bezár

Elveszett a “kikapcsgomb”

 Néhány éve megkeresett egy felsővezető beosztásban dolgozó fiatalember azzal, hogy időnként szédül, és bizonytalanná válik a járása. Elmesélte, hogy pár hete egy üzleti útját volt kénytelen félbeszakítani, mert a vonaton szédülni kezdett. Panaszait aztán kivizsgálták, és semmilyen testi okot nem találtak a hátterükben. Hát akkor mitől szédül?

Mint egy cápa

Hónapokig tartó beszélgetéseink során aztán fény derült a panaszai hátterében rejlő okra. A megfejtés egyszerű: szorong. (Igen, a szorongás nagyon gyakran jelenik meg lelki eredetű, testi panaszokat okozó, úgynevezett pszichoszomatikus tünetként.) Na, eddig megvoltunk, de most jött a neheze: mitől szorong egy munkájában sikeres, szerető családban élő fiatalember? Később ő maga fogalmazta meg a magyarázatot.

Azt mondta, egy cápához tudná hasonlítani magát. Valahol ugyanis azt hallotta, hogy a cápa csak úgy tud elég levegőhöz jutni, ha állandóan úszik, mert így áramlik át annyi friss víz a kopoltyúin, amennyiből elegendő oxigént tud felvenni. Azt érzi, hogy neki is folyamatosan „úsznia” kell. A szabadság alatt sem bírja egy-két napnál tovább munka nélkül. Csak gyorsan megnézi a munkahelyi e-mailjeit, és a sürgősebb dolgokra reagál. Tulajdonképpen ez igazán belefér, a családot sem zavarja – mondogatta magát is győzködve. Lehet, hogy a családjának ez az egy-két óra tényleg nem okoz gondot, ám a panaszai azt jelzik, hogy neki igen.

Mi hajt minket?

Vajon miért nem tudunk leállni? Jöhet hétvége, szabadság, a pörgés megy tovább. Talán nem csak az említett fiatalember él át ilyet. Lehet, hogy ez a jelenség számunkra is ismerős? Valószínűleg nem mindannyian szorongunk – legalábbis még néhány évig, kinek mekkora a tűrőképessége, kapacitása –, de az évek alatt egyre jobban kimerülünk. Ebbe idővel akár bele is halhatunk, úgy, mint a Jacques Cousteau kapitány által elfogott és egy éjszakára a nyílt tengeren egy szűk, víz alatti ketrecbe zárt négy feketefoltú cápa. Igaz, mi nem abba fulladunk bele, hogy nem mozoghatunk, hanem hogy túl sokat pörgünk, s közben nem keveset stresszelünk. Aztán jön a szívinfarktus vagy a szélütés…

Mi az, ami hajt, és nem enged megállni? Legerősebb hajtóerőink gyökerét mindig a lelkünk mélyén érdemes keresnünk. Innen fakadnak legmakacsabb kényszereink is, amelyek nem engednek pihenni.

Lehet az ok például valamiféle bizonyítási vágy egy olyan szülő felé, akinek sosem tudtunk igazán megfelelni. Biztosan hallottunk már ilyet hölgy ismerőseink szájából: „Az apám fiút szeretett volna…” Vagy találkoztunk már olyan fiatal férfiakkal, akik kissé csalódottan mesélik: „Az apám mindenáron azt akarta, hogy mérnök legyek, de nem bírtam az egyetemet, most meg itt »fűrészelek«”…”

Kopp Mária és munkatársai az elmúlt években felmérték a magyar lakosság pszichés állapotát egy átfogó kérdőíves vizsgálat, a Hungarostudy keretén belül. Értékelésük egyik érdekes eredménye szerint a párkapcsolatban élő férfiak számára az egyik legnagyobb stresszfaktor az, hogy úgy érzik: a párjuk elvárja, hogy minél több pénzt hozzanak haza. Ha jól megnézzük, itt is egy számunkra fontos személy iránti megfelelési vágyról van szó.

Mit tegyek, hogy elfogadjanak? – tesszük fel gyakran a kérdést magunkban. És annyi mindent képesek vagyunk megtenni azért, hogy átélhessük, hogy ránk mosolyognak az emberek, és azt jelzik felénk: „Igen, rendben vagy.” Létfontosságú számunkra a saját teljesítményünk és az, amit erről mások gondolnak. De tényleg erre vágyunk? Tartós lesz így az elégedettség? Vagy újabb és újabb feladatok teljesítésére sarkall ez a gyorsan elillanó kellemes érzés? És hajtunk, és pörgünk, és nincs megállás.

Van még egy dolog, amely szintén a háttérben lehet. Gondolkozzunk el azon, hogyan bírjuk a csendet! Ha megállunk, akkor ugyanis csend lesz. Sokak otthonában állandóan szólnia kell vagy a televíziónak, vagy a rádiónak. Egy fiatalember azt mondta nekem nemrég, hogy már nem bírja, hogy két napja rossz az mp3-lejátszójának a fülhallgatója, ma már muszáj vennie egy újat hozzá. Merünk-e egyedül maradni a saját gondolatainkkal, vagy állandóan mások társaságát keressük, netán valamilyen tevékenységbe menekülünk? De mi elől is menekülünk? Melyek is azok a rettenetes gondolatok, amelyekkel annyira félünk szembenézni, hogy állandóan elfutunk előlük?

Merjünk megállni!

Hogyan tudnánk mégis kikapcsolni? Gondolom, már többen kerestük kívül a megfelelő gombot, de nem találtuk. A változás belülről indulhat, de külső segítség kell hozzá. Szükségünk van annak a Teremtőnek az elfogadására, aki kétségtelenül jól ismer minket, és a gyengeségeinkkel együtt elfogad. És aki biztosít a gondoskodásáról is, és ekképp oldja aggodalmainkat.

Így aztán el tudunk menni nemcsak egy, hanem legalább két, netán három hét folyamatos szabadságra úgy, hogy nem nézzük meg a munkahelyi e-mailjeinket, és még a mobilunkat is ki merjük kapcsolni. Nem kell persze azt gondolnunk, hogy a pihenés „napágyhoz kötöttséget” jelenthet csak. Attól is függ, hogy éppen mennyire vagyunk fáradtak, és hogy ki mivel tölti szívesen az idejét. Űzzük bátran kedvelt tevékenységeinket, melyek ki tudnak zökkenteni a megszokott rutinból! Másszunk hegyet, kerékpározzunk, ússzunk, napozzunk vagy hűsöljünk! Aludjunk nagyokat, feküdjünk és keljünk minél inkább a saját ritmusunk szerint!

De most már be kell fejeznem, mert megyek szabadságra. Bátran keressenek, kikapcsoltam a mobilom!

 

Dr. Bajtsi Miklós
pszichiáter

Megjelent a Family 2011/3. lapszámában.

Címke: , , , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal