bezár

Illúzió vagy valóság a lelki rokonság?

Szavak nélkül is értjük egymást…

Vannak dolgok, melyekért egyesek rajonganak, mások viszont értetlenül állnak előttük: a Woody Allen-filmek finom humora, a Mozart-operák varázslatos világa vagy a fűthető turmixgép. Hasonlóképp csupán néhány kiváltságos tapasztalja meg, hogy mit is jelent egy házasságban vagy egy barátságban a lelki rokonság.

Nem mindenkinek egyértelmű azonnal, mit is jelent a lelki rokonság: azt, hogy jól megértjük egymást, szinte szavak nélkül is? Hogy sok mindenben hasonlítunk? Hogy valakivel minden erőfeszítés nélkül átéljük a harmóniát, a szoros közelséget és a mély összetartozást? Hiába keressük az egzakt választ – éppúgy, ahogyan azt sem értjük pontosan, mitől válik olyan élvezetessé egy Mozart-opera. A lelki rokonságot egyszerűen érezzük. Vagy éppen hogy nem.

Nem illünk össze?

Furcsának tűnhet, hogy ilyen óvatosan nyúlok a lelki rokonság témájához. Ennek az az oka, hogy párterapeutaként gyakran találkozom olyan csalódott párokkal, akik egész közös életüket és a közös jövőjüket megkérdőjelezik:

  • „Még soha egy férfi sem értett meg úgy, mint ő” – mondja a feleség a szomszédjáról. Ennek fényében mindaz, amit a férjével átél, csak erőlködés – a házassága egy nagy tévedés.
  • „Egy többnapos konferencián rögtön két nővel is találkoztam, akikkel két nap után olyan közel kerültünk egymáshoz, mintha mindig is ismertük volna egymást” – meséli egy élete derekán járó férfi, és a feleségének szegezi a kérdést: „Veled miért nem élem át ugyanezt?”

Ha ezek az érzések meggyőződéssé erősödnek, szétrombolják a házasság alapjait, és arra a végkövetkeztetésre juthatunk: „Egyszerűen nem illünk össze, és kész.”

Megértem azokat a vágyakat és félelmeket, amelyek mindezek mögött meghúzódnak. Ugyanakkor fel szeretném hívni a figyelmet két tévedésre. Ezek olyan kétségeket ébresztenek bennünk a kapcsolatunkra vonatkozóan, melyek teljesen alaptalanok.

Először is nem a hiányzó lelki rokonság az elsődleges oka annak, ha egy pár tagjai nem igazán értik meg egymást. Sokkal inkább a lelki védekező mechanizmusok gátolják meg a közeledést és a megértést. A kölcsönös sérülések annyira felerősíthetik ezeket a mechanizmusokat, hogy a kapcsolat előrehaladtával a megértés és a lelki összhang alábbhagy.

Másodszor pedig akkor is boldog lehet egy pár, ha nem értik meg szavak nélkül is egymást, hanem újra és újra fel kell fedezniük, meg kell fejteniük a másik belső világát. Egy gyerek arra van utalva, hogy a szülei szavak nélkül is megértsék. Szüksége van a harmónia, az egyetértés és a valakihez tartozás biztonságot nyújtó élményére. Felnőttként képesek vagyunk áthidalni a különbözőségeket, sőt akár még vonzónak is találhatjuk ezeket. Jó, ha emlékeztetjük magunkat erre a csalódottság pillanataiban.

Le a mítoszokkal!

A párkapcsolatok kutatása során jó néhány mítosz megdőlt azok közül, melyek korábban alapvetően meghatározták a szerelemmel kapcsolatos gondolkodásunkat. Mások mellett Gupta és Singh indiai kutatók is egészen meglepő eredményekre jutottak. 1982-ben készült egy tanulmányuk, melyet ma is gyakran idéznek. Indiában is létezik a szerelmi házasság intézménye, amely ma a Nyugaton magától értetődik. Ugyanakkor náluk továbbra is köttetnek tradicionális házasságok: ilyenkor a szülők választják ki gyermekük számára a társat. Ez izgalmas terepet kínál a kutatás számára: kik a boldogabbak? Azok, akik önként, szerelemből kötötték össze az életüket? Vagy azok, akiket szüleik döntése vezetett egymáshoz? A kutatók mindkét csoportból éveken keresztül kísértek párokat, és rendszeresen kérdőívet töltettek ki velük azzal kapcsolatban, mennyire elégedettek a házasságukkal.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a nyugati modell kerül ki győztesként. Azok, akik szabadon választották egymást, boldogabbak voltak. Azonban az idő előrehaladtával ez a boldogság alábbhagyott, miközben a tradicionális házasságokban erősödött. Öt év után ezek a párok boldogabbak voltak, mint a nyugati mintára házasodott társaik. Az Egyesült Államokban – ahol bizonyos szubkultúrákban szintén szép számmal köttetnek tradicionális házasságok – később hasonló kutatások megerősítették az előbbi megállapításokat: az egyetértésnek és a közelségnek nem feltétlenül szükséges már a kapcsolat legelején meglennie, ezek később is kialakulhatnak. A boldogság tehát láthatóan nem függ attól, hogy egy pár tökéletesen összeillik-e.

Irigykedés helyett

Persze attól, hogy valami nem feltétlenül szükséges, lehet kifejezetten kellemes. Azokat, akik megtapasztalják a párjukkal a lelki rokonságot is, bátorítom, hogy élvezzék ki: „Szálljatok csak be a Ferraritokba, töltsön el mámoros örömmel a jármű hangja és a vezetési élmény! Minden jót kívánunk hozzá! (Többnyire.) Nyugodtan előzzetek csak le, mi is célba érünk, csak valamivel lassabban.” De azokat, akik ámulva álldogálnak az útszélen, és éppen beszállnának a saját Volkswagenjükbe, hadd vonjam félre még egy pillanatra! Elárulok nekik valamit, amit a ferraris pároknak nem feltétlenül kell hallaniuk: a lelki rokonság megélése javarészt idealizált, szubjektív élmény; tulajdonképpen készség arra, hogy egymást és a kapcsolatunkat hangsúlyosan pozitívan fogjuk fel. Egy kívülálló a lelki rokonoknál is felfedez különbözőségeket, sőt észrevehet olyan helyzeteket is, amikor a kommunikáció félresiklik. Csupán a megfigyelőtől függ, hogy ezeknek a különbségeknek és félreértéseknek mekkora jelentőséget tulajdonít. Talán felszabadító lehet a lelki rokonságnak ez a megközelítése: azok tartoznak egy családba, akiket a különbözőségük ellenére összekötnek bizonyos hasonlóságok. Ezek egyre erősödnek, ahogyan egyre hosszabb, élményekben egyre gazdagabb lesz a közös történetük.

Jörg Berger

pszichoterapeuta

(Fordította: Sinkáné Zombory Katalin)

Megjelent a Family 2018/2. lapszámában

 

Címke: , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal