bezár

Karácsony – nélküle

Nincs két egyforma karácsonyunk. Az egyik fényesebb, a másik szürkébb. Vannak feledhetetlen ünnepeink, és vannak olyanok, amelyeket legszívesebben kitörölnénk az emlékeink közül. Különösen is így van ez, ha éppen ez idő tájt kell valamelyik szerettünk halálával, hiányával szembesülnünk.

Egyik kolléganőm tavaly novemberben temette el a férjét. Még mindent körülvett a veszteség fájdalma és borzalma, de ott voltak a rábízottak: apró és nagyobb gyermekei, akik az elmúlt hetek-hónapok kínlódása után csendben várták a karácsonyt. Nem mondták. Nem kérték. De ő tudta legbelül, hogy bármennyire képtelennek érzi is rá magát, össze kell szednie minden erejét, és „meg kell ünnepelnie” a karácsonyt. Akkor is, ha elárvult a család.

Vajon milyen segítséget képes adni a mai társadalom vagy egy közösség egy gyászolónak? Tudunk-e még „sírni a sírókkal”, hiszen manapság inkább rejtegetjük mások elől a könnyeinket, s úgy gondoljuk, hogy a gyász, a bánat elviselése magánügy?

Évszázadokkal, de még évtizedekkel ezelőtt is megvoltak azok a szokások, rítusok, melyek mintát, mankót adtak ezekben a helyzetekben. A gyászoló feketébe öltözött, és senkinek sem tartozott magyarázattal, ha a legváratlanabb helyzetben tört elő belőle a zokogás. A családtagok, a szomszédok tudták a „dolgukat”. Ételt hoztak. Segítettek. Netán együtt sírtak vele.

Tudom, nem a külsőség a lényeg, s hogy mennyi álságos dolgot is hozhat egy kiüresedett szokás, de mikor elvetünk egy régi formát, vajon ki segít újat találni helyette? Hiszen a gyász külső jegyei nemcsak üres formaságok voltak, mögöttük ott volt a tartalom is. Segítettek a túlélésben, a továbblépésben. Mert bármilyen modern is a világunk, s bármennyire szeretnénk, hogy a gyászoló minél előbb túljusson a nehezén, az embernek időre van szüksége a gyógyuláshoz és az újrakezdéshez.

Nem véletlen, hogy a régiek ismerték a gyászév „intézményét”. Egy teljes esztendőt adtak a gyászolónak, amely alatt eljött a tavasz, a tél, az ősz és a nyár. Meg kellett élni a szeretett személy nélkül a szüretet és az első hóesést, a húsvétot és a karácsonyt, a születésnapokat és a családi évfordulókat. A gyászolónak ugyanis ezekben a különféle élethelyzetekben mindig szembesülnie kell a megváltoztathatatlannal. Újra és újra választ kell adnia a kérdésre: hogyan tovább?

– Minden olyan esetben, amikor valamilyen veszteség ér minket, ahhoz, hogy újra egészségesen tudjunk élni, el kell végeznünk magunkban a bánat- és gyászmunkát – mondja Végh József pszichológus, túsztárgyaló. – Ennek folyamata a következő:

1. A első fázis a szembesülés. Szembesülünk azzal, hogy meghalt valakink. Hasonló érzések munkálkodnak bennünk akkor is, ha elhagynak minket, vagy ha elveszítjük az állásunkat.

2. Ezt követi a tiltakozás: nem akarjuk tudomásul venni a másik elvesztését.

3. A harmadik lépés a szomorúság, amikor keserűek vagyunk, és semmihez sincs erőnk. Ha ez az állapot tartósan fennmarad, apátiához, depresszióhoz, súlyos esetben öngyilkossághoz vezethet.

4. A negyedik stádium a düh, harag, agresszió. Ekkor már van energiája a gyászolónak – igaz, a tehetetlen dühből fakad. (Elég csak József Attila Kései sirató című versére gondolnunk.)

5. Ezeket az inkább érzelmi fázisokat követi egy racionális szakasz, amikor ésszerűen végig tudjuk gondolni, mi és hogyan történt. Ok-okozati összefüggéseket tudunk feltárni az események között. Mindeddig a düh, a szorongás, szomorúság nem engedte meg, hogy racionálisan lássuk a saját helyzetünket, felelősségünket.

6. Ezután következik az elfogadás, amikor elfogadjuk a kialakult helyzetet. „Ez így történt, bele kell törődnöm, nem lehet rajta változtatni.” Csak ezután válik képessé valaki egy új kapcsolat kialakítására.

7. Megbocsátás. Megtisztul a lelkünk, felszabadulunk, nem haragszunk már a másikra, nincsenek negatív érzések bennünk. Ha egészséges a lelkünk, ilyenkor már csak a szépre, a jóra emlékszünk. Az egészséges ember lelke így működik. A depressziós, megkeseredett emberé pont fordítva: neki mindig csak a rossz dolgok jutnak eszébe, s igazából sosem jut el a megbocsátásig.

9. Végül az utolsó fázis a hála: amikor hálásak vagyunk minden együtt töltött percért.

Adjunk tehát időt magunknak! Ne féljünk végigjárni a gyász egyes stádiumait! Nem véletlenül mondja a Prédikátor könyve: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. (…) Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak…”

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal