bezár

Kölcsönszemüveg: Egység, kétség, hármasság…

„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne időnként az ő szemüvegén keresztül is látni a világot, de legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.

A kiinduló történet a feleség szemszögéből

Elfáradtam. Kisgyerekes anyukákkal gyakran előfordul ilyesmi; nem éppen világszám. A fáradtságom viszont olyan pontra jutott, amelyet a család egésze kezdett megsínyleni. (Folyton ingerült anya, morcos feleség…) Mit lehet ilyenkor tenni?

Keresztény családokban erre többnyire az a válasz, hogy „imádkozzunk, testvérek!”. De már imádkoztunk, testvérek, a fáradtság, ingerültség mégis maradt, sőt nőttön-nő. Az egyre szorongató belső feszültség tehát azonnali lépést követel, amikor egyszer csak bevillan a megoldás: ebédrendelés! Mi lenne, ha egy hetet megpróbálnánk?

Lejátszom magamban egy gyors beszélgetést a férjemmel; elképzelem, hogy a bejelentés hírére kissé rosszallóan ingatja a fejét. Ezt én mindenképpen szeretném elkerülni, és mindenképpen szeretnék a helyzetemen könnyíteni. Osztok-szorzok; nem lesz drágább, mint ha főznék! Ez észérv, ezt meg kell majd értenie minden rosszallása mellett, s már nyomom is a „rendelés leadása” gombot. Az eredmény viszont nem az áradó békesség, hanem a tépelődés: döntést hoztam a férjem megkérdezése nélkül. Ennek rossz vége lesz.

Lett is, nem sokat kellett rá várni. Amikor szombat este bejelentettem, hogy a következő héten ebédet rendelünk, elsötétedett arckifejezéssel hallgatott az uram, s azt kérdezte: miért nem mondtam? Miért nem beszéltük meg?

Ó, jaj, igaza van, de inkább az utolsó erőmmel védem magam, hogy értse meg, mennyire fáradt vagyok, ez így nem mehet tovább. Annyian csinálják így, miért ne próbálhatnék meg egy hetet?!

Puff. Néma csend. Az esti menetrend a szokásos: fürdetés, altatás, fürdés, alvás. Másnap megy tovább az élet; istentisztelet, ebéd, altatás, uzsonna, játszótér, vacsora, fürdetés, altatás, alvás. Hétfőn hajnalban megérkeznek az első dobozok az ajtó elé. Sosem volt ilyen felszabadult az élet! Eljön a dél, és én csak feltépem a dobozt, tányérba kotrom az ételt, megmelegítem, megesszük az utolsó morzsáig; minimális mosatlan, nem kell variálni a maradékok kreatív felhasználásával – oszladozó családanyai idegbaj. Ez eddig rendben, de mi van a másik oldalon? Ugyanaz: néma csönd.

A napi rutin kitölti a rendelkezésére álló teret, de amikor kifogy belőle a szeretetteli „együtt-lét”, az valami pokoli. Még egy nap tépelődés a csöndben: miért nem szólal meg az én férjem? Bocsánatot kértem, elismertem, hogy hibáztam. Kérdezem újra és újra: mi a baj? A válasz az, hogy semmi.

Asszonytársak, ugye szerettek beszélgetni? Én is. Egy nap szótlanság – még úgy, ahogy. Kettő – ha nagyon sok a munka. De három nap némaság már-már a különéléssel határos számomra! És látom én, hogy igyekszik az én férjem máshogy kifejezni a szeretetét – megölel, próbál mosolyogni is –, de mit ér mindez, ha én a szóból értek a legjobban?! Soha, de soha, de soha nem döntök nélküle, csak mondjon már valamit! Mit csináljak?! Most már nemcsak nagyon fáradt vagyok, hanem nagyon magányos is.

És akkor a negyedik napon végre megszólalt. Csak úgy magától. Nem tettem semmi különöset, az ebédet még mindig dobozból ettük, és a kétségbeesésem ugyanúgy az egekig ért. Tudjátok, mit mondott? Hogy próbált rájönni, mi volt vele, de nem sikerült kibogoznia.

Ugyanez a férj szemszögéből

Nagyszerű dolog a házasságban, hogy a felek mindig egységben vannak egymással, bármiről van is szó. De mi van akkor, ha csak az egyik fél kap olyan külső terheket, amelyeket hirtelen képtelen megosztani, s velük küszködve az egység felől a másiknak „két-ségei” lesznek?

Pénteken a munkahelyemen sikerült úgy beszólnia a kisfőnöknek, hogy köpni-nyelni nem tudtam utána. A legfurább az volt, hogy tulajdonképpen nem volt igaza, de alapjaiban elbizonytalanított abban, hogy jó helyen vagyok-e valójában. Ráadásul azon kaptam magam, hogy sokkal mélyebben érintett ez az egész, s néhány napig magamba vonulva elemezgettem a történteket: vajon miért is bántott ez a megjegyzés ennyire? Valóban nem volt igaza? Vagy igaza volt? Azért ér támadás, mert a helyemen vagyok, vagy azért, mert nem vagyok a helyemen? Nyilvánvaló: ha rögtön megosztottam volna mindezt a párommal, egyszerűbben túl lehetett volna lépni a dolgokon. Én azonban úgy éreztem, nekem kell rájönnöm a belső okokra, ezért nem kértem a feleségem segítségét. Ő pedig csak a befelé fordulást észlelte.

Hiába mondtam el neki többször, hogy nincs semmilyen külső baj (nem fognak kirúgni, nincs semmiféle aggodalomra ok), azzal voltam elfoglalva, hogy magamban kerestem a bántottságom okait. Hiába biztosítottam a szeretetemről, hiába próbáltam kedveskedni is neki, egyre inkább eltűnt a kettőnk közti egység, s úgy láttam, egyre nagyobb kétségek fogalmazódnak meg benne. Néhány nap után végre nyugvópontra jutottak bennem a történtek, és abbahagytam a vívódást. Ennek következtében helyreállt a kettőnk közti harmónia, eloszlatva a feleségemben a kétség ködét.

Na, kérem. Ez az igazi „ugyanaz kétszer” történet. A két tépelődésnek semmi köze nem volt egymáshoz, bár a végeredmény kétségtelenül azonos: mindketten éreztük, hogy ezekben a napokban a kettősünk szétesett, mint amikor a páros műkorcsolyában elengedik egymás kezét az egyik kanyarban. Hiába volt meg bennünk egyen-egyenként a másik iránti elkötelezett szeretet, a köztünk lévő távolság néhány napra bejárhatatlanná vált. A külön-külön korcsolyázásnak a jégtáncban sincs sokáig értelme, néhány percig lehet párhuzamosan siklani, de a kűrt ketten kell befejezni. A belső feszültség is könnyebben eloszlik, ha ketten hordozzuk.

 

Judit és Feri írása a Family 2014/3. lapszámában jelent meg.

 

Címke: , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal