bezár

Vannak még csodák

Egy igaz történet, ahogyan én láttam

A kisfiáról mesélt, amikor először beszéltem vele. A hároméves Bálintról, akivel addig egy napot sem töltött. Úgy alakult, hogy mire megszületett, már el is váltak. Milán csak keveset látta: hetente egy-egy órát a volt felesége, Évi szüleinek a lakásán, mások jelenlétében. Úgy tanította meg Bálintnak, hogy ő az apja, hogy a lehető legtöbb mondatba beleszőtte: „add ide apának!”, „látod, apa odaadja”, „apa szeret”, „apa elmegy”. Nem volt könnyű elfogadnia, hogy nincs joga kettesben maradni a fiával, de fontos volt neki a gyerek, ezért nem adta fel, és kihasznált minden lehetőséget, hogy együtt legyenek.

Akkoriban készült az első apás hétvégére. Pontosabban lélekben már régóta készült rá; egy egész listát mutatott nekem arról, hol és mit csinálnak majd Bálinttal. Amikor eljött az első igazi találkozás ideje, arra kért, hogy kísérjük el kisfiammal autósülést vásárolni, mert anélkül nem vihetné magával a gyereket. Így Illést próbáltuk a székbe.

Évi eközben a férjemet hívta. Féltette a kisfiát, hiszen sohasem volt még kettesben az édesapjával. Eleinte senkinek sem lehetett egyszerű, ám idővel megszokottá vált, hogy apa és fia minden második hétvégét együtt tölti.

A kisfiú édes volt. Mosolygós, nyíltszívű, fecsegő és barátságos. Boldog volt apával, és boldog volt anyával is. Repült feléjük az óvodában. Ölelte, puszilta mindkettőjüket. Ha egy-egy ovis programon mindkét szülő jelen volt, mindig kicsit zavarba jött. Anya itt. Apa ott. Ő meg… Milán és Évi először a terem két ellentétes sarkából figyelték a kicsit. Aztán valahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz a teremben.

Telt-múlt az idő. A nagycsoportos anyák napján már egymás mellett ültek az alacsony tornapadon. Bálint középen, apa és anya a két oldalán. A műsor végén játék volt az udvaron. A kicsi kézen fogta és együtt vezette a körjátékhoz őket.

Közben persze zajlott az élet. Milán lassacskán beletörődött a válásba, és beköszöntött az életébe egy új szerelem. Évi ekkor eszmélt. Esélytelen volt és reménytelen. Mégis valami furcsa, megfoghatatlan érzés ébredt a szíve mélyen. Először talán csak Istennek suttogta el. Aztán gondolt egyet, a fiú elé állt, és megkérdezte, lát-e még esélyt arra, hogy megpróbálják újra, együtt.

Emberileg nem sok remény volt rá, de Istennél semmi sem lehetetlen. Így hát Milán és Évi úgy döntöttek, hogy adnak egy új esélyt Istennek és maguknak.

Az évzáróra már kézen fogva jöttek. A mindig mosolygós kisfiú repkedve mondta: „Apa és anya szerelmesek!”

Azon a szeptemberi szombaton is kézen fogva jöttek. Csodaszépek voltak, ahogy az esküvőjükön bevonultak. Boldogan, meghatottan mondták ki az igent. Az igenüknek súlya volt. Mert ára volt. Persze sírtam, már a második pillanatban, ahogy megláttam őket. Aznap a mennyben is örömünnep volt! Hiszen ami az emberek számára esélytelennek, reménytelennek, lezárt fejezetnek tűnik, az megtörténhet ott, ahol Isten is része a teljes képnek.

Sajnos nem mindig és nem mindenkivel, de időnként megesik, hogy a lehetetlen lehetségessé válik, és elkezdődhet valami új.

„Kicsit olyan volt, mint egy ködös szakadékba belépni úgy, hogy tudod: ott a mentőháló egy méterre alattad. Bár nem látod, mégis bízol benne, hogy meg fog tartani, ha leesnél” – mondják egymásra nézve, majd hozzáteszik: „Mindenhonnan van visszaút! Bizony a megbocsátásnak hatalmas ereje van!” Ahogy a nyáron született kis Líviuszra, újralobbanó szerelmük gyümölcsére néznek, ezt el is hiszem nekik.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal