bezár

Minden a javunkra van

Sokféle kapcsolat adatik ember és ember között a földön. Vannak futó barátságok, rövid ideig tart ismeretségek, életre szóló kapcsolatok, és van olyan kötődés, amely független tértől és időtől. Judit ilyen különleges áldása az életemnek. Olyan barát és testvér, akivel örökre összeköt néhány fájdalmas és örömteli pillanat.

 

Tibor és Judit két kisgyerekkel kezdte meg a pásztori szolgálatot a férjem ikertestvérének szabolcsi gyülekezetében. Sokáig csak hírből hallottunk róluk és odaadó munkájukról, talán egy rokonlátogatás alkalmával találkoztunk először. Aztán úgy esett, hogy egyre sűrűbben láttuk őket vendégül Velencén. Tibornál nyelvgyökdaganatot diagnosztizáltak, és az agresszív betegség miatt műtétre került sor. Tőlünk jártak be a Kék Golyó utcába a vizsgálatokra, kontrollra, kezelésre. Telve voltak reménységgel, élettel és örömmel. A betegség kellős közepén fogant meg és született negyedik gyermekük, Csepke is. Mindenki bízott Tibor gyógyulásában, hiszen hívők százai imádkoztak érte és a családért.

Tibor betegsége alatt a legnehezebb volt azzal a gondolattal megbirkózni, hogy Isten számára csak egy csettintés lenne, hogy ez az egész szörnyűség elmúljon felőlünk, de vajon akkor miért nem teszi meg? – idézi fel azokat a fájdalmas hónapokat Judit. Harcoltam, harcoltam az egész ellen. Utólag jöttem rá, hogy abban az időszakban nem Istenben bíztam, hanem a gyógyulásban hittem: abban, hogy a hitem majd meggyógyítja a férjemet. Annyiszor kérdeztem Istent: „Miért, miért nem történik meg a csoda? Miért nem hallgatod meg az imákat?” Emese lányunk hatéves volt Tibor halálakor. Fél évvel később egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Anya, már értem, hogy Isten minden imádságunkat meghallgatta.” „Miért mondod ezt?” kérdeztem. „Azért, mert apa már nem beteg.” Benne megvolt az a hit. Ő nem csak a földi gyógyulásban tudott hinni. Megértette, hogy a földi gyógyulásnál többen is hihetünk.

Mert Tibort másképpen gyógyította meg a mennyei Atya. Máig előttem van a fotel karfájának erezete, amelybe kapaszkodtam, miközben Judit a telefon túlsó felén suttogta: „Elment, Szilvi, elment. Itt fekszik még az ölemben, de már nincs itt. Elment.”

 

„Isten kidugta az arcát a függöny mögül”

– Újra kellett építenem a hitemet. Minden megkérdőjeleződött bennem, még az is, hogy van-e Isten – vallja be őszintén utólag. – Aztán eljött az a pont, amikor tudtam, hogy két lehetőségem van: vagy eldöntöm, hogy Isten jó, szeret, és az ő Igéje igaz, vagy elveszek. És akkor elhatároztam, hogy akármit is érzek, tapasztalok, én Istennek hiszek. Ez olyan volt, mint egy váltó az életemben. Attól kezdve Isten kidugta az arcát a függöny mögül, és újra megláttam őt.

Ahogyan teltek-múltak a hetek, a fiatalasszonynak meg kellett hoznia néhány nehéz döntést is. A gyerekekkel ezer szállal kötődtek Újfehértóhoz és az ottani gyülekezethez. A szabolcsi kisváros volt számukra az egyetlen biztonságos hely a földön. Ide fűzték őket a barátságok, az emlékek is. De mindenki látta, hogy bármilyen fájdalmas is, Juditnak el kell onnan jönnie ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni. Mert előbb-utóbb az élőknek túl kellett lépniük a tragédián – úgy az árván maradt családnak, mint a gyülekezetnek is.

Isten Zircre, a szülővárosomba hívott vissza. Egészen konkrétan szólt hozzám az egyik bibliai igén keresztül: „Rakj le útjelzőket, […] térj vissza városaidba! Meddig tétovázol még, te szófogadatlan leány?” Mert én valóban szófogadatlan voltam: nem akartam visszajönni, továbbra is Újfehértón keresgéltem magunknak lakást. Isten sokféle módon szólongatott, igéken, álmon, jeleken, embereken keresztül. Aztán egy háznézés közben egyszerűen megérintette a szívemet. Az eladó épp a lakás előnyeit ecsetelgette, én meg magamban azt mondtam: „Mit keresek én itt? Nem itt van a helyem!” Hazamentem, és elmondtam a gyerekeknek, hogy visszaköltözünk Zircre.

Amikor Judit a négy kisgyerekkel hazaköltözött, Zircen nem volt baptista lelkipásztor, és csak maroknyian látogatták az istentiszteleteket. Lajos, a férjem segítette az apró bakonyi gyülekezeteket, Judit pedig újra szolgálni kezdett. Özvegyen, egy csecsemővel, egy ovissal és két kisiskolással állt ki eléjük, de négy hónap múlva már egy megtérő fiú bizonyságtétele jelezte, hogy Isten sosem végez félmunkát. És ezt támasztja alá az is, hogy az elmúlt öt évben más is történt Juditékkal…

 

„Odaadjátok anyát feleségül?”

Kati nénivel a betegség és a gyász hozott össze bennünket. Az ő férje is lelkipásztor és rákos beteg volt, és Tiborral majdnem egy időben költözött haza. A sorsközösség révén telefonos barátnők lettünk. Egyszer megkérdezte, hogy láttam-e vasárnap a fiát a csetényi hálaadó ünnepen. Látni láttam én egy fiút, és fel is tűnt, hogy miért nézeget, de nem gondoltam, hogy az az ő fia volt. Pár nap múlva aztán egy közösségi oldalon bejelöltük egymást Péterrel, és levelezni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy vonzódunk egymáshoz. Amikor erre rádöbbentem, megszakítottam a levelezést: „Én egy négygyerekes anya vagyok, nem bonyolódhatom felelőtlenül semmiféle érzelmi viszonyba.” Péter eközben azért kezdett imádkozni és böjtölni, hogy tisztán lássa Isten akaratát. Több embert is megkérdezett a döntésével kapcsolatban, és hat nap böjt után teljes békessége volt abban, hogy én leszek a társa. Eljött hozzánk egy csokor rózsával, és feleségül kért – a gyerekektől is. Letérdelt elénk, és megkérdezte őket: „Odaadjátok-e anyát nekem feleségül?” Visszakérdeztek, hogy mit kapnak cserébe, majd egy-egy óriás Túró Rudiért megköttetett az alku

Könnybe borultak a szemek, amikor a férjem a menyegzőn értük imádkozott. Ilyen párt nemigen látott még az ünneplő gyülekezet. Egymás kezét fogva, körben állt az ifjú pár és az új család. Sírt ott férfi és nő, hívő és hitetlen, mert Isten kegyelme szavak nélkül is beszélt.

Azóta nyolctagúra bővült a Sáfrány család: megszületett Lili és Ádám. Zircen nyaranta közel száz gyerek jár a Judit és Péter által szervezett táborokba. Persze nem csak gyerekek és nem csak nyáron jönnek hozzájuk. Életek, sorsok, lelkek változnak meg a munkájuknak köszönhetően.

A legnagyobb csoda az, hogy amikor emberi számítás szerint nem történt csoda, akkor sem hagyjuk el az Urat – mondja búcsúzóul barátnőm. – Mi magunktól könnyen elhagynánk, ám ő ilyenkor különleges kegyelemmel hordoz minket. Magamtól én sem tudtam volna megmaradni, de láthatatlan kezek tartottak. Ha akkor feladom, sosem ismerem meg Isten végtelen jóságát, amellyel el akart halmozni.

Sokáig én sem tudtam kimondani, hogy „legyen meg a te akaratod”. Attól féltem, hogy ezzel beleegyeznék valami rosszba. Titokzatos módon éppen Tibor halála után tudtam először szívből megfogalmazni Istennek. Rájöttem, hogy ezzel a legjobbat kívánom magamnak: azt mondom vele, hogy bármihez hozzáférhet az életemben, bármihez joga van hozzányúlni. Mint amikor a gyerek megtanulja, hogy ki a főnök: akkor érzi biztonságban magát, ha tudja a határokat. Így voltam akkor. Megtanultam, hogy Isten a főnök. Akármihez hozzáférhet az életemben, és azt tehet, amit akar, mert minden a javamat szolgálja. Azóta érzem magam biztonságban.

 

Family 2013/2.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal