bezár

Babavárás kérdő- és felkiáltójelekkel

A komatálat mai nyelvre úgy is le lehetne fordítani: asszonytársi segítség. Sok helyütt ma is dívik, hogy az újdonsült édesanyát a rutinosabb anyatársak az első hat hétben egy-egy tál étellel segítik. Valójában nem is maga az ennivaló az igazi ajándék, hanem az, hogy van valaki, aki közösséget vállal velünk. Kérdezhetünk tőle, és meghallgat bennünket, ha arra van szükségünk. Örömmel osztja meg velünk a saját vívódásait, tapasztalatait, örömeit – mint új sorozatunk édesanya szereplői az övéket.

Ági az a típus, aki nem is bejön, hanem inkább berobban az életedbe, és nyomban munkához lát. Ügyesen megfogja a gyerekedet, megeteti, aztán pikk-pakk kitereget nálad… (Csak grízgombócot ne kérj tőle a levesbe, mert az vagy szétesik neki, vagy túl kemény lesz.) Éppen tizenkét éve van otthon, húsz éve él házasságban, öt gyermek édesanyja. Az első mondata, amely szöget ütött a fejembe, mégis ez volt: „Ha valaki húszéves koromban azt mondja nekem, hogy egyszer ötgyerekes anyuka leszek, először biztosan kinevetem, aztán diszkréten otthagyom, mert valószínűleg nem épelméjű.”

Miért, te hány gyereket szerettél volna?

Természetesen kettőt, mint minden „normális” ember. Én legalábbis azt gondoltam, hogy aki többet vállal, annál biztosan nem stimmel valami. Azt, mondjuk, most is látom, hogy aki háromig merészkedik, annak a hithez már mindenképp köze van; aki efölé, az meg még komolyan is veszi… (nevet)

Akkor nálatok hogyan is lett a kettőből öt?

Mint sok családban, nálunk is úgy indult a történet, hogy volt egy vallásos nagymamám, aki ragaszkodott a keresztelőhöz, és el is intézett mindent, nekünk tényleg csak oda kellett mennünk. A második gyermekünk esetében már úgy volt, hogy előtte részt kellett vennünk egy megbeszélésen is. A férjem, Péter magát a szertartást is merő képmutatásnak tartotta, de valahogy mégis sikerült rávennem, hogy menjünk el. Legnagyobb meglepetésemre más emberként jött haza az előkészítőről. Azt mondta, hogy úgy beszélt az a lelkész Jézusról, mintha ott ült volna a szomszéd szobában. Persze én hülyének néztem őt is, a lelkészt is. Nem is mentem vele templomba a keresztelő után, de aztán tüdőgyulladásom lett, kórházba kerültem, és a mellettem fekvő néni annyit beszélt nekem arról, hogy ő hogy sajnálja azokat a párokat, ahol csak ez egyik fél jár templomba, hogy aztán elindultam én is. De ami Isten felé fordított, az valójában a páromban bekövetkezett változás volt.

Miért, mi történt vele?

Addig sem volt egy agresszív valaki, de attól kezdve különösen nyugodt és megbocsátó lett. Én nagyon sértődékeny és haragtartó vagyok, és teljesen megdöbbentem azon, hogy ő meg azokért is bocsánatot kért, amikért részben én voltam a felelős.

Te is tapasztaltál valami hasonlót?

Nálam lassabban értek be a hallottak és a megtapasztalt dolgok, de emlékszem egy nyári táborra, ahol közösen imádkoztunk a férjemmel. Az egy fordulópont volt az életemben, ettől kezdve vettem komolyan Isten jelenlétét. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy kisgyerek megkap egy olyan ajándékot, amelyre régóta vágyik. Csak én nem tudtam, hogy erre vágyom.

Térjünk vissza a harmadik gyerkőchöz! A hitre jutásodnak szerepe volt abban, hogy igent mondtál rá?

