bezár

A bölcső mellett

Építésszé, tanárrá, orvossá öt-kilenc év tanulás alatt válunk. Minimum. Ezzel szemben anyává egy pillanat alatt. Elvileg. Egyszer csak ugrás a mély vízbe (egy elég markáns kezdettel), aztán „gratulálunk: anya vagy – íme az új foglalkozásod!”. Kezedben tartasz egy újszülöttet, akit sose hallottál-láttál előtte, nem tudod, mire miképp reagál – ráadásul folyton nő, így mindig újabb és újabb ismeretlen helyzetek, kihívások elé állít. Egyszóval álomszerep az anyaság, nemde?

Anyaként épphogy elvégeztem az első három évet – mondhatnánk, abszolváltam az alap-, vagyis a BA szakot –, rögtön belecsöppentem az MA (master-) képzésbe: megszületett a második csemeténk. Az ötéves tanulás után megérkezett a harmadik gyermekünk – ez már a szakképzési rész. Igaz, hogy most már nem kapkodom olyan gyorsan a fejem, mint az elején, de azért bőven tanulok, mindennap tudnak újat mutatni, mindegyikük máshogyan. A családanya pedig ugyebár huszonnégy órában nevelő, gyógyító, építő, tervező, szocmunkás egy személyben – no meg varázsló és zsonglőr. És persze fűtő is, akihez mindig oda lehet bújni melegedni. Mikor megszököm egy kicsit csavarogni, igyekszem kikapcsolódni, de aztán hamar észlelem, hogy a helyzet reménytelen, a pálinkázót pelenkázónak, a megsültet megszültnek, a gumit pedig cuminak olvasom. Ez van, kár tagadni, más rugóra jár már az agyam, mint régen. És bevallom, túl azon, hogy néha agybajt kapok, nagyon élvezem.

Közben bombaként csapódnak be a hírek robbantásról, mészárlásról, harcokról, békétlenségről. Ülök a bölcső mellett, és belém gyűrűzik a félelem; mi lesz vele, velük, hova szülöm őket? Mi történt a világgal? Felidézem a történelemórákat, a háborúk folyondáros történetét, mikor éppen ki akart mást, többet, mikor melyik aktuális hatalom volt az erősebb, és igázta le a többit. Valójában az a csoda, hogy az én generációm itt éppen békében nőhetett föl. Ülök a bölcső mellett, és beleborzongok abba, hogy milyen jövő várhat a gyermekeimre. Sosem fájt még ennyire a sebzett valóság.

Vajon gyerekkorukban ki volt azok mellett, akik most gyilkolnak, ártatlan embereket vagy egész falvakat mészárolnak le? Ők is pont így kezdték az életüket, ártatlan, kiszolgáltatott kisbabaként. És vajon mit kaptak? Elképzelni sem merem. Az On the Spot tehetséges riporterei, Cseke Eszter és S. Takács András nemrégiben készült, 9 hónap alatt a Föld körül című dokumentumsorozatából kiderült, hogy a radikális terrorkiképzéshez olyan gyerekeket „használnak”, akiket születésük után elszakítottak az anyjuktól. Ők nem érzik, amit a másik érez, mert senkinek sem volt fontos, hogy ők mit éreztek valaha. De eszembe jutnak a bűnözőkről, szadista gyilkosokról szóló történetek is, akiknél mind-mind a szeretetet nélkülöző gyerekkor adja a hátteret – kegyetlen apa vagy zavaros anya-gyerek kapcsolat, traumák, amelyeket könnyen figyelmen kívül hagyunk. Pedig…

Valamiért nagyon divatos még ma is a kisgyermekek szenvedéseit bagatellizálni. Naponta lehet hallani a mélyen rögzült mítoszokat: „Nem baj, ha sír, erősödik a tüdeje, ne vedd föl, mert elkényezteted!” (Épp, mint a kommunizmusban, amikor nevelési kézikönyv tiltotta a szeretgetést, tudatos ideológiai megfontolásból.) „Hát micsoda egy akaratos bőgőmasina ez, manipulálni, irányítani akar, de majd én megmutatom…!” Mikor ilyeneket hallok, egy erőszakos diktátor képét látom magam előtt, amelyet sehogy sem tudok ráilleszteni egy magatehetetlen csecsemőre. Miféle ellenségképet vetítünk ki a legelesettebbekre? Bárki is komolyan gondolná, hogy nem természetes, ha egy kisbaba (avagy egy ember) érintésre, melegre, közelségre vágyik? Tényleg órára kellene működnie egy élő, állandó kapcsolat helyett? Vajon hová tűnik ilyenkor az empátiánk? Az egész kísértetiesen hasonlít arra az elutasításra és közönyre, ahogy mi, felnőttek viselkedünk egymással, amikor oda se megyünk az utcán ahhoz, aki elesett (biztosan részeg volt), amikor részvétlenül nézzük végig, ahogy valaki a babakocsijával kínlódik (minek szül annyit?), vagy alig áll a lábán a buszon (ha olyan öreg, miért nem marad otthon?). Biztos, hogy ilyen, részvét nélküli világot szeretnénk?

Ülök a bölcső mellett, és most értem meg igazán, hogy miért vagyok itt. Hogy mellette lehetek, amikor szüksége van rám, válaszolhatok a jelzéseire, biztonságot adhatok neki – a kapcsolat biztonságát, amelyet egy életen át magával visz majd, akkor is, amikor én már nem leszek. És tudhatom, hogy ő is képes lesz válaszolni: megtalálja majd a helyét, a feladatát abban a korban, amelybe született – akkor is, ha az számomra rémisztőnek tűnik. És az én felelősségem, hogy a világunk kegyetlenségére készítem-e föl a gyermekeimet, vagy megpróbálok olyan gyerekeket nevelni, akik szebb, együttérzőbb világot teremtenek majd.

Hálás vagyok, hogy a szülővé válás kalandos iskolájában tanulhatok nap mint nap: adni, figyelni, elengedni, jól szeretni. És tanulhatok rugalmasságot, újratervezést, önkritikát. Mert nem maradhatok a langyos kényelmi zónámban, nem elég, ha csak úgy éldegélek magamnak, hanem mindennap szembesülök az élet nagy kérdéseivel. Új utakat kell keresnem, ha a régin zsákutcába jutottunk, és újrakezdjük, mindig újrakezdjük. Talán anyaként most ez a legfontosabb szerepem: utaskísérő vagyok – a békétlenségben Isten egy darabka szeretetét kísérhetem. És ez nem kevés.

Megjelent a Family magazin 2016/3. lapszámában.

Címke: , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal