bezár

Ösvények és zsákutcák az anyaságban

Miért törekszünk sokszor arra, hogy egyforma utakon járjunk? Miközben mindannyian tapasztaljuk, hogy az anyaság, a szülői lét inkább útkeresés. Madártávlatból szemlélve a családokat csupán a hasonló célok látszanak. Mégsem lehet mindenkire érvényes térképet rajzolni. Ha azonban közelebbről tekintünk saját családunk útjára, látjuk, hogy az ösvények, amelyek a közös célig vezetnek, egyéni változatosságban kanyarognak. Amiben mégis hasonlítanak, az az, hogy mindegyik szűk, néha nagyon szűk, és olykor mélységek fölött ível át. Ilyenkor egyensúlyozunk…

Térképet gyártani, levenni a tájékozódás és döntés feszültségét a szülőkről tehát nem a pszichológus feladata. A következőkben inkább néhány zsákutca jellemzőiről lesz szó, hogy azután ki-ki bejelölhesse magának a saját kirajzolódó térképén: „Felismerni, elkerülni!” Kiegészítésül pedig hadd legyen ez a gondolatsor kicsit személyes: nem a célba ért győztesé, sokkal inkább egy úton levő beszámolója.

Én, egyedül!

Ez az egyik leggyakoribb zsákutca, amelybe szinte automatikusan besétálunk. Büszkén álljuk a teendők sorát, erős karunkban tartjuk a bevásárlószatyrot, iskolatáskát, edzéscuccot és a következő vizsgánkhoz a tankönyvet. A kép a munkásmozgalmi idők izmos nőalakjait juttatja eszembe… És valóban: ezt az állapotot tartósan csak a szobrok bírják.

Amikor egyéni teljesítményben, nem pedig kölcsönhatásokban, szinergiákban gondolkodunk, akkor egyedül maradunk. Társunk csak a büszkeség: képesek vagyunk egyedül is letenni valamit az asztalra. Azonban tapasztalatom szerint ez csodálók nélkül úgy illan el, mint a kámfor. Ráadásul a családtagoknak a csodáló szerepénél értékesebb feladatot is találhatunk – amúgy is hamar ráunnak.

Minőségbiztosítási szempontból kétségkívül az „én, egyedül” – vagyis a „Márta-állapot” – a leghatékonyabb megoldás, ahogyan decemberi cikkünkben említettük. De belegondoltunk-e már abba, hogy a zoknipárosítás, edénymosogatás, teregetés terén tudatosan felvállalt „minőségromlás” arányos lehet azzal a bizalommal és önbizalommal, amely a részvétel nyomán ébred családtagjainkban? Meg tudjuk-e tenni, hogy nem teregetünk utána az óvodásnak (kamasznak), hanem együtt csináljuk vele, azután meg hagyjuk, hogy egyedül tegye?

Mi fontos? Mi fontosabb? Néha az, hogy gyorsan és ránctalanul száradjon a ruha, vagy hogy semmi se maradjon otthon, amikor a nyaralás előtt csomagolunk. De ezek valójában csak néha fontosak. Az esetek többségében a saját önbecsülésünk van a katonás rendben lévő ruhaszárítóhoz és a hiánytalan bőröndökhöz horgonyozva, ezért nem engedjük ki a kezünkből a folyamat egy-egy részletét sem.

Épp ezért elgondolkodtató, hogy teremtünk-e a gyerekeken-háztartáson kívül is egy kis teret saját magunknak. Házasélet, kreatív tevékenység, karitatív munka, pénzkereset, közösségépítés, tanulás – annyi lehetőség van a más jellegű tevékenységekre! Igaz, ezek lekötik bizonyos energiáinkat, ám – épp az önértékelésünk többpontú rögzítése nyomán – rugalmasságot és stabilitást, nagyobb szabadságot adnak cserébe.

Elhagyatva

Az „én, egyedül” másik felhangja a megadó, megtört anyahang. A hozzá illő kép az imént vázolt mozgalmi szobor, de már a fémhulladéktelepen vagy jobb esetben a szoborparkban, mindenesetre olyan környezetben, ahol csodálók nem vagy csak elvétve fordulnak elő. A családunk is lehet ilyen sivár hely… Egy anyák napja, születésnap, esetleg névnap, aztán megint hónapokig őrizhetjük a száradó csokormúmiákat, amíg valakinek ismét eszébe jutunk.

Kemény beszéd ez, elismerem. Arányban áll azzal a makacs ragaszkodással, amely időről időre behúz minket ebbe a zsákutcába. Kötődünk ahhoz az ideához, hogy minden, ami a családban zajlik, a mi felelősségünk, rajtunk áll vagy bukik az eredmény, így nem hibázhatunk. A gyerekek amúgy is túl kicsik, így még nem tudnak segíteni – vagy túl nagyok, és már nem akarnak.

Ebben az állapotban hajlamosak vagyunk külső tényezőket okolni a kudarcokért, bűnbakot képezni vagy ezzel egyidejűleg saját kapacitásainkat becsmérelni („Miért is nem bírok többet?”). Nem az egyensúlyt keressük a családi rendszerben, hanem a hibát – kívül és belül.

Az egyik műhelyfoglalkozásunkon egy háromgyerekes anyukától tanultam a következőt: „Az én dolgom nem az, hogy állandóan rendet tegyek. Az én felelősségem az, hogy a rendrakás atmoszféráját megteremtsem, lépéseit irányítsam. Hogy békességben és jókedvvel tudjunk együtt rendet rakni.” Hát, valahogy így.

Kihez képest?

Lássunk egy másik zsákutcát is, ahová szintén a csalóka, pillanatnyi önértékelés mézesmadzagját követve sétálunk be néha. Valljuk be őszintén: amikor magunkra gondolunk, legtöbbször nem a saját életünk hosszmetszetében vizsgáljuk a változást – milyen anya voltam tavaly meg öt éve; milyen társ, milyen munkaerő? –, hanem sokkal jobban izgat minket a „másokhoz képest” kérdése! Akár rosszabbnak, akár jobbnak látjuk magunkat a viszonyítási csoportnál, a mögöttes feltételezés ugyanaz: mindenkinek egyforma terhek valók. Ha másoknál kevesebbet hordozunk, akkor jobb meghúzni magunkat; ha meg többet, akkor kihúzhatjuk magunkat. Mint egy uniformizált tömeg…

A küzdő típusú anyukák nem állnak meg egyszerűen ott, hogy hát igen, nálunk „csak” ennyi gyerek van – gyorsan hozzáteszik: „…de én legalább nem híztam el”, vagy: „…de én legalább dolgozom.” (Ismert ennek a hasonlítgatásnak a nagycsaládos változata is.) Ki meri valójában meghatározni, hogy gyerek és gyerek, sors és sors hogyan aránylik egymáshoz?

Miért kell több-kevesebb jelet rakni a kapcsolatainkba? Miért erőltetjük az egyformásdit? Miért méricskélünk időt, erőfeszítést, szenvedést – másokhoz képest? Hiszen ezek valódi mértékegysé­gét nem is ismerjük, nem a mi dolgunk annak eldöntése, hogy más könnyűnek találtatik-e majd.

Hol ülök a mérleghintán?

A csoportos egyformásdi mellett a páros egyenlősdi is ott van a zsákutcák térképén. Ehhez a játszmához szükséges egy férj. A lényege: kínosan ügyelünk arra, nehogy az első részben vázolt egyszemélyes mamarabszolga üzemmódban rögzüljünk. Ehelyett következetesen idomítjuk életünk párját, hogyan felezhetünk meg minden terhet pontosan.

Ez a házasság első évében még izgalmasnak is tűnhet: a nő emancipáltnak érzi magát, a sokoldalú férj pedig villog a háztartási akadálypályán nyújtott teljesítményével. Az eredmény önbecsülésük kölcsönös növekedése. Amikor azonban újabb terhek kerülnek a házasságra – gyermek születése vagy épp ennek hiánya; idős, beteg szülő, többet követelő munkahely vagy épp ennek hiánya –, nos, a krízishelyzetekben szertefoszlik ennek a társasjátéknak a kapcsolatot gazdagító öröme, s ha továbbra is fenntartjuk, kicsinyességünk szikes talaján a játszma keserű ürmöt terem.

Mennyire jó volt gyermekkorunk libikókáin, még rugó nélkül játszani! A pohos osztálytárs a tengelynél, a cinege alkatú meg kint pilinckázott a végén, s így billegtek szinte vízszintesen. Aztán ha valamelyik mégis ledöccent, mindkét oldalról felharsant a nevetés. Amikor a házasságnak már többletterheket is kell viselnie, érdemesebb úgy tekinteni magunkra, mint akik egy oldalon ülünk, s így tartjuk egyensúlyban mindazokat a feladatokat, amelyeket közösen – bár nem mindig azonos mértékben – hordozunk. Ha ebben az életállapotban továbbra is szemben ülő félnek tekintjük egymást, és erőltetjük a milliméterre-grammra pontos elosztást, hol marad hely a többi tehernek? És hány ledöccenést bír el egy házasság?

Örömszigetek a feladattengerben

Gyakran beleragadunk a problémaközpontú gondolkodásmód zsákutcájába is. Ilyenkor nem vesszük észre a feladattengerben az örömszigeteket, amelyek „csak úgy, maguktól” kerülnek elénk. Sietve elhajózunk mellettük, ahelyett hogy felfedezésre nyitottan, csodálkozással telve kikötnénk egy rövid időre. Hullámzás helyett szilárd földön járhatnánk, és feltölthetnénk a készleteinket.

Engedjük magunknak átélni a hétköznapi örömöket is! Mikor csodáltuk meg legutóbb csendesen a kislányunk puha bőrét, a fiunk legújabb „mászóka­kunsztjait”?

Családműhelyünk első alkalma egy éve éppen ezzel a témával foglakozott. Jó volt úgy útnak engedni az édesanyákat, hogy tudtuk: ha kormányosként ismét szolgálatba állnak családjuk hajóján, az erőforrás-gazdálkodás gondjai mellett már viszik magukban az örömforrás-menedzsment szempontjait is.

 

Mozgásban maradni

Ennyi megingató kérdés után ideje összegezni, hogyan egyensúlyozhatunk személyes ösvényeinken.

  •  Alapvető a dinamika, a folyamatos keresés. A családi lét értéke nem a mérhető teljesítményekben rejlik, hanem magában a küzdelemben azért, hogy úton maradjunk. Ez az egyes napok átszenvedett – jó és rossz – döntéseiből az életünk hosszában kirajzolódó ösvény.
  •  A küzdelem mindig magában hordoz valamennyi alapfeszültséget. Nem a folyamatos nyugalmi állapot fenntartása a cél, jóllehet nagyon sokszor vágynánk erre. Félreértés ne essék: a családban akkor tudunk növekedni, ha a keretek stabilak. Ezeken belül azonban folyamatos az alkalmazkodásból adódó formálódás.
  •  Ez a belső dinamika ahhoz a mozgássorhoz hasonlít, mint amikor átkelünk egy patakon, kőről kőre szökkenve. Egyik-másik ugyan megbillen a lábunk alatt, de ha jó ütemben lendülünk, nem toccsanunk a vízbe. S ha úgy is történne: továbbhaladunk-e mégis vizesen, vagy visszafordulunk? Minden attól függ, hogy eléggé elszántan igyekszünk-e a „túlsó partra”. Világos, hogy az odaátra való törekvésben az önbecsülésünket egy jövőbeli ponthoz horgonyozzuk le: ahová tartunk, ahová tartozunk. Ahol várva vagyunk. A horgonykötél másik vége pedig az „itt és most”-ba ér, összefogja minden belső és külső lehetőségünket. Így haladunk előre – máskülönben csak a hátratekingetés meg az oldalra-többiekre sandítás marad. És akkor máris oda az előrevivő lendület.
  •  Amikor a feladat–teljesítmény–kudarc koordináták szerint határozzuk meg saját helyünket a világban, ne csodálkozzunk, ha gondolkodásmódunk kockás világában sémák és sztereotípiák között találjuk magunkat. Rugalmasabb s így egyedibb, ha a kapcsolatok kölcsönhatásában, kötelezettségeink–lehetőségeink–vágyaink folyamatában tekintünk magunkra.

Az egyensúly, ha egyszer megtaláltuk, átmenetileg velünk halad. Aztán egy-két dolog változik, és megint újra kell alkotnunk a részleteket. Amikor vállaljuk a szűk ösvényen való küzdelmes előrejutást, az egyensúlykeresés, a mozgásban maradás olykor bizonytalanabb helyzeteit, akkor átéljük szülői mivoltunk egyik titkát. S a küzdelmeink folyamata példa és erőforrás marad.

 

Kozek Lilla

pszichológus, feleség, ötgyermekes édesanya

Megjelent a Family 2009/2. lapszámában.

 

Címke: , , , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal