bezár

Várva várt kis életek

A gyermektelenség ma csaknem minden hatodik pár életét keseríti meg, és nagyjából egyenlő arányban vezethető vissza a nők, illetve a férfiak testi rendellenességeire. Miközben a babára vágyók vizsgálatok és kezelések tucatjain mennek keresztül, valahogy kevés szó esik a lelkük mélyén játszódó folyamatokról. Az érzelmi stresszről. A megküzdés módjairól. A gyász folyamatáról…

Meddőségről akkor beszélünk, ha egyévnyi védekezés nélküli szexuális élet után sem sikerül a teherbeesés, illetve ha a fogantatást többször egymás után a magzat elveszítése követi. Ez utóbbi – különösen halvaszületés esetén – valamelyest nyilvánosabb, és a környezet általában megértőbb a veszteség fájdalmát illetően. Kevésbé köztudott azonban, hogy a baba megfoganásának kudarca ugyancsak gyászfolyamatot indít el. (Nem kivételek ez alól a másodlagos meddőséggel küzdő párok sem, akiknek már született egy vagy több gyermekük, de további próbálkozásaik sikertelenek maradnak.)

Sok nő életének a legmegrázóbb tapasztalatává válik a meddőség. Megtépázza a családról szőtt álmaikat, elveszi a jövőképüket, csorbítja az önértékelésüket, kihat a kapcsolataikra, a gyerekek révén hitelesített „felnőtt státusukra”, a saját generációjukhoz való tartozásra, az időskorukkal kapcsolatos elképzelésükre, és még sorolhatnánk. Óriási fájdalmat jelent ennek a mélyen gyökerező vágynak a beteljesületlensége, amelyet a Biblia szerint maga a Teremtő plántált belénk.

Ha a meddőség személyesen érint bennünket vagy valamelyik szerettünket, barátunkat, fontos, hogy tudatosítsuk: a gyógyulásért tett első lépés nem más, mint a gyász megélése. Ha nincs módunk arra, hogy megéljük érzéseinket, ha megrekedünk a gyászfolyamatban, annak csak elszigetelődés, megkeseredés, depresszió vagy hamis bűntudat lesz a következménye. Ha viszont tudatosítjuk érzéseinket, és megdolgozunk velünk, segíteni fognak a küzdelmünkben.

„Svédasztalos vacsora várt ránk az ebédlőben, és ahogy összegyűltünk, az egyik barát nagy hangon így szólt:

– Mivel ma anyák napja van, az anyukák szedjenek először az ételből!

Nem tudhatta, Michael és én mivel küzdünk, de a jelen levő nők közül csak nekem nem volt gyerekem. Álltam a helyemen, de legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Reflektorfénybe került a hiányom.

Anyukám halkan odaszólt:

– Gyere te is, drágám!

Az ötletgazda azonban utolért, és feltartóztatott:

– Nem, te nem! Csak az anyukák!” (Debra Bridwell: Gyermekre vágyva)

 

A gyász folyamata 

 

Amikor a meddőség tényével szembesülünk, általában a következő gondolatok merülnek fel bennünk.

Sokk és tagadás: „Ez biztosan valami tévedés!”

Nem könnyű szembenézni a tényekkel. „De hát édesanyám gond nélkül szült négy gyereket!” „Talán elcserélték a laborban a mintát…” – hasonló gondolatok cikázhatnak a fejünkben. A reakció érthető: ez egyfajta védekezési módszer és „időnyerés”, hogy összeszedjük magunkat.

Okkeresés: „Miért?”

Gyakran keresni kezdjük a felelőst, a veszteség okát. Ha azonban önmagunkat marcangoljuk, ha folyton a múltban elkövetett hibáinkon rágódunk, megrekedünk a gyászfolyamatban. Az egészséges bűntudat arra ösztönöz, hogy változzunk, fejlődni akarjunk. A hamis bűntudat viszont megbénít, nem enged szabadulni a már magvallott bűnöktől. Ha az a kérdés kínoz bennünket, hogy „miért engedi Isten?”, tegyük fel ezt egyenesen neki, és ne hagyjunk fel vele, amíg választ nem ad rá.

Frusztráció és harag: „Ez nem igazság!”

Az okkeresés során előtörnek az érzelmeink. Gyakran frusztráció és harag támad bennünk. Haragudhatunk Istenre, a környezetünk érzéketlenségére, az orvosainkra, azokra a kismamákra, akik nem is akartak gyereket, és még sorolhatnánk. Ha felismerjük az indulatainkat, dönthetünk arról, hogy miként reagálunk: Megbocsátunk? Ki merjük fejezni, ha egy megjegyzés rosszulesik? Megbízunk Istenben, hogy továbbra is gondoskodik rólunk? Ha jó irányba fordítjuk a haragunkat, az Isten mélyebb megismerésére vagy az egészségünkkel kapcsolatos válaszok kutatására is sarkallhat bennünket.

Az önértékelés sérülése: „Csökkent értékű vagyok”

A gyermektelenség alaposan kikezdheti az önértékelésünket, önbecsülésünket. Ez különösen igaz akkor, ha a nő a meddő. Sokan küzdenek hasonló gondolatokkal: „Épp abban mondtam csődöt, ami a legfontosabb lenne az életben.” „Cserbenhagytam a férjemet, és igazából megérteném, ha ezek után más nőt keresne magának.” Kemény munka újra és újra visszatérni ahhoz a perspektívához, ahogy Isten lát bennünket: hogy szeret, és úgy, ahogy vagyunk, értékesek vagyunk a számára.

Érzékenység és visszahúzódás: „Nem akarok emberek közé menni”

A fájdalom növekedésével bizonyos helyzetekre rendkívül érzékenyen reagálunk. Fájdalmassá válik más várandósok vagy kisgyerekek jelenléte is, hiszen egy nehéz időszakban a hiányunkra emlékeztet bennünket, és arra ösztönöz, hogy Isten helyett magunkra tekintsünk. Legyünk hát szabadok arra, hogy eldöntsük, milyen mértékben veszünk részt a különböző eseményekben (anyák napi ünnepségeken, keresztelőkön stb.), hagyjunk magunknak időt a megerősödésre.

Szomorúság, depresszió: „Nincs erőm semmihez”

A fásultság, az üresség, a tehetetlenség érzése sok meddő számára ismerős. A veszteség valós és súlyos. Természetes, hogy mélyen hat ránk, ha nem sikerül teherbe esnünk, vagy ha elvesztettük a kisbabánkat. Ha azonban hosszabb ideje tart már a levertségünk, mindenképpen keressünk egy hozzáértő segítőt (lelkigondozót, pszichológust).

A szakemberek tapasztalata szerint a meddőséggel való szembesülés és a vetélés feldolgozása általában két évig is eltart, de ennél hosszabb időtartam sem szokatlan.

A helyreállás legtöbbször fokozatosan történik, lassan tanulgatunk továbblépni. De egyszer eljutunk oda, hogy hirtelen felismerjük: már nem fáj olyan kínzóan. Már nem a hiány határozza meg gondolkozásunkat, napjainkat. Beszűkült látásmódunk tágulni kezd, és már könnyebben észrevesszük Isten gondoskodását életünk egyéb területein. Kezdünk nyitni mások felé. Az állapotunk talán nem változott meg, de a fókuszunk igen.

Ha ilyen változásokat észlelünk magunkon, tudhatjuk: kezdünk helyreállni. Ám ehhez szükség volt a gyászmunkára, nem lehetett megspórolni. Kellett ahhoz, hogy egészségesen tudjunk továbblépni.

„Az anyák napi istentiszteletek nagy lelki küzdelmet jelentettek nekem. Meddőként nehéz volt azt hallgatnom, milyen ajándék a gyermek, vagy milyen nagyszerű anyákról olvashatunk a Bibliában… […] Nyomasztottak az istentisztelet utáni beszélgetések is. Nem hiányzott sem a tudatlanságból fakadó érzéketlenség, sem a sajnálat az emberek szemében. Egy idő után inkább nem mentem el anyák napján a közösségbe.” (Debra Bridwell: Gyermekre vágyva)

Amit soha ne mondjunk egy meddő párnak:

 „Na, nem jön még a baba?” A kérdés ugyanis újra meg újra szembesíti az érintetteket a kudarcukkal, tehetetlenségükkel. (Legrosszabb verziója, amikor valaki a nő hasát méricskélve így szól: „Csak nem babát vársz?”)

