bezár

Ott vagyunk-e az igenünk mögött?

Miért olyan nehéz manapság megtalálni életünk párját? És miért olyan nehéz kitartani mellette? – kérdeztük a téma egyik avatott ismerőjét, Feri atyát. Pál Ferenc plébános, mentálhigiénés szakember keddi „hittanóráin” hosszú évek óta zsúfolásig megtelik az egyetemi előadóterem. Fiatalok és idősebbek várják útmutatását, élvezik humorát, szókimondó stílusát. Ezeken az alkalmakon rendre előkerül a párválasztás és az elköteleződés kérdése is.

Elsőként arról érdemes elgondolkodni, hogy milyen alapmotívumai vannak a párválasztásnak: mi alapján találjuk, választjuk a társunkat. Tudjuk: a legfontosabb a hasonlóság. Ezen természetesen nem azt értjük, hogy mindenben egyformának kell lenniük a partnereknek, hanem hogy legyen egy olyan közös alap, amelyet mindketten egyértelműen el tudnak fogadni, amelyre építve aztán különböző értékeket is ki tudnak teljesíteni, meg tudnak valósítani az életükben.

Biztosan van igazság abban, hogy a különbözőség gyönyörködtet, azonban akkor tudnak ezzel együtt élni, akkor tud életet vinni egy kapcsolatba, ha van közös alap, ha az alapvető dolgokban egységre jutunk. Ilyen alap híján a különbözőség szét szokta zúzni a kapcsolatot, illetve gyakran elviselhetetlen terhet ró rá.

Mekkora szerepe van a családi háttérnek a párválasztásban?

Meghatározó tényező a háttér is, amelyből érkezünk. Minél több veszteséget, hiányt szenvedett el valaki gyerek- vagy serdülőkorában, fiatal emberként annál hajlamosabb lesz olyasvalakit keresni, aki ezekre a gyerekkori hiányokra tud vagy akar választ adni. Lehetséges, hogy egy nő azért választ nálánál jóval idősebb férfit, mert kimaradt az életéből a gondoskodó, megértő, elérhető apa, és – természetesen nem tudatosan – ezt igyekszik pótolni. Ebből is születhet nagyon szép, tartós kapcsolat, de mindig is veszélyeztetettebb lesz. Ugyanis ilyenkor könnyű megállni ott, hogy olyasmit várok a házastársamtól, amit az eredeti családban nem kaptam meg. Amikor pedig a párkapcsolat kezd változni, partneri viszonnyá alakulni, akkor ez komoly konfliktusokat okozhat.

Az a rossz, ha ilyenkor a felek kétségbe­esnek. Ha viszont felismerik, mi miért történt így, akkor újra tudnak dönteni, ismét elköteleződhetnek egymás mellett. Hiszen voltaképp mindketten ugyanarra vágynak: hogy végre társai legyenek egymásnak! Nem új kapcsolatra van tehát szükségük, hanem arra, hogy változtassanak az addigi „egyensúlyon”, hogy fejlődjenek.

Sok hiedelem is övezi a párkapcsolatot, a házasságot. Csodaszernek, megoldásnak hisszük…

Igen, a fiatalok körében nagyon gyakori illúzió például, hogy az ember személyes életkérdéseit, problémáit egy párkapcsolat megoldja. Azonban ez irreális elvárásokat támaszt a partnerrel szemben, megterhelve az egész kapcsolatot. Az ugyanis nem erre való. A kapcsolat hatalmas csoda, titok, amely soha nem mentesít az alól, hogy saját magunkon is dolgozzunk, a saját fejlődésünkre is elegendő időt és energiát fordítsunk.

Itt értünk el a következő illúzióhoz. Vannak, akik semmi mással nem törődnek, csak a kapcsolatukkal. Azt mondják, hogy akkor működik jól, ha fejlesztjük. Azonban időnként a férfinak és a nőnek is fel kell ismernie, hogy pont a közös jövő érdekében a saját személyiségükkel is van feladatuk. Ezt nem terhelhetik rá a másikra, sem a kapcsolatukra.

