Nemcsak az határozza meg a sorsunkat és az életünket, hogy ki lesz a társunk, hanem az is, hogy milyen pályát választunk. Sorozatunkban annak eredünk nyomába, hogy miként lehet egy szakmából hittel és szenvedélyes szeretettel űzött hivatás. Ezúttal Krúdy Tamás újságíróval, a Nők Lapja vezető szerkesztőjével beszélgettünk.
Jól csengő neve van… Fontos a pályáján, hogy az egyik legkiválóbb írónk nevét viseli?
Rokonok vagyunk, de nem egyenes ági leszármazottak. Sokszor megkérdeznek róla – én magam hajlamos vagyok elfeledkezni a mindennapokban erről. Néha úgy érzem, olyasmiért kapok elismerést, ami nem az én érdemem. De tudom, a név kötelez is…
Lehet, hogy az íráskészség is általa érkezett a családba?
Ezt nehéz megmondani, édesapám például pocsékul fogalmaz (nevet). Krúdy nagyapám viszont egészen jól írt, sőt jogász is volt, mielőtt katonatiszt lett. Jóban volt Gyula bácsival, aki Gejza öcsémnek hívta őt. Közös társaságba jártak, ismerték az irodalmi élet szereplőit. Időnként arra gondolok, hogy a Jóisten mégiscsak valami feladatot, kötelességet is rótt rám ezzel…
Az újságírói pályát is ezért választotta?
Ez egy érdekes történet. Az, hogy írni szeretnék, hamar kialakult, de csak romantikus fellángolásnak tűnt. A bölcsészkaron angol szakra jártam. Későbbi feleségem, Zsófi ’91 táján egy kora reggel azzal hívott fel, hogy „most indul az országban először média szak az ELTE-n, szaladj be a felvételire!”. „Inkább alszom tovább” – válaszoltam neki, de addig-addig mondogatta, míg bementem, és felvettek. Így lettem újságíró. Véletlenül indult, de megmaradtam a pályán.
Három lépés távolság
Egy férfi újságíró többnyire egy sportújságnál vagy politikai-közéleti lapnál szokott elhelyezkedni. Ön viszont évek óta női magazinoknál dolgozik.
Pontosan így kezdtem én is, a Népszavánál gyakornokoskodtam. Majd – mivel jól beszéltem angolul – elmentem az első angol nyelvű hetilaphoz, a Budapest Weekhez. Főmunkatársként klasszikus újságíróként dolgoztam, itt sajátítottam el a szakmai alapokat. Közben azonban tolmácsoltam is. Akkoriban ölték meg az ismert vállalkozót, Fenyő Jánost, és egy holland cég vásárolta meg a médiabirodalmát. Ennek az összeolvadásnak a tárgyalásain tolmácsoltam. Kisvártatva indult a cég új férfimagazinja, az FHM, ahová hívtak engem is szerkesztőnek. Ez a magazin meglehetősen redukált férfi- és emberképet mutatott, ami eleinte fel sem tűnt; friss házasok voltunk, nemrég született meg az első gyerekünk, örültem, hogy jó állásom van. Néhány hónap után felhívott az egyik pap barátom: „Te, Tamás, üljünk már le beszélgetni.” Leültünk. Amikorra felálltunk, már világos volt, hogy ha meg akarom őrizni a hitelességem, akkor számomra ez a munka vállalhatatlan, és rövidesen felmondtam. A teljes egzisztenciális bizonytalanságba ugrottunk a feleségem támogatásával. Nagyon örültem, amikor kis kitérő után az induló Elle magazinnál kaptam szerkesztői állást.
És a barátok nem ugratták, hogy „mit keresel te egy divatlapnál”?
Dehogynem! Magyarázkodnom kellett – magamnak is. De legfőképpen örültem, hogy ez egy biztos munkahely, igényes feladatokkal. Közben tovább gyarapodott a családunk, leszoktam a cigarettáról, úgy éreztem, hogy kezdek egyenesbe jönni. Úgy látom egyébként, hogy nem baj, ha nem teljesen egyforma gondolkodásúak a szerkesztőségek, több kreatív energia szabadul így fel. Jó az, ha van egy kis feszültség! Korábban férfiakkal dolgoztam, így eleinte bevittem a „futballöltözői” hangulatot a nők közé, de hamar megtaláltam a hangot ebben a szerkesztőségben is, felismertem, hogy meddig szabad elmenni például a viccelődésben. Nagyon jó iskola volt.
És az nem okozott problémát, hogy házasemberként csinos kolléganőkkel volt körülvéve nap mint nap, hogy szebbnél szebb címlapmodellekkel, színésznőkkel találkozott?
Oda kell figyelni. Eleinte nem is volt könnyű. Nagyon tudatosnak kellett lennem, hogy ne kerüljek túl közel senkihez. És nem érdemes belemerülni mindenfajta ábrándozásokba, mert ha valami a fantázia szintjén megszületik, csak alkalom kérdése, hogy mikor lesz valósággá. Egyszóval a fantáziavilágot is kontrollálni kell. Ez idővel rutinná vált, de sosem lehetünk százszázalékosan biztosak semmiben; érdemes a védőpajzsokat fönt tartani. Olyankor érik az embert a legnagyobb meglepetések, amikor azt hiszi: már semmi baj nem történhet vele, a házassága sínen van – aztán beüt valami váratlan. Meg kell tartani a három lépés távolságot.
A feleségével, Zsófival beszélgettek erről?
Igen, egyszer meg is kérdezte az egyik lelki vezetőnktől, Futó Károly atyától, hogy mit tegyen, hiszen ő családanyaként nem tud versenyezni a szebbnél szebb nőkkel. Karcsi bácsi azt mondta, hogy nem is kell. Neki nem ez a feladata! Valóban nem. A kettőnk kapcsolata nem ezen a szinten van. Mindenkinél lehet szebbet, jobb képűt találni. Ha az ember belemegy ebbe – sosincs vége. Zsófinak sikerült ezt nagyon jól kezelnie.
Minden megváltozott
A hit útján hogyan indult el? Úgy hallottam, elég viharos fiatalkora volt.
Így van, elég erkölcstelen legényéletet éltem, nem akartam elköteleződni, sokáig a családalapítás sem volt fontos számomra. A hitre jutásom, a személyes lelki fejlődésem nem ment egyik napról a másikra, hosszú éveken át zajlott. És kellett hozzá egy ugrásszerű lépés is.
Berci…?
A negyedik gyermekünk, Krúdy Bertalan nagyon betegen született 2006. október 22-én. Napokig, hetekig küzdöttek az életéért, és utána sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán képes lesz-e valaha az önálló életre. Ott, abban a pillanatban, a kórházban minden megváltozott. Az Istennel és az egymással való kapcsolatunk, a családi életünk is teljesen átalakult. Addig például nem tudtunk együtt imádkozni. Valahogy ez olyan személyesnek, még a házastársak között is annyira intim dolognak tűnt, amit jobb, ha az ember egyedül csinál. Berci betegsége azonban megtanított minket rá, és mára természetessé vált. Áldásos hatásai megmutatkoznak az egész életünkben, mert például akivel az előbb közösen imádkoztam, azzal nehezen kiabálok a következő pillanatban.
Ahogy egyre jobban közeledtem Istenhez, úgy alakult át a szakmához való hozzáállásom is. Korábban „tisztességes szerkesztő” voltam, aki elvégzi a munkáját, szépen eltartja a családját, de ennyi. Berci hazahozatala után egy évvel megírtam a történetünket az Elle magazinba. Olyan fantasztikus fogadtatása volt, annyi embert mozgatott meg, hogy akkor éreztem meg igazán: amit kaptam, azt jóra is fordíthatom. Felhívtak érintett családok. Szülők, akiknek meghalt a gyermekük. Imahadjárat indult Berciért. Közösségbe kerültünk családokkal, olyanokkal, akiket megérintett a történetünk. Az a szeretet, amelyet akkor megéreztünk, a szakmai életemet is megváltoztatta. Többé nem munkaként tekintettem az újságírásra, hanem hivatásként.
Hogyan lehetett a világ egyik vezető divatmagazinjában Istenről, kórházi keresztelésről, Bibliáról, az imádság erejéről mesélni? Nem mondták, hogy inkább maradjunk világnézetileg semleges alapon?
Az lehetett az oka, hogy a kollégák nagyon mellettem álltak. Elképzelhető, hogy ha ez nem velem történik meg, hanem másvalaki esetét akarom megírni, akkor kiverte volna a biztosítékot, de mivel ők tanúi voltak mindannak, amin keresztülmentünk, senkinek semmi kifogása nem volt a cikk ellen.
Hogy van most Berci?
Remekül. Épp nemrég fotózta őt a Nők Lapja. Második osztályos. A jóslat, hogy a születése körüli oxigénhiányos állapotnak maradandó nyomai lesznek, hála Istennek, nem igazolódott be. Valóban csoda az indulása, az élete.
A másik vágányon
Ma már sokak számára példa az Önök élete is. Számos helyre hívják Zsófival tanúságot tenni, előadásokat tartani, reményt adni a fiataloknak, házassági gondokkal bajlódó vagy beteg gyermeket nevelő pároknak.
Őszintén szólva mi az elején nagyon elszúrtuk a kapcsolatunkat Zsófival. Tulajdonképpen vadházasságban éltünk, és engem sokáig semmi sem kényszerített arra, hogy ezen változtassak. Aztán elvesztettünk egy kisbabát. Elmentünk egy katolikus paphoz, aki elvitt minket a MÉCS közösség által szervezett lelkigyakorlatra, hogy rendezhessük az életünket. Ezen az alkalmon kezdett el megújulni a kapcsolatunk, ekkor döbbentünk rá arra, hogy felelősséget kell vállalnunk egymásért. Összeházasodtunk, ám még sok mindennel meg kellett küzdenünk – nem változik soha semmi varázsütésre! Fel kellett ismernünk, hogy a házastársak közötti meghittség és bensőségesség nem a szexualitással alakul ki; sőt ha túl hamar lép be egy pár életébe, éppen hogy az igazi elköteleződés akadályává válik, mert az egymáshoz tartozás – hamis – érzetét kelti. Így kimarad nagyon sok lényeges lépés, amelynek segítségével a pár valóban megismerhetné egymást. Mi is azt hittük, hogy igazán jól tudunk beszélgetni, pedig a leglényegesebb kérdéseket, amelyek igazi változást hozhattak volna az életünkbe, nagyon ügyesen kerültük – öntudatlanul, persze. Meg kellett tanulnunk egymással őszintén és a lényegről beszélni. Minderre csak hosszú évek távlatából lett ilyen rálátásom, eleinte szavaink, szókészletünk sem volt arra, hogy átbeszéljük a legfontosabb dolgokat.
Ezeket a tapasztalatainkat ma már megosztjuk másokkal is, elsősorban fiatalokkal, de katolikus családközösségekben és a házasság hetén is beszéltünk erről. A tanulság, hogy bár egyikünk sem volt megátalkodott, gonosz ember, mégis rossz vágányra kerültünk elsősorban a tudatlanságunk és a tévképzeteink miatt. De azzal, hogy beengedtük Istent az életünkbe, nem válás lett a kapcsolatunk vége – hanem átkerültünk egy másik vágányra. Egyik legnagyobb megtapasztalásunk, hogy a szabályok, parancsolatok nem az ember ellen, hanem érte vannak, és akár használati utasításként is felfoghatóak, még akkor is, ha elsőre nem is világos minden szabály értelme.
Az ország legnépszerűbb női hetilapjának vezető szerkesztőjeként hogyan tudja képviselni a meggyőződését?
Nincs ebből konfliktus. Nem mindenkinek ugyanaz a meggyőződése, mint az enyém, de ez nemhogy nem baj, hanem kifejezetten kívánatos. Egy ekkora lapnál ez nem is lehetne másképp. A Nők Lapja alapértékei – hogy családban élni jó, hűségesnek lenni jó, gyereket szülni jó – egyeznek az enyémekkel. Az, hogy én mindezt a Jóisten ajándékának tekintem, már egy másik kérdés. A hitemet is szabad vállalnom, persze a jó ízlés határain belül, nem melldöngetve. A cikkeimben gyakran szóba hozok erkölcsi-hitbeli kérdéseket.
Hat gyermekük van. Ezt hogyan fogadják a média világában?
Általában pozitívan reagálnak rá az emberek. Vannak, akik meglepődnek, van, aki felnevet, és van, aki ámuldozik, „extrém sportnak” nevezi. Azt kevesen tudják, hogy öt gyermekünk halt meg méhen belül – nagy családegyesítés lesz majd a mennyben… A család számomra a lelki fejlődés terepe. A feleségemen és a gyermekeimen keresztül tanultam meg az embereket szeretni, férfivá válni, atyaian gondoskodni a teremtett világról, az esendőséget elfogadni. Szeretem a hivatásom, de elsősorban hatgyermekes édesapa vagyok. Nincs az a karrier, amely fontosabb lenne ennél.
Stifner-Kőháti Dorottya
Megjelent a Family 2016/2 számában