Nem volt ez ennyire egyértelmű. Nekem sem elsőre, sem másodikra nem jutott eszembe, hogy kellene még gyereket vállalnunk a meglévő kettő mellé. A férjemnek hamar megjött a vállalkozó kedve, de én jól éreztem magam úgy, ahogy voltam, köszöntem szépen. A körülmények viszont másfelé vezettek. Egy nagyon jó légkörű, szeretett munkahelyen dolgoztam akkor a testvéremmel együtt. Egyik nap azonban a főnökünk bejelentette, hogy rokonok nem dolgozhatnak együtt, úgyhogy valamelyikünknek át kell mennie egy másik telephelyre. Nem akartam kiszúrni a tesómmal, ötöltem-hatoltam, s végül felajánlottam, hogy én megyek… És ahogy ezen töprengtem, egyre jobban befészkelte magát a szívembe a gondolat: lehet, hogy inkább egy harmadik gyermeket kellene vállalnunk. Tulajdonképpen ez a munkahelyi döntéshelyzet tett nyitottá a babavállalásra.

A negyedik babára könnyen mondtál igent?

Nem, őszintén be kell vallanom, hogy nagyon nehéz volt elfogadnom. Ő „véletlenül” jött. Amikor megtudtam, szégyen-gyalázat, de úgy el voltam keseredve, hogy azon nyomban felhívtam a férjemet, aki egy tömött iroda kellős közepén ülve nem nagyon tudott mit kezdeni a felindulásommal, csak annyit próbált mondani, hogy ő bizony örül. Nekem ez lassabban ment, de úgy a tizedik hét környékén, amikor felmerült, hogy esetleg valami baj is lehet vele, elkezdtem érte aggódni. Valójában akkor tudtam teljes szívvel elfogadni és örülni neki.

Mi volt a legnehezebb az elfogadásban?

Nevetségesen hangzik, de főleg az, hogy mit fognak szólni mások – például az anyukám. Ahogy megjelentem újra a terhesgondozóban, már láttam az arcokon a szánakozást, hogy „na, megint gyereke lesz”. A családunk is elég negatívan állt a dologhoz.

A házasságotokra hogyan hatott az újabb gyerekek érkezése?

A negyedik gyermekünk születése után a kapcsolatunk mélypontra került. Mind fizikailag, mind lelkileg nagyon el voltunk fáradva. Az egészségünk is megromlott, s megesett, hogy a „szia-sziá”-n kívül egy hónapig nem szóltunk egymáshoz a férjemmel. Nem volt különösebb kiváltó oka, de idáig jutottunk.

Hogyan sikerült kimásznotok a gödörből?

A férjem akkor már régen kint aludt a kanapén, s egy éjszaka, ahogy szoptattam, kimentem a babával mellé. Ő sem tudott aludni, és ahogy ott ültem, egyszer csak megszólalt: „Most akkor mi is el fogunk válni?!” Abban a pillanatban tudtuk mindketten, hogy persze, hogy nem; muszáj helyrehoznunk a kapcsolatunkat.

Külső segítségre nem volt szükségetek?

Akkoriban kezdtünk el a gyülekezeti házaskörbe járni, és már önmagában az nagyon sokat jelentett, hogy láttuk: nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, más párok is hasonló gondokkal küszködnek.

Az ötödik gyermek érkezését már könnyen fogadtad?

Megint ott volt bennem a félsz, hogy mit fog szólni a környezetünk, mert a négyet azért még meg lehetett azzal magyarázni, hogy hát párban kell lenniük, meg hogy milyen jó, hogy lett játszótársa a kicsinek is – de mivel indokolhattuk volna az ötödiket? Aztán egyre kevésbé hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam ezek a félelmek, s így vele a legfelhőtlenebb, legboldogabb babázást élhettem meg. Isten tudta, hogy mikor mire volt szükségem, annak ellenére, hogy magamtól egészen biztosan nem ezt az utat választottam volna. Ma már ha új környezetbe, új emberek közé kerülök, alig várom, hogy megkérdezze valaki: „Hány gyermeked van?” És én büszkén mondhatom: öt!

 

A cikk a Family magazin 2015/2. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal