bezár

A Hópárduc felesége

Hegymászófeleség, aki maga is hegymászó. Törékeny fiatal lány, aki két 8000 méter feletti csúcsot is meghódított. Kétgyerekes édesanya, aki alig harmincévesen lett özvegy. Hitvalló keresztény, aki Jézus-zászlóval ment a csúcsra, de a halál árnyékának völgyében értette meg igazán, mit is jelent, hogy Isten a Gondviselő. Sterczer Hilda Erőss Zsolt felesége. Azé a férfié, aki magyar hegymászóként először jutott fel a világ legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre. S aki jó eséllyel elsőként hódíthatta volna meg a világ tizennégy, 8000 méter feletti csúcsát a Himalájában, ha nem tűnik el végleg a tizedikről visszatérve a Kancsendzöngán. Hilda tanítónő is, aki a terápiás mászásban ötvözi mindazt, amit pedagógusként, hegymászóként és Zsolt feleségeként megtanult.

Hogyan ismerted meg Zsoltot?

Egy internetes társkereső oldalon találkoztunk 2006-ban. Akkor már túráztam és másztam is. S amikor láttam a képét, valószínűtlennek tűnt, hogy ő az. Rá is írtam, hogy nagyszerű, de tudom, hogy ki az az Erőss Zsolt, ha beugratásnak szánta, nyugodtan felfedheti magát. Levelezgetni kezdtünk, ő székelyesen válaszolgatott, és még mindig nem volt egyértelmű, hogy kivel is ismerkedem. Így azt írtam neki, ha tényleg az vagy, aki, akkor gyere, menjünk el mászni. Azt gondoltam, hogy csúnyán lebukik majd, és valószínűleg el se jön. Amikor aztán a Déli pályaudvar parkolójában találkoztunk, kiderült, hogy tényleg ő az. Hirtelen fordult a kocka, és már attól tartottam, hogyan fogok tudni vele lépést tartani az Alpokban.

Randevú a gleccseren

Az első randevútok rögtön a hegyen történt?

Igen, és nem egy szokványos hegymászás volt. A hegymászás aranyszabálya, hogy hajnalban kell elindulni a csúcsra. Ehhez képest mi tíz órára érkeztünk meg. Zsolt azt mondta, nézzük meg az út beszállását, amelyen másnap indulunk. Annyira sikerült megnézni, hogy rögtön meg is másztuk a hegyet. Egykor értünk a „Frühstücksplatz”-ra, de ez fel sem tűnt. Én megbíztam benne, ő pedig nagyon elégedett volt velem. Amikor felértünk a csúcsra, csupán annyit mondott, hogy ennél gyorsabban csak egyedül tudta volna megmászni. Ebből éreztem, hogy nagyon jól tudtunk együttműködni. Több napot töltöttünk ott, jöttek a barátai is, de mi mindig kettesben mozogtunk a hegyen.

A következő évben pedig már mentél vele a Himalájára?

Igen. Előbb másztam nyolcezres csúcsot, mint négyezrest. Zsolt már az első találkozáson kijelentette, hogy nekem a nyolcezresen a helyem, de azt gondoltam, hogy ez csak egy bók – amolyan „hegymászóbók” – volt. Ám ő azt mondta: „Megyünk a K2-re, és jössz velünk.” Tudtam, hogy a K2 a világ legveszélyesebb hegye, és fogalmam sem volt, hogyan készüljek fel rá. „Arról már lekéstél” – nyugtatott meg. De azért havonta mentünk külföldre mászni, hogy technikailag készüljek, kondiban legyek, és szokjam a helyzeteket. Szlovéniában a Triglavon egy ponyva alatt húztuk ki az éjszakát. Azért ezeket nem árt szokni…

Mi mindennel kellett szembenézned a Himalája megmászása előtt?

Rettegtem attól, hogy fázni fogok. Nőként nem tudtam elképzelni, hogy ne fürödjek legalább kétnaponta, és tisztában voltam vele, hogy fent akár egy hétig sem lehet. Arra is fel kellett készülnöm, hogy nem biztos, hogy hazajövünk. Az ilyen típusú hegymászóknak szembe kell nézniük a ténnyel, hogy az élet törékeny. Féltem a kicsúszástól is, mert egyszer a második túránkon kicsúsztam a Glockneren, és kificamodott a térdem. Pontosan tudtam, hogy a Himaláján egy kicsúszás halálos lehet.

Fent a nyolcezresen egyértelmű volt, hogy ti egy pár vagytok, összetartoztok.

Jól tudtunk együttműködni, mert mindkettőnk szenvedélye volt a hegymászás, ugyanazt a célt akartuk, a nehéz körülményeket ugyanúgy el tudtuk viselni. Természetesnek vettem, hogy nem nyüszítek, ha az arcomba fújja a havat a szél, vagy ha fázik a kezem. Az ösztönök ott sokkal erősebben jelen vannak. A kevesebb oxigén következtében ugyanis az agy felső szabályzókérge – ahol a szocializációs képességek központja található – nem annyira működik. De köztünk nem voltak súrlódások. Egyértelmű volt a cél, egyértelmű volt, hogy ő a férfi, aki vezet, aki megmondja, hogy mikor mit kell csinálni, és én mint nő ehhez szépen alkalmazkodom. Világosan kürülhatároltak voltak a férfi-női szerepek. Ő volt a férfi, ő verte a sátrat. Én főztem az ételt, én mosogattam, én mostam ki az alaptáborban a ruhákat, de ő élesítette a mászószerszámokat. Míg a fenti világ teljesen egyszerű, mint egy matematikai egyenlet, itt, a lenti világ annyira összetett, hogy nem igazán tudnak szétválni ezek a szerepek.

Ez volt a második expedíciód. A harmadikra már nem tudtál menni, mert…

…akkor született Gerda.

Akkor lettél először klasszikus értelemben vett hegymászófeleség.

Igen. Elég borzasztó volt. Még Gerda érkezése előtt megbeszéltük, hogy ha egy expedíció alatt születne, majd a szüleimnél leszek. Így alakult. De még egyszer nem csinálnám ezt így. Csománál már úgy szerveztük, hogy Zsolt mindenképp ott legyen velem, mert neki is nagyon nehéz volt. Éreztem rajta, hogy rengeteget vívódik, hogy maradjon-e, vagy menjen, hiszen nagyon vágyott már egy családra. De azt mondtam, ő dönti el. Tudtam, hogy nincs minden évben expedíció, nem könnyű szponzort találni, s ha most ezt kihagyja, nem sok esélye van rá, hogy később egyedül elmenjen arra a hegyre.

Gondolom, szerette volna mind a tizennégy nyolcezres csúcsot megmászni…

Igen. Ez abszolút benne volt a képességeiben, reális esélye volt rá. Tízet meg is mászott.

A legnehezebb út

2009. január elsején Zsolt balesetet szenvedett a Tátrában. A sérülése olyan súlyos volt, hogy néhány héttel később le kellett vágni a jobb lábát. De azt az évet se hagyta ki, ősszel már a Himaláján volt. Tulajdonképpen azzal készült az expedícióra, hogy újra tanult járni a protézissel?

Igen. Most, hogy mentálhigiénét tanulok, már látom, hogy kihagyta azt a lehetőséget, hogy váltson. Egyszer kellett egy előadást tartania a TEDx-en A nehéz út címmel. Készülés közben többször szóvá tette, hogy nem érti, miért erről kell beszélnie. Számára nem jelent nehézséget, hogy egy amputáció után talpra áll, és mászik. Mi ebben a nehéz? Láttam egy filmet egy snowboardos srácról, aki egy fejsérülés után megpróbált visszatérni, de feladta. Akkor értettem meg, nem az volt igazán a nehéz, ahogy Zsolt visszatért. Ez volt az élete, ez volt az egyetlen út, amelyet látott maga előtt. Az lett volna a nehéz, hogy valami másba fogjon. De márciusban már kitűzték az expedíciót… Nem volt esélye rá, hogy végiggondolja, mit szeretne. Ráállt, hogy legyen, mivel neki is ez volt a legegyszerűbb: visszatérni ahhoz, amiben addig nagyon jó volt.
Amikor az ösztöneid anyaként, feleségként azt súgták, hogy megpróbáld lebeszélni, akkor inkább tudatosan hallgattál?
Nem voltak ilyen gondolataim. Tudtam, mit ad neki a hegy, miért megy oda. Tudtam, hogy veszélyes, de végig abban hittem, és a közös expedícióink során is azt tapasztaltam, hogy bár időnként áthágja a határokat, mindig tudja, hogy meddig mehet el. A hegymászásban megvannak a szabályok, az életed múlik rajtuk. De az expedíciónál vállalni kell a kockázatot, hogy a csúcsra jussunk. Zsolt érezte, mikor lehet megszegni egy szabályt – ez különböztette meg a többi mászótól. Ezért hittem szilárdan, hogy visszajön.

 

Megjelent a Family 2018/2. lapszámában. Az interjú befejező részét magazinunkban olvashatja, melyet ITT rendelhet meg. 

 

Címke: , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal