Könyvek, újságcikkek, prédikációk tucatjai bombáznak minket arról, hogyan kellene az apaságot jól „csinálni” – egy olyan világban, amelyben a családok egyre inkább szétesnek, és atomizálódik a társadalom. Egy olyan világban, ahol a férfiakra a munkahelyen egyre több elvárás nehezedik, hazaérve pedig várja őket a második-harmadik műszak: segíteni otthon, meghallgatni a feleséget és a gyerekeket, gondoskodni az idősödő szülőkről, és akkor még nem is beszéltünk a gyülekezetben vagy valamilyen civil szervezetben való felelősségvállalásról… Csoda, ha egy férfi sokszor úgy érzi: ő maga valahol elvész az elvárások rengetegében?
Úgy érzi, hogy mindig neki kell másokat meghallgatnia, és beleszorul mindaz, amit ő mondana el. Hogy nap mint nap információk tömkelege bombázza a szemét és a fülét, ezer sürgető dolog tölti meg a naptárát és a teendőlistáját, ezért nincs ideje arra, hogy megálljon, megpihenjen és reflektáljon. Mindezek előtt, közepette vagy felett édesapaként is helyt kell állnia, akinek az életén a mennyei Atya példája kellene, hogy kiábrázolódjon – közben pedig fáradt, frusztrált és esendő. Ha mindezek mellett a felesége felemleget egy „Bezzeg a Béla” típusú mintaapát és férjet – máris kész a robbanóelegy.
Hát, akárhogy is nézzük, a Bezzeg Bélák mellett nem rúghatok labdába. Itt vagyok lassan negyvenévesen, egy csodálatos feleséggel és négy nagyszerű gyermekkel megáldva – és küszködve mindazzal a felelősséggel, amely férji és apai hivatásommal együtt jár. Keresgélve, de folyton elvétve az egyensúlyt a munkám, a feleségem, a gyerekeim, az idősödő édesanyám, a barátaim, a gyülekezetem és a saját magamra fordított idő között. Van egyáltalán remény számomra? Normálisak lesznek a gyerekeim, ha azt látják, hogy este fáradtan ülök otthon, és olykor még ott is dolgoznom kell, hogy bizonyos munkahelyi ügyek rendesen haladjanak? Vagy csak éppen tompa vagyok és kedvetlen? Gyakran töprengek mindezeken.
Emlékszem, amikor tizenhárom éve Bálint fiam megszületett. Hazavittük a kórházból, és ott feküdt a kiságyában. Öröm volt a szívemben, hogy apa lettem, ugyanakkor ha a jövőre gondoltam, elborítottak a félelmek és a kétségek. Senki sem tanított arra, milyen apának lenni. Az otthon látott példa nem tűnt igazán követendőnek – kicsit hasonlított arra, amilyen most én vagyok: a sokat dolgozó apa, aki keveset van otthon, és akkor is fáradt… Néha azon kapom magam, hogy öntudatlanul is ezeket a mintákat másolom, hiába döntöttem el, hogy én másképp szeretném csinálni.
Szóval nincsenek kész válaszok a zsebemben, nincsenek tökéletes megoldásaim. Csak arról tudok beszámolni, hogy hol tartok most az úton: mik azok a rítusok és elvek, amelyekhez ragaszkodom – és amelyekkel megpróbálok némiképp javítani a „pozíciómon”.
Először is igyekszem minden kis időmorzsát jól kihasználni. Reggelente, amikor iskolába viszem a gyerekeket, közösen elolvasunk egy rövid bibliai részt, és arról beszélgetünk a kocsiban. Hagyom, hogy elmeséljék, hogy mi foglakoztatja őket éppen, de az is előfordul, hogy valami jó kis zenét hallgatunk.
Este a két kisebb gyermekünk, az ötéves Ilka és a nyolcéves Bence fektetése az én feladatom.
Ha – valamilyen rendezvény vagy külföldi út miatt – több időt kell a családomtól távol töltenem, akkor törekszem rá, hogy utána többet legyünk együtt.
Nem vagyok a túlszervezett, merev elképzelések szerinti nevelés híve – inkább igyekszem „résen lenni”, spontán módon reagálni. Ha például a gyerekeim kérdeznek tőlem valami fontosat, akkor minden tudásomat összeszedve a lehető legjobb választ próbálom nekik adni.
Arra törekszem, hogy a feleségemre és a gyermekeimre az időm és energiám javából tudjak szánni, ne pedig a munka utáni maradékból.
Igyekszem a barátaim közt is szóba hozni a témát – beszélgetni velük az apaság örömeiről, nehézségeiről és imádságban hordozni egymást.
Töprengéseim során újra és újra oda lyukadok ki, hogy minden erőfeszítésem és jó szándékom ellenére alapvetően Isten kegyelmében kell bíznom: abban, hogy ő majd kipótolja a hiányosságaimat. Ha megengedi, hogy rajtam is kiábrázolódjanak atyai szeretetének jelei, akkor ha tökéletlenül is, de elértem a célomat.
Megjelent a Family 2014/3. lapszámában.
A szerzőről
