Karácsonyi gyermekáldás

Közzétette: | Ekkor: 2017. december 15. | Itt: Családban, Gyerekszoba, Kiemelt | 0 hozzászólás

Karácsonyi gyermekáldás

A harmadik gyermekünk érkezését karácsonyra ígérte az orvosom. A kis jövevény vígan növekedett, ficánkolt a pocakomban, mígnem a hetedik hónapban a doktor úr szokatlanul komolyan rám nézett. „Most be kellene fektetnem két hónapra, de tudom, hogy otthon két pici várja. Nem teszem, de vegye nagyon komolyan. Feküdjön, amennyit csak lehet! Legalább egy hónapot még ki kellene bírni…”

Mosolyogtam, bólogattam, magamban pedig csak kérdőjelekben úsztam: megoldani, elhelyezni, feküdni? Én, feküdni? És a bevásárlás, ebéd, vacsora, mosás, mosogatás? Na nem, nem megy! A maximum, amit tenni tudtam, hogy Tomit, a kisebbik fiamat beírattam a bölcsibe, ám emiatt majd meghasadt a szívem. Az első délelőttöt kínomban végigdolgoztam. „Ha már beadtad, legalább ne lazsálj!” – mondtam magamnak kedvesen. Szenvedtem, és nehezen értettem meg, hogy feküdnöm kellene – nem magamért, hanem a babáért.

Utólag visszatekintve Isten hatalmas kegyelme őrzött meg azokban a hetekben. Feküdtem ugyan néhány órát, de a maradékot végigszaladgáltam. Ugyan ki intézte volna el helyettem a bevásárlást, a csekkek feladását, a gyerekorvost, a fogászatot? Ráadásul Petit már ebéd után el kellett hoznom az oviból, hiszen aki „gyeses”, annak nem alhat ott a gyermeke. Szóval hatalmas „üdülést” nem csaphattam. Nem éreztem magam rosszul – bár… hát jól sem. Érproblémák miatt a bal lábam használhatatlan volt, magyarán minden lépés fájt, nyilallt és hasított – de hát nem volt időm lépéseket számolgatni.

Félni azért féltem. Legfőképpen attól, hogy miként fogom beosztani a rendelkezésemre álló negyven – na jó, esetleg ötven – percet. Ismerem magam. Ha megrepedne a burok, ennyi időm van a baba felsírásáig.

És ha egyedül leszek épp a gyerekekkel? És ha a mentősök nem abba a kórházba visznek, ahová mondom, mert az messze van? Vagy itthon vezetik majd le a szülést? Akkor inkább taxit hívok, az oda megy, ahova mondom. Hű, és mi van, ha csúcsforgalomban kell teljesítenie a Pestlőrinc–Kelenföld-távot? Taxiban szüljek? Inkább a férjemet hívom. De ő meg nem ér haza.

Egyre jobban féltem. Ahogy fogytak a hetek, már lassan csak a hogyanra tudtam gondolni. Amikor vizsgálatokra mentem, lemértem a részidőket. Leesett az első hó – te jó ég, mi lesz! Lassító tényező. Imatorpedóim már csak egy irányt vettek: „Uram, kórházban! Uram, kórházban, rendesen! Nem autóban, nem taxiban, nem itthon a gyerekekkel, nem mentőben…”

December 9-én ismét CTG-vizsgálatra kellett jelentkeznem. A készülék segítségével a méhösszehúzódásokat és a baba szívhangját nézik. Jól elbeszélgettünk a nővérrel, aki a végén kedvesen közölte: „El ne menjen! Ezt mutassa meg az orvosának!” Ránéztem a papírra: a gép ötpercenkénti hatalmas görbéket mutatott. Csak félig fértek rá a lapra, akkora hegycsúcsok voltak… Jajjaj! Ezt hogyan fogom megmagyarázni?

A doktor úr röpke pillantást vetett a papírra, megvizsgált, majd közölte: „Maga innen ki nem lép még a csomagjáért sem! Pestlőrinc, ugye? Nem fog beérni… Ismerem magát.”

Akkora kő esett le a szívemről („Juhé, kórház! Benn vagyok!”), hogy nem is fogtam fel: cserébe szülnöm kéne. Na, nem, eszem ágában sincs! Jó, jó, keményedik a hasam – kicsit kellemetlen, de kit izgat, attól még tudok aludni!

Végre megnyugodva kinyújtózhattam és lefeküdtem. Szikrázó hó, verőfényes napsütés fogadott – és a szülőszoba a szomszédban! Orvosom éjszakára babát ígért a páromnak. Kedvesen odabúgtam neki: „Aludj nyugton, én is azt fogom tenni!” Csak nézett rám hitetlen szemekkel: „Hiszen azt mondta, kinn lóg a baba!” „Na, és? Először alszom!”

Reggel az orvosom tréfásan megjegyezte: „Nem hívott éjszaka!” Rákötöttek megint mindenféle masinára. Kiderült, hogy a pici nem mozog, de a szívhangja jó. Másnap megismételték a vizsgálatot, sőt nyomogatták, lökdösték a babát, hogy visszarúgjon akár csak kicsit is – az eredmény ugyanaz: meg sem moccan, ám szívhang van.

Az orvosom elgondolkozva a szülés megindítása mellett döntött. Ez elkeserített. Még van két hetem! Pont karácsonyra lenne meg, hadd hízzon még! Vívódtam magamban: kérjem, hogy várjunk még pár napot, vagy elfogadjam a döntését? Közben bejött egy ismert, gyakran nyilatkozó nőgyógyász, és rám nézett: „Ha jól van, uzsgyi, haza! Ne engedje, hogy beleavatkozzanak a természet rendjébe! Majd jön a baba, ha akar.” Rátett egy lapáttal a kínlódásomra, de végül döntöttem: az orvosom jól ismer – úgy lesz, ahogy ő jónak látja, elfogadom. Úgy éreztem, Isten nem arra biztat, hogy kikönyörögjek még egy-két napot, hanem hogy merjem magam az irányítására bízni, akár az orvosomon keresztül is.

Délután burkot repesztettek, jöttek a szokásos, szünet nélküli csillagok a szemem előtt, majd negyven perc elteltével (ugye megmondtam?!) valóban felsírt valaki: „Még egy kisfiú!” – hallottam egyszerre a férjemet és a szülésznőt, és azonnal a kezembe adták a kis falatot. Húsos, vaskos, harcos legénykének tűnt. A majd négykilós manó megnyugodva bújt hozzám, és azonnal el is aludt. Hát ezért nem mozgott ő bent sem! Hiszen aludt.

Ekkor a szülésznő hozzám hajolt: „Anyuka, ne ijedjen meg, de be kell majd írnunk a zárójelentésbe, hogy a köldökzsinór duplán a nyakára volt tekeredve. Már nincs ok az aggodalomra, látja, rendben van a baba, de ezt azért rá kell vezetnünk a lapra.”

Dani meleg, puha kis teste nyugodtan pihegett rajtam. Ösztönösen még jobban magamhoz szorítottam. Uram, te már megint jókor jó helyen voltál…

Zs. Klesics Tünde

Family 2010/4

Válasz írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.