahogy telik az idő, visszanézve is előfordul a rágódás: Mit rontottam el? Talán ezt, talán azt másképp kellett volna…

Anyaként a maga módján mindenki a legjobbat akarja a gyermekének, mégis nagy különbségek vannak abban, ahogyan neveljük őket. Változnak az idők, és velük együtt változnak a nevelési irányelvek is, de egyidejűleg is jelen vannak különböző szemléletek. Manapság a könyvesboltokban tömött polcokon sorakoznak az ilyen tárgyú könyvek; ember legyen a talpán, aki el tud igazodni az általuk javasolt módszerek között. És akkor még nem is említettük a védőnői tanácsokat, no meg a nagyszülők, rokonok és ismerősök kéretlen ötleteit, hogy teljes legyen a káosz.

A szülők gyakran emiatt érzik a legrosszabbul magukat, hiszen lehetetlen minden tanácsot megfogadni, minden elvárásnak megfelelni – főleg ha annyira eltérnek egymástól. Ráadásul az ember úgy működik, hogy a kívülről jött javaslatokat soha nem érzi a sajátjának, ezért többnyire talál valami indokot arra, hogy miért ne fogadja meg.

Nincs két egyforma élet

Vannak édesanyák, akik – úgy tűnik – biztosak abban, hogy minden úgy jó, ahogyan ők csinálják, és mindenkit meg akarnak győzni az igazukról. Gyakran éppen ők azok, akik a lelkük legmélyén nagyon is bizonytalanok, és miközben másokat győzködnek, egyben önmagukkal is ugyanazt teszik.

Valójában azzal segíthetünk a legtöbbet egy tanácstalan szülőnek, ha egyszerűen meghallgatjuk őt, és arra biztatjuk, hogy megtalálja a saját válaszait a saját kérdéseire. Ha nem rohanjuk le a tanácsainkkal, a „nálunk ez úgy volt…” kezdetű mondatokkal, minden esély megvan rá, hogy képes lesz a számára legjobb döntést meghozni és reálisan átlátni az adott helyzetet.

Ahogyan nincs két egyforma gyerek (talán az egypetéjű ikreket leszámítva), úgy nincs két egyforma helyzet sem, ezért gyereknevelési kérdésekben nem lehet mindenkinek használható receptet adni. Minden esetet, minden problémát a maga egyediségében, teljességében kell és lehet megérteni. Két teljesen eltérő módszer is vezethet ugyanolyan jó eredményre – attól függően, hogy hol és mikor alkalmazzuk.

A többgyerekes szülők előbb-utóbb rájönnek erre, hiszen maguk is tapasztalják, mennyire másképp „működnek” a gyerekeik, és mennyire megváltozik a családi helyzet is egy testvér születésével. Sok esetben az addig bizonytalan, aggodalmaskodó anya a második-harmadik gyerek születésénél kezdi megtalálni a saját egyensúlyát, ahogyan bízni kezd az anyai megérzéseiben, és megszerzi a kellő magabiztosságot e téren.

Nem kell tökéletesnek lenni!

A másik gyakori probléma abból adódik, hogy gyakran önmagunkkal szemben is túlzóak az elvárásaink. Vannak elveink, elképzeléseink arról, mit hogyan kellene tennünk anyaként, és bizony időnként mégsem ezt tesszük. Mintha hiba csúszna a „gépezetbe”: türelmetlenek vagyunk, kiabálunk, olyasmit is mondunk vagy teszünk, amit szinte azonnal megbánunk. Sokszor egész más dolgok miatt fő a fejünk (például munkahelyi gondok, párkapcsolati konfliktusok, anyagi nehézségek stb. miatt); aztán ahogy telik a nap, egymásra rakódnak a feszültségek, és gyakran az utolsó cseppnél borul a pohár. Ez az „utolsó csepp” többnyire a gyerek, aki nem látja, nem tudja, hogy anyának most gondja van, vagy éppen azt érzékeli, hogy anya nincs vele, nem figyel rá.

Márpedig egy szülőnek is lehet rossz napja, nehezebb periódusa. Nem kell szégyellnünk ezt, sőt: pár mondatban nyugodtan elmagyarázhatjuk a gyermekünknek is, hogy most ezért vagy azért elfáradtunk, feszültebbek, szomorúak vagyunk. Így ő is megérti majd, hogy néhány ilyen esettől még nem dől össze a világ. Ha hibázunk, fontos, hogy beismerjük, hogy tudjunk szívből bocsánatot kérni, és a jövőben igyekezzünk elkerülni a hasonló helyzeteket.

Nem kell tehát tökéletesnek lennünk anyaként sem – ahogy az élet más területein sem –, csak elég jónak. Elég jónak ahhoz, hogy ne sérüljön a gyermekünk belénk vetett bizalma, a közöttünk lévő, életre szóló kötődés és az a minta, amelyet gyerekünk számára útravalónak szánunk az élet rögös ösvényén.

Rácz Tímea

tanácsadó szakpszichológus

(www.tanacsadopszichologus.hu)

Megjelent a Family 2011/4 számában

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.