bezár

Angéla

Angéla, azaz angyal, Isten követe, akinek feladata, küldetése van ezen a földön – ezzel biztatom magamat és őt is, ahogy ülök az inkubátor mellett, és simogatom pöttöm babám fejecskéjét, pokrócba bugyolált kicsi testét. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen aprócska, kilencvendekás emberkében mennyi életerő és akarat fér el! Derekasan küzd. Pedig még csak a második napja, hogy kiszakadt a védett anyaméhből, máris önállóan lélegzik. Még a segítségnek szánt „pipától” is igyekszik szabadulni. Persze ilyen méretek mellett szopizásról szó sem lehet: infúzión kap meg minden szükséges táplálékot, és cseppenként szoktatják az anyatejhez.

Újra meg újra leperegnek előttem az elmúlt hónapok. Tavaly november elején éreztem, hogy a szívem alatt hordom őt. Óvatosan mertem csak örülni, hiszen két magzatunk költözött néhány hét után egyenest a Teremtőhöz. Nagyon fájdalmas volt olyan hamar elbúcsúzni tőlük… Két velünk élő gyermekünk már kamaszodik. Olyan régóta vágynak kistestvérre! Pár éve velem együtt izgulták-imádkozták végig negyedik magzatunk néhány hetes életét. Együtt gyászoltuk el őt, s most, amikor már szinte feladtuk a reményt, ismét megfogant egy kis élet.

Karácsonykor mertük csak elárulni a nagyszülőknek a boldog hírt, és az új esztendőben már büszkén viseltem szemlátomást gömbölyödő pocakomat. Hadd lássák: áldott állapotban vagyok! Boldogan mentünk a két naggyal ultrahangvizsgálatra. Gyönyörködtek a kicsi testvérükben, és eltöltötte őket a büszkeség: lám, meghallgatást nyert kitartó imádságuk.

Mintha elkapna a forgószél

A húsvét utáni vizsgálatnál aztán felgyorsulnak az események. Tudom, hogy a magas vérnyomásom nem jó jel, veszélyes lehet a babára, de most már kézzelfogható a hatása: szűkül a köldökzsinór. Istenem, vigyázz ránk!

Be kell mennem a klinikára, hogy beállítsák a vérnyomásomat – az csak ott derül ki, hogy haza sem engednek már a szülésig. Naponta infúziót kapok, hogy a pici gyorsabban növekedjen, és szorgalmasan készítem – magam, ahogy a többi kismama is – a CTG-t a baba szívveré­sét regisztráló kézi ultrahangos készülékkel. Azt mondják, minél nagyobbak a cikcakkok, annál jobb. Ha a kicsi túl nyugodt, a szobatársak biztatnak: egyek csokit, sétáljak, igyak gyümölcslevet, attól felélénkül. Berendezkedem arra, hogy több hetet fogok itt tölteni: körülöttem könyvek, CD-k, laptop.

Még a május 1-jei hosszú hétvégén sem mehetek haza, így aztán csak misére kérek eltávozási engedélyt, meg a klinika kertjében sétáltok. Sebaj, a férjem úgyis készül bejönni hozzám a nagyokkal vasárnap délután, hiszen anyák napja van. A látogatás azonban füstbe megy, mert többórás dugóba kerülnek az autópályán Balatonról hazafelé jövet. Vigasztaljuk egymást telefonon, hogy másnap is jó lesz – de a másnap már nagyon izgalmasan alakul.

Nagy a jövés-menés, amikor 11 óra tájban hív a főnővér, hogy menjek le ultrahangvizsgálatra. Ez már a harmadik, amióta bejöttem, és eddig nagy vészt nem láttak. Ekkor azonban az orvos a fejét csóválja, mert romlott a köldökzsinórban az áramlás. Világosan elmondják, hogy jobb lenne a kicsinek kint, hiszen az ultrahang szerint már 1100 grammos. Azonnali szülést javasolnak. Persze, ha erre van szükség – egyezem bele, és akkor mintha elkapna a forgószél. Villámgyorsan követik egymást az események.

Gyorsan összepakolom a „szülős csomagot”, értesítem a férjemet, és már megyünk is. A műtőben vagy tízen sürgölődnek körülöttem. Mindent elmondanak, hogy tudjam, mi miért történik. Jó, hogy beszélnek hozzám, és hogy ilyen kedvesek, mert különben iszonyú lenne ez a kiszolgáltatottság. Így mégis embernek érzem magam…

Percek alatt előkészítenek, és már jön is az operatőr, ahogy itt a műtétet végző doktort nevezik. Az altatóorvos olyan ügyesen érzéstelenít, hogy nem is érzem, amikor beadja az injekciót. Aztán forróság ömlik végig a lábaimban, és derékig elzsibbadok.

A vágást nem is érzem, csak valami furcsa rángást, ahogy kiveszik a picit. A fejemnél álló szülésznő szól: mindjárt a kezébe adják a babát, és egy pillanatra láthatom. Valóban, egy pici, vörös, kapálódzó-vinnyogó csomagot nyomnak a zöld kendőbe, és már el is tűnik a szemem elől, szaladnak vele kifelé. Ahogy később megtudom, őt is egy egész csapat várja a szomszéd szobában. Azonnal lélegeztetik, és inkubátorba kerül. Alig két órája mentem az ultrahangos vizsgálatra…

„Ugye megőrzöd nekünk őt?”

Mire a férjem beér, már az őrzőben talál. Bizakodó, nyugodt – megnyugtat engem is. Én azonban nagyon furcsán érzem magam – üresnek, szinte kifosztottnak. Hála a műtétnél kapott nyugtatóknak – a vérnyomásom igen magasra szökött –, könnyen elalszom. Ám este már kiparancsol a nővér az ágyból. Zuhanyozni küld, de azzal, hogy a sebet ne érje víz.

Ügyetlenkedem pár percet a mosakodással, aztán visszabotorkálok az ágyba. Éjszaka óránként felébreszt az automata vérnyomásmérő, azért közben szundítok is egy kicsit. Kell is a pihenés, hiszen reggel jön a gyógytornász. Ebédre már lent vagyok az osztályon, az őrzőbe jönnek az új kismamák. Végre nem sómentes ételt kapok, mint a vérnyomásom miatt eddig, hanem a császármetszés másnapjára kirendelt finom tejbepapit.

Közben sorra érkeznek az imát ígérő, biztató SMS-ek. Jó tudni, hogy milyen sokan állnak mellettünk! De megint óvatos az örömünk, hiszen az orvosok szerint az első hét kritikus. „Istenem, ugye megőrzöd ezt a picit nekünk, ugye ránk bízod a felnevelését?” Békesség költözik a szívembe: akárhogyan is lesz, Isten terve a legjobb mindannyiunk számára. Nem tehetek okosabbat, mint hogy őrá bízom magunkat.

Az első hetet még a kórházban töltöm. Délelőtt fejek, pihenek, a délutáni látogatási időben pedig ott ülök az inkubátor mellett. Este a férjem is bejön hozzánk. Alapos fertőtlenítő kézmosás után, szájmaszkkal, kórházi köpenyben benyúlhatok pici angyalkámhoz, simogathatom, beszélhetek hozzá, énekelhetek neki – amíg el nem szorul a torkom…

A nővérek, orvosok csodálatosak, kedvesek, őszinték. Biztatnak, de nem áltatnak és nem is ijesztgetnek senkit. Megrettenve hallom, ahogy egy közeli inkubátornál azt mondja az orvos: „Tudniuk kell, hogy ez az életben tarthatóság határa…”

Hála neked, Istenem, hogy nekem ilyet nem mondtak! Attól is elfacsarodik a szívem, amikor Angikámról azt hallom: „méhen belül sorvadt baba”. Rettenetes érzés, hogy nem tudtam megadni, amire szüksége volt, hogy nem bírt úgy növekedni, ahogy kellett volna, ezért ilyen picike hét hónap után, és ezért küzd annyira az éltető táplálékért.

Fészekből kipottyant fiókánk

Túljutunk az első héten, Angi még fogy is, de aztán végre újra gyarapodni kezd. Naponta járunk be hozzá, viszem neki a pár centiliternyi anyatejet, hadd adjanak neki, amikor már lehet. A második hét végén aztán üresen találom az inkubátort: Angi annyira ügyes, a légzése, keringése annyira stabilizálódik, hogy átkerül a posztintenzívnek nevezett részlegre. Itt már nincsenek olyan szoros ellenőrzés alatt a babák, de persze itt is inkubátorban vannak, infúziót kapnak, figyelik a légzésüket.

Újabb négy hét után, immár másfél kilós súllyal átköltöztetik a kicsi lányt a „hizlaldának” becézett koraszülött­osztályra. Itt már a kezembe is vehetem őt, sőt próbálkozunk a szopizással is. Eleinte igen kifárad szegényke, de nagyon igyekszik, és életének ötvenedik napján az inkubátort is elhagyhatja: kiságyban, rugdalózóban fogad. Már nem tűnik el a koraszülöttek mini pelenkájában, de a ruhácskái mintha játék babákra készültek volna. Végre nemcsak az édesapja és én mehetünk be hozzá, hanem egy ablakon át megnézhetik a testvérei és a nagyszülők is. Bár a második naptól kezdve fényképezzük – és néha szándékosan úgy, hogy látsszon: a lábacskája olyan vastag, mint a hüvelykujjam –, mégis mindenki hitetlenkedik: tényleg ennyire picurka?! Valóban, még mindig fészekből kipottyant madárfiókára hasonlít, de nekünk így is gyönyörű.

Július közepén aztán, amikor születnie illett volna, kétkilósan hazajöhet velünk. Itthon végre láthatom azt a csodálkozó, mély tekintetet a szemében, amellyel a két nagy nézett ránk, amikor épp csak kibújva először tették a hasamra őket.

Néhány hét küzdelemmel elérjük, hogy már nincs szükség tápszerre, van elég anyatejem. Angéla csodálatosan gyarapszik és fejlődik, s bár szeptember közepén alig nehezebb, mint a barátnőm akkor született kislánya, úgy tűnik, csak a súlya marad el a korának megfelelő átlagtól. Istenem, hála neked!

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal