bezár

Istennel az ismeretlenbe

Istennel járni a mindennapokban a hívő ember számára sosem volt egyszerű. A bibliai hősök csodás történetei ámulatba ejtenek minket, de amikor mi válunk egy „sztori” szereplőivé, kikerülhetetlenül szembe kell néznünk a bizonytalantól való félelemmel, a körülöttünk élők értetlenségével és saját emberi gyarlóságainkkal is.

Az életem során jó pár ilyen hitkrízisben volt már részem. Az egyik legemlékezetesebb időszak a 2003–2004-es év volt, amikor a férjemmel és három gyermekünkkel egy évet misszionáriusként Mongóliában éltünk.

Mi töltött el félelemmel, szorongással az indulás előtt? Szinte minden. Miből és hol élünk majd? Ha nincs mögöttünk missziós szervezet, ki támogat, ki segít az idegenben? Honnan lesz vízum, repülőjegy, tartózkodási engedély? Mit tegyek az öt bőröndbe, amelyet vihetek egy évre? Meleg ruhát, hisz kilenc hónapig tart majd a nem ritkán mínusz negyven Celsius-fokos tél? Pár konyhai eszközt, otthoni fűszert, hogy főzni lehessen a nem is tudom, miből? Könyveket, anyagokat, amelyeket a szolgálatunkhoz használhatunk? Gyógyszereket, ha valaki beteg lenne? Pár apróságot, amellyel otthonossá varázsolhatok egy kopár lakást Ázsiában? A gyerekek kedvenc játékait? Honnan szerzek majd be bármit is, ami elfogy, vagy amire esetleg nem is gondoltam, hogy szükség lenne rá? Mert akkor még nem tudhattam, hogy Isten majd kirendeli Kínából az épp megfelelő szemüveglencsét, amikor eltörik a régi, vagy a Szobi szörpöt a sarki boltba… Ahogy azt sem, hogy sosem látott módon egy teljes télen át megőriz minden betegségtől, kórokozótól hatezer kilométerre az otthonunktól.

Hogy tudtam az egészet végigcsinálni, amikor a férjem kint az országot járta, és napokig csak annyi hírem volt róla, hogy földrengés történt abban a megyében, ahová mentek? Vagy mikor kiderült, hogy babát várok harmincöt évesen – orvos nélkül, terhesgondozás nélkül? Kegyelemből!

Azt hiszem, elindulni sem tudtam volna, ha nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban Isten küldött oda minket. Persze ettől még nem láttam semmit abból, hogy mi vár ránk, de sokat segített az a tudat, hogy nem nekem kell majd kitalálnom, megoldanom, kierőszakolnom a dolgokat, mert ha Isten elküld valahová, ott utat is készít. Persze nekem kellett az éppen aktuális problémákat megoldanom, de minden olyan lehetetlen volt, hogy nélküle biztosan nem boldogultam volna.

Aztán meg kellett tanulnom kordában tartani a gondolataimat és legyőzni az aggodalmaskodást. Nem hagyhattam elhatalmasodni a „mi lesz, ha…” kezdetű kétségeket és félelmeket. Életbevágóan fontos volt megértenem, hogy tényleg egy arasznyit sem visz előre az aggodalmaskodás, s ennyi teendő és felelősség között nem engedhetem meg azt a luxust, hogy elmerüljek a bizonytalan jövő feltételezett rémségeiben. Elég volt minden napnak a maga baja.

Az sem volt egyszerű, hogy függetleníteni tudjam magam mások véleményétől és „jó” tanácsaitól. Tekintettel arra, hogy a környezetemben kevés olyan ember akadt, akinek volt saját tapasztalata arról, hogy milyen így Isten hívásának engedve elindulni az idegenbe, jó eséllyel tették fel a kérdéseiket, amelyekre én sem tudtam még a választ; osztották meg a kételyeiket, amelyek amúgy is szívesen törtek volna rám; vagy a kétségeiket és félelmeiket, amelyekből nekem is volt elég. Akadt, aki azzal biztatott, hogy ez nem játék, „ha nem Istentől van ez az egész, akkor három gyerekkel megyünk ki, és lehet, csak kettővel jövünk vissza”. Szívhez szólóbb bátorítást nem kaphatott volna egy édesanya, aki maga is pontosan tudta, mekkora áldozat törékeny, érzékeny gyermekeit kiszakítani az otthonukból, a hazájukból… Tanulnom kellett továbbá azt is, hogy uralkodni tudjak az érzelmeim felett. Már csak a gyerekek miatt is, akik sírtak épp eleget. És megtanulni, hogy Istenhez forduljak a gondjaimmal.

Mert ő tud adni barátokat az idegenben, villanyrezsót a szükségben, tankönyveket a távolban, könyvet a nagykövet könyvtárából, bátorítást a nehézségekben, védelmet az utcai támadás során, tolmácsot a nyelvi akadályok leküzdésére, reménységet a mongol bürokrácia útvesztői között, hitet, hogy válaszol az imákra – és ráadásként még egy új életet, egy gyermeket is.

Egy misszionárius az indulás előtt azzal bátorított minket: „Amikor elindul a gépetek Moszkvából, már senki sem marad, akire számíthattok, egyedül Isten. De ne féljetek, mert ő olyan közel lesz hozzátok, mint még sohasem.” Ennek az embernek igaza volt. Ott, az ismeretlenben ismertük meg igazán őt.

 

Megjelent a Family 2016/4. lapszámában. Révész Szilvi azóta megjelent Keserűből édeset című könyvét a HARMAT honlapján szerezhetitek be!

 

Címke: , , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal