bezár

A mégis kutya

Beszélgettünk, utánajártunk, megnéztük, csalódtunk. És újra. Amióta kertes házban élünk, állandó téma volt közöttünk, hogy legyen-e kutyánk, és ha igen, mikor. A döntés után már egyszerűnek tűnt a helyzet, csak keresnünk kell egy megfelelő ebet. Gondoltuk mi…!

Áttanulmányoztuk a szóba jöhető fajtákat, és mint sok kisgyerekes családnál, nálunk is a retrieverek lettek volna a befutók. Némi telefonálás és számolgatás után világossá vált, hogy ép, egészséges, és mentálisan megbízható kölyköt, garanciával (nem csak ígérettel), hat számjegy alatt nem kaphatunk, így a fajtamentőhöz fordultunk. Ott több kutyát is dicsértek, egy ideig. – Futótársnak is szeretném, jöhet velem? – Ez ugyan nem! – kiderült, az egyik diszpláziás, nem terhelhető, betegsége odafigyelést (plusz vitaminokat, gyógyszereket) igényel élete végéig, állapota jobb nem, csak rosszabb lesz idővel. A másik szívférges, amíg gyógyszert kap, szintén kímélni kell. – A gyógyszer még kilenc hónapig szükséges, ha nem használt, újabb kilenc hónapig, de semmi gond, már másfél hete kapja – panaszképp elmondták, milyen nehezen beszerezhető, és drága a tabletta. Nem kaptunk kedvet, gyerekek mellett egyébként sem szokott előfordulni, hogy a szülők ne tudnák hova tenni a pénzt – így erről lemondtunk. Olyan kutyust pedig nem választottunk volna, amit bántottak korábban, hiszen úgy éreztük, felelős szülőként gyerekek mellé csak maximálisan megbízható háziállatot hozhatunk haza.

Lemondtunk tehát a labradorokról és goldikról, és szélesítettük a kört a „mindegy, milyen fajtájú, de megbízható” kutyák körére. Egy szimpatikusnak tűnő alapítványhoz el is mentünk ismerkedni egy erdőből befogott, németjuhász-szerű ebért, sétáltattuk, barátkoztunk vele, és csupa jót hallottunk róla. – Hihetetlenül intelligens, tanítható, csak úgy éhezi a szeretetet! – amikor úgy döntöttünk, elhoznánk egy próbahétvégére, ahogy korábban mondták, egészen furcsa változás történt. – Nem úgy van az! – kiderült, nem mi döntünk, hanem ők választják ki a nyertes családot, akik „kipróbálhatják” a kutyát. És ne reménykedjünk, van versenyben másik család is, akik előnyt élveznek, mert náluk már van kutya, és ez az állat „különben is csak falkában tud megnyugodni, egyébként nagyon csúnyán rombolt napokig”. Hoppá, erről eddig nem esett szó. Abban maradtunk, hogy értesítenek, ha mégis miénk lehetne az eb. Azóta sem hívtak. Az erdőben nőtt fel ugyan, de most mégsem voltunk neki „elegek”, mi, egy négytagú család, akik szeretettel vártuk volna. Nem tagadom, megbántódtunk, és lezártuk magunkban a keresést.

Futottunk még ugyan egy-két pluszkört külön-külön is, hiszen a border collie-k vagy a berni pásztorok is nagyszerűek, de azt az összeget, amit egy megbízható állatért kértek, jogosan, mi most inkább másra fordítottuk volna. Azt pedig mások tapasztalataiból tudtuk, mire képes egy szaporítótól vett kutyus, aminek mégsem adták be a féreghajtókat… Nem szép látvány. Vagy a jó előre lefoglalt fiúkutya, hazahozva, nemet vált, kiderül, hogy mégis kislány – ilyen is előfordult. Emellett pedig a genetikai betegségektől sem biztos, hogy mentes.

Úgy éreztük, minden ajtó zárva van előttünk: volt, ami ránk csapódott, és volt, amit inkább mi csuktunk be.

És így, hosszú utakon, eljutottunk odáig, hogy mégsem lesz kutyánk. Most biztosan nem. Később meg…? Majd meglátjuk. Nem valószínű.

Ekkor történt, hogy kaptam egy üzenetet egy jó ismerőstől. Nem volt hosszú, csupán a lényeg: „Nem kell nektek egy labrador?”.

De. De! Micsoda??

Ami ezután történt, már részletkérdés. A kiskamasz labi elszökdösött a ház nagy kutyáival, nem maradhatott szabadon a kertben. Akkor meg már legyen neki jó helye. Nem kért érte semmit, sőt, adott hozzá mindent, mi az elején kellett, csak azt kérte, szeressük. De hiszen épp erre vágytunk…! Megbeszéltük, hogy óvatosságból tekintsük ezt próbaidőnek, biztos, ami biztos… Figyelgettük, hogy érzi magát nálunk: az első nap egy nagy kirándulást tettünk, boldogan rohangált körülöttünk, szemmel tartva, merre megyünk. A negyedik napon, amikor egy rövid időre magára kellett hagynunk, már nyüszített utánunk. A hatodik napon, amikor a gyerekek a nagyszülőkhöz mentek, nem akart továbbmenni nélkülük. A férjem mondta ki, hogy már ne gondolkozzak tovább, hiszen Mazsola már a mienk, a családunk része.

Így lett végül, azután, hogy letettünk róla, mégis kutyánk. „Ráadásul” egy már jól nevelt, szobatiszta, szófogadó, „hangját sem hallani” kiskamasz, aki azért még nevelhető. „Isten útja tökéletes.” (Zsolt 18, 31.)

Belegondoltunk, mi lett volna, ha megkapjuk azt az állatot, amelyik olyan csúnyán rombolt – most érezzük csak igazán, milyen nagy szó, hogy ez a kutya tökéletesen megbízható a gyerekekkel is, a házban bent is, és már séta közben is egyre inkább az.

És vajon mennyi területén vagyunk így az életnek, hogy sajnáljuk azt, amit nem kaptunk meg, mert még nem látjuk, mit tervezett nekünk Isten helyette…? De jó lenne úgy bízni Benne, hogy az elcsüggedés helyett már akkor a bizalom legyen bennünk!

 

Fotó: Mészáros Péter

Címke: , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal