Hallstatt. Piciny osztrák falucska az Alpokban. Először 1999 nyarán vitt arra az utunk, amikor még volt időnk felkeresni számos világörökséget, köztük ezt a gyönyörű fekvésű alpesi települést a Hallstatti-tó partján.
Legközelebb 2001 adventjének egyik estéjén tértünk be ide, úton hazafelé egy hosszabb kirándulásról. Éppen havazott, a környező hegyeket és a szépen kivilágított főteret már így is vastag hólepel fedte. Elsétáltunk a főtértől a temetőig, és valahol itt történt, hogy az én leendő férjem megkérte a kezem – igaz, ő úgy emlékszik, a temetőben, én meg úgy, hogy a főtéren. Sebaj, Hallstatt maradt az, ami addig is volt: egy gyönyörű ékszerdoboz, amelyet újra látni kell.
Bő tizenhárom évvel később, már hétgyerekes szülőkként tértünk ide vissza egy áprilisi hétvégére. Az út különlegességét az adta, hogy hosszú évek óta először utaztunk külföldre a gyerekeink nélkül. Végiglátogattuk az összes helyszínt, ahol korábban jártunk, és mindent ugyanolyan lenyűgözőnek találtunk. A gyerekeink viszont mindig ott motoszkáltak a fejünkben, és el is határoztuk, hogy elhozzuk ide őket is. Hallstattot nekik is látniuk kell.
Két évvel később. Végre nyár van, és újra itt vagyunk, méghozzá az egész család! Csodás! A szállásunk ugyan hatvan kilométerrel odébb van Hallstatt-tól, mert egy hétvégi bicikliverseny miatt nem tudtunk szobát foglalni a faluban, de ez nem gond.
Az első estét a környéken töltjük, egy folyó partján bringázunk. Túl hideg van, túl meleg van, túl sokat tekerünk, túl keveset, miért nem állunk már meg, erre menjünk, ne arra, hol van már egy gázló?, csuromvíz lettem!, ezt a követ haza akarom vinni, de te cipeld!, éhes vagyok, szomjas vagyok – így telik az idő sötétedésig.
Másnap irány Hallstatt! Gyerekek, meglátjátok, gyönyörű! Jó, de miért pont itt hagyjuk a kocsit, tényleg gyaloglunk?, apa, vegyél fel!, menjünk le a tóhoz kavicsozni!, pisilni kell, jaj, nehogy lefotózz!, megint egy templom?, itt sok a lépcső, jé, pizza, együnk!, vizes lett a pólóm, hű, ezek igazi csontok?, jégkrémet nem kapunk?, miért kell ennyit sorba állni ehhez a siklóhoz?, apa, vegyünk!, ez a kilátás szép?!, nehogy, az túl meredek!, nekem a másik szendvics kellett volna, mit karattyolnak itt németül?, miért van itt ennyi japán turista?, miért kell a bányába ilyen béna ruhát húzni?, ez a csúszda tök jó!, mikor érünk már ki innen?, ez mind a maguk gyereke? – ez Hallstatt.
Harmadnap kirándulás a Dachsteinre, meglátjátok, páratlan lesz a kilátás, és igazi havon fogunk járni! Jó, de mikor érünk már oda?, mikor lesz már este?, ez a barlang tök béna volt, nehogy bemenjünk a másikba!, el nem megyek odáig!, ne vedd el a botomat!, hol van már az út vége?, de én fára akarok mászni!, melegem van, fázom, éhes vagyok, neki többet adtál!, itt ugye nem él jeti?, már megint egy felvonó?, miért vagyunk itt ilyen sokan?, jaj, egy hógolyó!, alpesi táj, kit érdekel?, átázott a cipőm!, már ezerszer mondtad, hogyan keletkezett a mészkő, nem állok be egy fotóra se! – a Dachstein címszavakban.
Negyednap bringázunk a Hallstatti-tó körül, még vízibiciklizünk is majd, meglátjátok, szuper lesz! De itt miért ilyen meredek az út?, várjatok meg!, érjünk már oda!, jé, játszótér, akkor álljunk meg!, jaj, játszótér, nehogy megálljunk!, mindig kikötődik a cipőfűzőm!, hol a sor vége?, miért süt a szemembe a nap?, fürödjünk a tóban!, ne fürödjünk a tóban!, menjünk be a boltba!, leettem a pólóm, ne fröcskölj le!, hajtsd a vízibiciklit gyorsabban!, nem ér, hogy ők előbb kötnek ki, beborítalak a tóba, esküszöm!, én nem veletek vagyok! – ez a sportos napunk krónikája.
Mindez egy éve történt. Nemrég egy beszélgetés során megjegyeztem néhány gyerekemnek, milyen kár, hogy a tavalyi út nem tetszett nekik. Mire ezt válaszolták: „Ja, Hallstatt? De hiszen az tök jó volt!” Úgyhogy bármit mondanak is, idén nyáron is biztosan elcipeljük őket valahova.
Sárdi Enikő