 „Előbb-utóbb össze fog jönni! Még olyan fiatalok vagytok. És ma már ott a lombik.” Ezekkel a megjegyzésekkel tulajdonképpen azt üzenjük, hogy nem vesszük elég komolyan a problémájukat. Jó tudnunk azt is, hogy mire egy pár eljut a lombikprogramig, évek telnek el kudarcokkal tele. Arról nem is beszélve, hogy sajnos ez sem csodamódszer, nincs garancia a sikerre (a programban részt vevők 20%-ánál következik be a gyermekáldás, ám a negyven év felettieknél már csupán 3%-os az esély), ráadásul ez a beavatkozás sokak számára etikai vagy hitbeli megfontolások miatt nem vállalható.

 „Ne görcsöljetek rá annyira, engedjétek el a dolgot! Vegyetek ki szabit, és összejön!” Ha a fogamzás útjában kimerültség, munkahelyi stressz stb. állhat, valóban érdemes kivenni szabadságot. Azonban egy elzáródott petevezetéket, herevisszerességet, a hímivarsejtek hiányát stb. nem oldja meg akármilyen hosszú pihenés sem. Az okot kell megszüntetni – ahogy bármilyen más betegség esetén is.

 „Fogadjatok örökbe! Meséltem már, hogy X.-ék is örökbe fogadtak, mert állítólag nem lehetett babájuk, aztán mégis született?” Népszerű mítosz, hogy az örökbefogadás révén a szülőség megtapasztalásával növekszik a fogantatás esélye. Sajnos ezt a statisztikák nem támasztják alá.

 „Egy ismerősöméknek tíz év és számos sikertelen kezelés után végül természetes úton lett babájuk.” Vagy: „Nekem is azt mondták az orvosok, hogy meddő vagyok, mégis azonnal jött a baba.” A gyorsan előhúzott, kész válaszok, a „csodatörténetek” elsütése azt az érzetet keltik a párban, hogy nem értjük igazán a fájdalmukat.

 „Isten csodát tud tenni! Imádkozzatok kitartóan, keressétek az akaratát, és meg fog áldani!” A jó szándékú biztatás a meddőség mellett további terheket tesz azokra, akiket Isten – szuverén döntése szerint − mégsem ajándékoz meg gyermekkel: „Nincs hitem. Nem vagyok elég jó Istennek. Megbuktam.”

 „Mostanra már túl kellett volna lépned ezen. El kell fogadnod a dolgot.” A veszteség feldolgozásához időre van szükség. A megjegyzések bűntudatot kelthetnek az érintettben, aki éppen egy gyászfolyamaton megy keresztül.

 „Majd lesz másik!” – hangzik el egy vetélés után. Ha lesz is, ez nem vigasz annak, aki éppen a meghalt magzatát siratja, akinek helyét egyetlen másik gyermek sem veheti hát.

 

De akkor mit mondjunk?

Semmi okosat, semmi kegyeset, semmi közhelyet. Csak hallgassuk meg őket. Jól figyeljünk, időnként visszatükrözve, amit hallottunk.

Ismerjük el a pár fájdalmát. Például így: „Nagyon nehéz lehet nektek, együtt érzek veletek.”

Kérdezzünk: „Szeretnél beszélni róla, hogy min mentek keresztül?”

„Szerintem nagyszerű szülők lesztek/lennétek.” Mérhetetlenül sokat jelent egy ilyen mondat annak, akinek az önértékelését a meddőség megtépázta, és az okkeresés során gyakran magát vádolja („biztosan azért nem lehet gyermekem, mert rossz szülő lennék”).

Ami nekünk is jólesne egy érzelmileg-fizikailag megterhelő helyzetben. Például: „Ha szeretnél beszélgetni, tudd, hogy itt vagyok.” És ez ne csak üres szólam legyen a részünkről, valóban legyünk elérhetőek.

 

Bayer Anna

Megjelent a Family magazin 2016/2. lapszámában.

Címke: , , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal