bezár

Út a forráshoz

Fiatal házasként úgy éreztük, nem állhat az utunkba semmi – még a Tátra sem: egy tavasszal elindultunk hát felfedezni, mit rejteget a magasság. Az biztos, hogy nemcsak olyasmit, amire számítottunk…

Hiába volt ugyanis április, itthon rügyeztek már a fák, a Tátra hegyein még méteres hó fogadott minket. Az idő ugyan kellemes volt ott is, de hamar kiderült, hogy a hegy jóízűt nevet az itthon használt téli csizmáinkon. Mivel alkalmasabb nem volt, még otthon sem, nekivágtunk hát azokban a felfelé kúszó turistautaknak. Egy ideig szépen eltakarítva magasodott a hó az út két oldalán, hamarosan azonban süppedni kezdtünk, egyre mélyebbre – a hideg pedig csak úgy csorgott be a csizmák résein. Egy-két óra múlva pedig elfogyott alólunk a hófedte ösvény is, és tovább már csak sílécek nyomai vezettek. Közvetlenül mellettünk fenyőfák csúcsai kandikáltak ki a fehér takaró alól – csak reméltük, hogy újonc kis facsemeték azok. Jobbnak láttuk hát visszafordulni, bármily csalódottak voltunk is, hogy nem értünk fel a hegytetőre.

Másnapra megszáradtak a csizmáink, mi pedig újra tervekkel és térképpel felszerelkezve vágtunk neki egy újabb hegynek, útnak. Néhány óra kaptatás után egy fennsíkra értünk, ahonnan több ösvény is vezetett felfelé. Mivel nem volt teljesen világos, melyik az, amit kinéztünk, megkérdeztünk egy idősebb túrázót, akiről lerítt, hogy tudni fogja a választ. Nem tűnt irreálisnak a célunk, ő mégis kikerekedett szemmel hallgatta, hova szeretnénk feljutni. Végignézett rajtunk (profi ruházatnak nyoma sem volt), és kézzel-lábbal, tört angolsággal magyarázni kezdte, hogy oda el ne induljunk ilyenkor, ilyen felszereléssel…! Értsük meg, sokan ottmaradtak már azon az úton, azon a hegyen! Megszeppenve hallgattuk, hiszen a prospektusok, útleírások nem ezt mutatták, de hittünk neki, visszafordultunk. Annál is inkább, mert még sokáig vissza-visszanézett, nem megyünk-e utána mégis…

Ilyen előzmények után óriási élmény volt harmadnap felérni egy tengerszemhez és megpillantani a befagyott tó kerek kékségét. Vezettek ugyan lábnyomok keresztül a tó jegén, mégis inkább megkerültük, hogy fölötte egy vízeséshez is elérjünk, amely szintén megfagyva, türkizkéken állt, mint egy szobor. Mintha Hókirálynő egy pillanat alatt megdermesztette volna, úgy rajzolódtak ki rajta a lefelé igyekvő vízsugarak, mozdulatlanul.

Számítottunk ugyan túrázásra, némi hóra is, de arra nem, hogy találkozunk majd sorompókkal: hol mi magunk, hol más parancsolt nekünk megálljt, és jobbnak látszott betartani a tiltást, hiszen minket védett. Közben a saját érzéseinkkel is csatáztunk: a lábunk fájt a hidegtől, fölfelé kapkodtuk a friss hegyi levegőt, és legszívesebben egy étteremben melegedtünk volna inkább. De fönt a hegyen utolért minket az elégedettség, hogy mégis felértünk, mégis láthatjuk ezt a csodát, mégis megérte… És büszkén húztuk ki magunkat, csodálva a tájat. Szenvedés nélkül nem láthattuk volna.

Ez az emlék jutott eszembe akkor is, amikor a napokban egy beszámolót hallgattam arról, hogyan juthatunk a szenvedések útján a Siralom völgyéből a források közelébe. Lépésről lépésre, türelemmel, kitartással, a helyes ösvényt követve, még ha nem könnyű is…

Jó utat mindannyiunknak erre az évre is!

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.”

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal