bezár

Egy táska belső élete

Létezik-e abszolút titok? Ha lenne, akkor egy női táska tartalma valószínűleg beletartozna, hiszen bizonyos értelemben a női lélek tükre. Női lélek? Inkább női lényeg…

Szóval mi is a lényeg egy nő számára? Nézzük a táskája csekélyke tartalmát! Papírzsepi, tollak, ceruza, radír (hogy került ide?), kis notesz és igazolványok halmaza. Eddig még rendben is volnánk – nagyjából. Ennyi talán még egy férfinál is van.

Menjünk mélyebbre! Egy kis rúzs, miniparfüm stb. – megbocsátható, hiszen valami megkülönböztetés csak kell: ettől vagyunk nők. Gyerünk csak, borítsunk tovább! Fiacskám fél évvel ezelőtti vérképe és az ovis fejlesztőpedagógus írásbeli véleménye a másik fiam fejlődéséről – mit keresnek ezek még itt? Egy kis karamellás cukorka, néhány Negró, Tic-Tac, müzliszelet és egy visszacsomagolt többhetes nápolyi. Ejnye… Aztán Algopyrin, Quarelin, Strepsils, herpeszkrém, ragtapasz és egy olló. Már csak a tű és cérna hiányzik, és akár világ körüli útra is mehetnék. Ja, egy kistükör! Legújabb szerzeményem – karácsonyra leptem meg magam vele. (Hogy lehetett meg egy nő eddig kistükör nélkül?!) Jéé, egy papírrepülő! Meg egy ovis rajz. Egy kisautó. („Anyu, tedd el!”) Egy ovis pótzokni. És egy halom papírfecni. Egy telefonszám, egy név, egy utca, egy e-mail cím, néhány fontos feljegyzés: ki, hol, mikor, mit. De ki emlékszik már, miért? Számtalan blokk, reklámpapír, bankkivonat. Egy nyelvi kazetta – na végre valami bizonyíték, hogy dolgozom! Nocsak: egy karácsonyi pótégő! Biztosan mintának vittem magammal – most légy erős, őszinteség: még előző karácsonykor… (Egy éve nem találtam volna csereégőt? Vagy ez már a jó? Égő…) Hát…, no…, egyszóval csupa szükséges, nélkülözhetetlen holmi.

Néhány éve szilveszter előtt ellopták a táskámat. Borzasztóan letaglózott. Alig volt benne pénz, nem azt sajnáltam. Elsősorban az iratok pótlásától lettem rosszul: rengeteg hivatal, sorszám, utánajárás – már a gondolatától is émelyegtem. Személyi, jogosítvány, adókártya, tajkártya – az összes gyereké is nálam van mindig. Imádkoztam, imádkoztam, kitartóan ostromoltam Istent: „Add, hogy valami hajléktalan megtalálja és leadja, vagy valahol valakinek az utca közepén szemet szúrjon! Jutalmat is adnék! Csak az iratokat, Uram! Annyi idő megy így pocsékba!” Hiába. Mindhiába.

Megsértődtem a világra. Hol élünk? Micsoda világ ez? Az összes bűnözőt egy külön szigetre kellene szeparálni! De megállj, világ, jön a bosszú: nem lesz nálam semmi!

Nem is volt. Hetekig, sőt hónapokig közlekedtem a városban üres kézzel: papír, igazolvány, tajkártya nélkül. Csak a rendőrségi jegyzőkönyv volt nálam, a zsebemben. Eleinte iszonyúan furcsa volt. Hiányérzetem támadt. Fogtam volna, de nem volt mit. Pénztárcát sem vittem magammal. A nadrágzsebbe tettem annyit, amennyi kellett – és kész. (Drága párom, a férjek mintaképe… Csodálom megértését. Csak nagyot sóhajtva nézett rám, és lemondóan ingatta a fejét. Tudta jól: hiába szólna, süket vagyok.)

Szóval eleinte szokatlan volt, aztán kezdtem hozzáidomulni. Sőt: lassan élveztem. Felhőtlen és könnyed érzés volt. Azelőtt mindig fogni, szorítani kellett a táskát, ha tömött villamosra keveredtem. Most nem kellett vigyáznom, félnem – nem volt vesztenivalóm! Ez szabadságot adott, méghozzá hónapokig tartót. Ugyanis mire nekiláttam az iratok pótlásának, lassan május lett – addig reménykedtem, hátha mégis… Emlékszem azonban egy furcsa érzésre: mérhetetlenül bántott, hogy nem tudtam, mi lapulhatott még a táskámban. Annyi kacat, limlom között nem emlékeztem, hogy volt-e még benne valami, ami hiányzik. Vagy hiányozni fog. Egyszer csak kell majd. Még hónapok múlva is előjött az a bizonytalan hiányérzet: mi lehetett még benne?! Már majdnem fontosabbnak éreztem a „többit”, mint az iratokat. Ha legalább még egyszer átnézhetném…!

Hamarosan persze visszazökkentem a normál kerékvágásba: kistáska, pénztárca, iratok. De elhatároztam, hogy ezentúl csak a legszükségesebbek lesznek nálam. Azóta a személyin és jogsin kívül csak fénymásolatban hordok magamnál iratokat. A cetlik helyett noteszt szereztem be. Ügyeltem a rendezettségre, hogy minél kevesebb (felesleges) dolog legyen nálam.

Nemrég újra elkezdődött egy esztendő. Mennyi mindennel van tele kába fejem! Fel-le röpködő érzelmekkel, összekuszálódott gondolatokkal… Csupa „fontos”, „nélkülözhetetlen” dologgal. Egy félbehagyott „nápolyi”, számtalan „háthaegyszermajdkell” gondolati holtvágány, egy halom fontosnak tűnő „számla” – de vajon látszik-e ezektől a legaktuálisabb, valóban fontos számla? Mit mutat életem egyenlege?

Úgy érzem, időnként nem csak a táskámban kellene szigorú revíziót tartanom: jó lenne kiszűrni a jó és fontos gondolatokat és kidobálni kegyetlenül mindazt, amire naivan azt hiszem, szinte fontosabb, mint az „iratok”. Lehetséges, hogy valóban megbújik köztük valami lényeges – de fikarcnyi esélye sincs előbújni az átláthatatlan dzsungelből.

Persze ahhoz, hogy a gondolataimban olyan szép rendet teremtsek, mint az új táskámban, más is kell, nemcsak idő. Ahhoz több erő, bölcsesség és Isten hangja iránti érzékenység szükségeltetik. Nekem is – másnak is. Hát ezt a „többet” kívánom mind­annyi­unknak erre az új esztendőre!

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal