Kavics a cipőben – Tapolyai Emőke klinikai pszichológus rovata
Jól tudunk szenvedni. Átérezzük fájdalmunkat, és mélyen megértjük igazságunkat. Senki nem tud úgy sajnálni minket, mint mi magunk. Hiszen ott, bent, a fájdalmunk és haragunk küszöbén mindig nekünk van igazunk. Nincs is ezzel baj – egy bizonyos pontig. Az önmagunk iránti egészséges tisztelet, szeretet része az is, hogy engedélyezzük az érzéseinket, megszólaltatjuk igazságunkat, és kiállunk magunkért. A kóros önsajnálat azonban több veszélyt is rejt, mint gondolnánk, és legtöbbször egyfajta automatizmusból működik.
Megszoktuk, mert ebben nőttünk fel; emlékszünk, hogy anya, apa vagy valamelyik nagyszülőnk mennyire sajnálta magát, hogy hányszor volt bűntudatunk mellette, hányszor kellett megadni, amit kért a békéért cserébe, hogy a bocsánatkérés volt a feloldozás és a kapcsolat helyreállásának egyedüli eszköze – akkor is, ha nem mi voltunk a hibásak. De megtettük, mert tudtuk, hogy csak így lesz végre nyugalom a családban.
Az önsajnálat olyan szokás, melyet mi is utálálunk, másnál is utálunk, miközben észre sem vesszük, hogy mi magunk is belesodródunk. Bár csak néha, nem is feltűnően dagonyázunk langymeleg fürdőjében, mégis lassan elsorvasztja identitásunkat, erodálja kapcsolatainkat, ráadásul észrevétlenül továbbadjuk a következő generációnak.
Mint az örvény
Az önsajnálat egyik árnyoldala az, hogy csak befelé történik. Ha csak önmagunkban zsörtölődünk a saját érzelmeink, fájdalmaink, haragunk megfogalmazása után, akkor magunk előtt zárjuk le a megoldás, az önvédelem, az önérvényesítés lehetőségét. Belül gyűlik-gyűlik a harag, amely később keserűséggé fokozódik. Megkeseredünk, és lassan észre sem vesszük, hogy egyre több dolgot negatívan látunk, egyre több mindenre negatívan reagálunk. A veszély abban rejlik, hogy a befelé megfogalmazott határainkat soha nem fogalmazzuk meg kifelé – vagy ha mégis, akkor már robbanva, vádolva, pusztító szavakkal.
A csak befelé forgatott gondolatok olyanok, mint az örvény. Az örvénynek három tulajdonsága van: egyre gyorsul, szűkül és mélyül. Amikor csak a saját fejünkben forgatjuk a gondolatainkat, egyre gyorsabban, erősebben, hangosabban fognak üvölteni: „engem senki nem ért meg!”, „engem mindig kihasználnak!”, „na ugye, megint én vagyok a hibás!”, „ezt csak velem lehet megtenni!”. A gyorsuló gondolatok beszűkülnek, mint a példában szereplő örvény, s ettől egyre kevésbé látjuk a teljes képet, a másik igazságát vagy érzéseit. Egyre nehezebben tudunk másra is gondolni, mint a saját igazságunkra és a saját sértettségünkre. Beszűkülünk. Az önsajnálat beszűkíti látásunkat, és észrevétlenül már nem mi vagyunk az áldozatok, hanem mi magunk áldozzuk fel önmagunkat és a másikat, vagyis a sebzettből észrevétlenül sebzővé formál minket. Az örvény pedig leránt a mélybe, az érzelmi kimerültségbe, depresszív gondolatokba, ön- és kapcsolatpusztító dimenziókba. A mélyben már nincs szeretet, és nincs igazság. Ott, az örvény alján csak fájdalom és igazságtalanság létezik. Ott, a mélyben nézzük a saját sírunkat, siratjuk magunkat az elképzelt koporsónkban, és könnyek között, elégedetten gyönyörködünk a minket siratókban, akik végre kínlódhatnak bűntudatukban, mert megkapják méltó jussukat: örökké tartó, feloldozhatatlan bűntudatukat, hogy minket megsebeztek, mártírként kivégeztek… Így torzítja látásunkat az önsajnálat.
Áldozatok, mártírok, hóhérok
Az önsajnálat másik aspektusa, hogy mindeközben mi magunk is torzulunk: magunkra és kapcsolatainkra is pecsétet teszünk, a lelki bezártság pecsétjét. Kevesen gondolnak bele, hogy a mártírság szerepéhez mindig kell egy másik szereplő is. Gyakran megkérdezem a hozzám forduló párokat vagy a szülő-gyerek kapcsolattal küzdőket: „Akkor ön nemcsak áldozat, hanem mártír is? Ön fel lett áldozva az igazság oltárán?” A válasz meglepően gyakran egy határozott, dühös igen, mert belső, idejében ki nem mondott igazságunk azt követeli tőlünk, hogy elhangozzon, kimondasson. Ezek után szoktam feltenni a provokatív kérdésemet: „Ha ön mártír, akkor a másik mit érezhet ön mellett?” Általában csak néznek rám, nem is értik a kérdést. Elvégre „kit érdekel, hogy a másik mit érez? Hát nem látják? Itt én vagyok az áldozat, itt én vagyok a mártír! Engem sajnáljanak! Engem értsenek meg!”. Sok-sok átbeszélés és megértés után esik csak le az önvizsgálatra nyitottak szeméről a hályog, hogy ha én mártír vagyok, akkor a másik a hóhér! Igen, ne kenegessük el a szó mélységét: nem feláldozó vagy csupán bántó fél, ez túl finoman hangozna ahhoz képest, amit a másik oldal megél. Bármennyire kemény is: ha mi mártírok vagyunk, akkor ők a hóhéraink!
Az önsajnálat tehát olyan „kavics”, amelyet ha nem vesszünk ki a cipőnkből, bőrkeményedést okoz a lelkünkön, kapcsolatainkon. A keményedéseken keresztül pedig már nem érezzük a lelkünk finom rezzenéseit, a másik gyöngéd megnyilvánulásait. Ha beleragadunk az önsajnálatunkba, akkor pont a számunkra legszeretettebb emberre húzzuk rá a hóhér szerepét. S onnan nincs kiút, ott a másik bent ragad, nincs feloldozás.
Egyszer egy erről szóló előadásom után odajött hozzám egy idős néni. Kisírt szemekkel mondta el, hogy most jött rá, hogy egész életében csak befelé forgatta az igazságát, érzéseit, gondolatait, kifelé pedig büntette férjét. „Emőke, most értettem meg, hogy évtizedeken keresztül én hóhérként kezeltem a férjemet, pedig annyira szerettem!” A néni nyolcvanhárom éves volt, a férje néhány éve hunyt el, így mesélte el nekem a történetét. Megrendített. A könnyeivel küzdve mondta, hogy már nincs visszaút. De a legmegrendítőbb pillanatokban is van remény, mert visszaút ugyan tényleg nincs, kiút azonban van! „A férjét már nem tudja feloldozni, de a gyermekeit, az unokáit még igen!” – válaszoltam neki.
Bátorság és őszinteség
Mit tehetünk, ha felismertük, hogy ez a kavics tényleg ott van a cipőnkben, ha nyom, ha fáj, ha megkeményít? Hogyan vegyük ki? Bátran! Ennek a kavicsnak a kivételéhez ugyanis nem erő, nem tudomány, hanem bátorság kell. Az önsajnálat folyamata úgy indul be, hogy valahol megsebeznek. Nem szólunk, hallgatunk, nyelünk, majd továbbmegyünk. Aztán érezzük, hogy nyom, szúr, sebez, majd elkezdünk gondolkodni azon, hogy mennyire fáj, és hogy „azt kellett volna mondanom, hogy…”. Fejben újra és újra eljátsszuk az adott szituációt. Újra és újra megválaszoljuk, amit mondani kellett volna – de csak fejben! Márpedig ez a kulcs!
Ha szavakkal is kifejezzük, ami fájt, amivel nem értünk egyet, ami aggaszt, dühít, akkor nincsenek áldozatok, mártírok, és nincsenek hóhérok. Akkor felnőtt, érett egyének beszélgetnek, határokat húznak, tiszteletet adva önmaguknak és másoknak. Amikor ugyanis ott, az adott helyzetben – vagy akár kicsit később is – megfogalmazzuk a bántó eseményhez kötődő érzéseinket, gondolatainkat, akkor azzal elsősorban magunkat tiszteljük, és egyben a kapcsolatainkat is mélyítjük, az őszinteségünket munkáljuk. Ha még időben kinyitjuk a szánkat, akkor a fülünk is készebb lesz a másik meghallására, és végre beindul a várva várt párbeszéd – így pedig nem alakulnak ki „lelki bőrkeményedéseink”.
Ehhez azonban bátorság kell. Bátorság, miszerint el bírom viselni az őszinteséggel járó feszültséget, hit abban, hogy meg tudjuk oldani a nehezebb pillanatokat, és egy belső erő, hogy semmi nem történik akkor sem, hogy ha most átmenetileg haragudni fog a másik. A másik haragja a lelkünket, az identitásunkat nem pusztíthatja el, legfeljebb kellemetlenebbé tesz néhány órát, csak nehezebbé teszi a pillanatot vagy az adott időszakot. Hamis illúzió az, hogy a lenyelt megbántottság békét hoz! Ne álltassuk ezzel magunkat! A lenyelt megbántottság indít csak el igazi csatákat, csendes, mindent felemésztő háborúkat.
Lássuk csak ezt a kavicsot újra! Kiindulásként érthető, hogy menet közben bekerült a cipőnkbe. De ha ki akarjuk venni, akkor állítsuk le a gondolati örvényeinket, vegyük le a másikról a hóhérkosztümöt, amelyet ráaggattunk, és legyünk bátrak az őszinteséghez. Vállaljuk fel, mondjuk ki az érzéseinket, gondolatainkat, véleményünket. A feszültség, amelyet a konfliktus vállalásával elviselünk, csak átmeneti, ugyanakkor felszabadít, és életet ad nekünk és kapcsolatainknak.
A mártírok mindig meghalnak – és mindig önkéntesen. Az őszinte ember azonban él. „Amit mond az ember, annak a gyümölcséből fog jóllakni a teste, és amit a beszéde terem, azzal kell jóllaknia.” (Péld 18,20) Megéri őszintén beszélni, mert abból jóllakik a lélek. Érdekes látni, ahogyan az őszinteségre törekvő embernek kiegyenesedik a gerince. Szinte hallani, ahogyan igazodnak a csigolyái, s mintha az arcán is változnának az izmai. Mosolyra igazodnak, a szabadság mosolyára. Hát hogyne! Hiszen már él.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