Mit tehetünk azért, hogy a szerelmünk tartós legyen?

Érdemes abban a modellben gondolkodni, hogy a párkapcsolatnak négy eleme van: a férfi, a nő, a kapcsolat és az a kontextus, közeg, amelyben létrejön vagy fönnmarad. Ezek együttes vizsgálata mutathatja meg, hogy hol szükséges a fejlődés. Ugyanis néha önmagamon kell dolgozni, néha a társamnak kell segíteni, máskor a kapcsolatunkon kell dolgozni vagy épp azon a háttéren, amelyben a kapcsolatunk létezik.

Mondok két egyszerű példát. Fiatal házasok mondhatják, hogy mindkettejüknek óriási öröm lenne egy új gyermek érkezése, de lehet, hogy ez a házasságukat még túlzottan megterhelné. Mondjuk nagyon kifáradtak az első babával, és érdemes lenne legalább fél évig erőt gyűjteniük, hogy anya- és apaszerepükből kicsit kiszakadva vissza tudjanak találni egymáshoz – ez a gyermekeik érdeke is. Vagy ha például egy férfi nagyszerű állásajánlatot kap, de a feleségével érzik, hogy ez olyan többletmunkával járna, amely kibillentené a kapcsolatukat a jelenlegi egyensúlyából. Természetesen mindig újra meg újra meg kell találni ezt az egyensúlyt, ám azt felmérhetjük, hogy ha egyszerre több tényező változik, az milyen hatással lesz a házasságunkra.

Sokszor el sem jutnak a párok az oltárig. Mintha egyre kevésbé mernénk vállalni az elköteleződést…

Ami az elköteleződésre való képességet illeti: érdemes tudnunk, hogy ennek a személyiségünkben meghatározott feltételei vannak. Sok száz jegyespárral beszélgetve, őket esketve bennem is felmerült a kérdés, hogy vajon az oltár előtt komolyan mondták-e ki az igent. És arra jutottam, hogy komolyan gondolták aznap, egy hónapig, egy évig, tíz évig – csak az a kérdés, hogy ott vannak-e ők maguk is az igenjük mögött.

Annak az igennek van ugyanis tartalma, amely mögé az ember oda tudja tenni az életét. Ez pedig személyiségfüggő – persze nem úgy, hogy az egyik ember ilyennek született, a másik meg nem. De az biztos, hogy mindannyiunknak sok munkát kellene fektetnünk abba, hogy a személyiségünk alkalmas legyen az elköteleződésre.

Szó sincs arról, hogy érett személyiségre volna szükség a házasodáshoz. Ám annyit tudnom kell, hogy még sokat kell fejlődnöm ahhoz, hogy életre szóló elkötelezettséget vállaljak. Hogy amikor jönnek a nehézségek, akkor ne az legyen az első ösztönös gondolat, hogy kilépek. Mert ha kilépek, akkor tulajdonképpen gyakran úgy döntök, hogy az eddigi sérüléseim, hiányaim, sebeim alapján kívánom folytatni tovább az életem, és nem szeretnék fejlődni. Szükséges tehát, hogy a fiatalok tisztában legyenek azzal, hogy törvényszerűen eljutnak majd olyan pontokhoz, ahol az egyéni fejlődésük nélkül nem biztos, hogy a kapcsolat tovább tud működni. Az elköteleződésre alkalmas személyiség általában a házasságkötés után is ki tud alakulni: a komoly döntés után lassan érlelődik meg, éppen olyan helyzetek révén, amelyek kicsit „megszaggatják” a kapcsolatot.

Egy házasságban nagy szerepe van a helyes önértékelésnek is.

Fontos, hogy viszonylag stabil legyen az önbecsülésem. Ha például a házastársamnak rossz időszaka van, és valami miatt épp nem tud engem úgy szeretni, ahogyan szeretné, és ahogyan nekem arra szükségem lenne, akkor egészséges önbecsülés híján egy idő után annyira kiéhezett leszek, hogy másvalakin (a gyermekemen, a barátaimon, a mamámon, legrosszabb esetben egy harmadik félen) keresztül próbálok ismét eljutni a saját értékességem megtapasztalásához.

A másik oldala ennek, amikor a társamat hosszabb időn át egyáltalán nem olyannak látom, amilyennek szeretném. Akkor az a kérdés, hogy tudatosítom-e magamban, hogy mégis ő az, akit a szívem mélyéből szeretek, aki mellett döntöttem. Tudnom kellene szeretni őt és magamat akkor is, amikor éppen bánt. E nélkül a párkapcsolatban előforduló minden egyes nehézség mintha a személyiségem gyökerét kezdené ki.

Megnehezíti az elköteleződést, ha olyan világban növök föl, amely azt sugallja, hogy egy másik ember eszköze az én boldogságomnak vagy jólétemnek. Így persze föl sem merül, hogy az „igazit” megtalálni azt jelenti, hogy megtalálom azt, akit én életre szólóan akarok, tudok szeretni. Ehelyett egy életen keresztül azt a lényt keresem és kutatom, aki engem egy életen át fog szinte feltétel nélkül szeretni. Márpedig ilyet nem fogok találni. Mert létezhet feltétel nélküli szeretet, de feltétel nélküli kapcsolat aligha.

Ha én csak azt várom, hogy a másik tegyen engem boldoggá, akkor nem tekintem őt embernek, csak eszköznek. Akkor csak annyiban látom őt értékesnek, amennyiben a boldogságomat tudja szolgálni. Nem csoda, hogy ezzel a hozzáállással csak tönkremenni tudnak a kapcsolatok! Nem arra születünk, nem az a dolgunk, hogy egy másik embert boldoggá tegyünk. Hanem szabadon dönthetünk úgy, hogy „igyekszem mindent megtenni, hogy a másik boldog legyen mellettem”.

Sokszor úgy tűnik, álmaink megvalósulását keressük, a tökéletest, aki azonban csak a mi képzeletünkben létezik.

Nagyon fontos, hogy legyenek álmaink, elvárásaink. De az már nem jó, ha elvárom a társamtól, hogy az én ideálomat testesítse meg. Az „igazinak” ez a mitizált, romantikus keresése nagyon sok csapdát rejt magában. A földön emberek élnek, nem ideálok, de vannak, akik – nem tudatosan – úgy döntenek, hogy vesszen a realitás, és éljen az ideál. Így a végtelenségig lehet keresgélni, csak közben elmegy mellettünk az élet. Az is előfordulhat, hogy örökös panaszommal, zsörtölődésemmel, kritizálásommal tönkreteszem a magam és a társam életét. Az ideálok tehát maradjanak ideálok, a realitás pedig legyen, lehessen realitás!

Előbb-utóbb azzal is szembe kell néznie mindenkinek, hogy a házastársa nem felel meg maradéktalanul annak a képnek, amelyet ő magában őriz „a” férfiról vagy „a” nőről. Lehetetlen olyan párt találni, aki mindenben a bennem élő ideált testesíti meg. Ugyanígy lehetetlen az is, hogy egy hosszú távú kapcsolatban ne legyenek soha mélypontok. A krízisek természetesen hozzátartoznak egy párkapcsolathoz és annak fejlődéséhez. A nyugalmamat bizony néha föl kell adnom ahhoz, hogy rátaláljak a békére – egy új, jobb egyensúlyban.

 

Pál Ferenc 1966-ban született Budapesten. Fiatalkorában aktív, később főállású sportoló volt a budapesti Vasasnál. Válogatott kerettag, 1987-ben pedig országos magasugró bajnok lett. 1996. június 15-én szentelték pappá Esztergomban. Ezután előbb káplánként szolgált Terézvárosban, majd Rákoskeresztúron, 2002-től pedig plébánosként Óbudán. 2005-től a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet munkatársa. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán (VIII., Szentkirályi u. 28–30.) kedd esténként 20.15-től tartotta „hittanóráit”, melyeken több mint ötszáz hallgató gyűlt össze rendszeresen – felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ezeknek az előadásainak az anyagát meg lehet hallgatni a www.palferi.hu honlapon.

 

A cikk a Family magazin 2009/2. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal