Istenkereséséről, hitpróbákról és a harmonikus családi élet titkáról
Gundi. Az ismeretlenek is így becézik. Az egyik legnagyobb közszeretetnek örvendő állócsillaga a hazai médiának – nagy szó ez, hiszen korunkban percenként tűnnek fel és el mások. Őszinte kíváncsisággal, empátiával fordul sportolók és játékosok felé, talán ebben is áll töretlen népszerűsége.
Mindig is érdekelték az emberek?
Igen. Sokáig színész szerettem volna lenni, majd az élet a televíziózás felé terelt. Nem véletlen, hogy a színészi pályát akartam választani, hiszen a művészekben ugyanaz a késztetés van meg, mint az újságírókban: egy mélyről jövő kíváncsiság a világ, az emberek iránt. Továbbá az, hogy ezt jó volna megmutatni másoknak is. Az én esetemben a Jóisten volt az, aki „helyrepofozta” a pályaválasztásomat: „Igen, a késztetésedet jól érzed, de te nem színész, hanem riporter, tévés vagy.”
Ez a késztetés azóta is erősen bennem van. Időnként önvizsgálatot tartok, nem szeretném, hogy rutinszerűvé váljon a hivatásom. Az igazi kíváncsiság tud igazi kérdéseket szülni, amelyekre igazi válaszokat kaphatunk. Ahogy annak idején a matematikatanárom mondta a gimnáziumban: egy probléma megoldása egy jó kérdés feltevésével kezdődik. Az életünkre is vonatkozik ez a fajta bölcsesség. Ha az ember valóban kíváncsi ezen a pályán, akkor nem az mozgatja, hogy önmagát mutogassa, hanem azok az emberek érdeklik, akikkel találkozik.
Akkor tehát Isten a lehető legjobb helyre „pofozta” Önt.
Játékkal és sporttal foglalkozom évtizedek óta. Mindkettőben – kicsiben – benne van az élet esszenciája: a győzelem, a vereség, a tudás, a játék, a munka, az alázat, az együttműködési képesség. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy játék közben – idetartozik a sport is – előbb-utóbb mindenkinek láthatóvá válik az igazi egyénisége.
Értékké konvertált talentumok
Nem akármilyen családból származik. Ükapja Gundel János, a híres vendéglős volt, de ismert az anyai ágon a Bujtor–Frenreisz–Latinovits fivérekkel való rokonsága is. Milyen gyökerek tartják Önt, milyen értékeket kapott a szülői házban, gyermekkorában? Mi bizonyult a legidőtállóbbnak ezek közül?
Azt a furcsa elegyet említeném, hogy a tehetséget hogyan kell értékké konvertálni. Volt egy dédnagyapám, aki jegyző volt Kolozsváron. Kiderült, hogy kimagaslóan tehetséges operaénekes is. 1905-ben szerződést kapott Budapesten, az Állami Operaházban. Ő, Székelyhidi Ferenc lett az intézmény első magánénekese, később a Zeneakadémia igazgatója. Vagy említhetném apai nagyapámat is, aki magyar–latin szakos gimnáziumi tanár volt, igen elhivatott ember. De a Gundel-ágon is sorolhatnám a mintává vált életutakat: Gundel János és Károly, ük- és dédapám sem a szerencsének köszönhette, hogy máig maradandó értéket hozott létre. Olyan példákat láttam magam körül, akik felismerve a talentumukat, hozzáadták a munkát, a szorgalmat, az alázatot – és tudtak élni a tehetségükkel.
Azt gondolom, hogy a Jóisten azért ad tehetséget az embernek, hogy azzal is próbára tegye. A családom tagjai megfeleltek ennek a próbának, nem herdálták el azt, amit kaptak, hanem értékké tudták változtatni. Ez meghatározó szellemi-lelki örökségem.
Három gyermeke van. Nekik is továbbadja mindezt?
Példát igyekszem mutatni nekik. Én egyik dédapámat sem ismertem személyesen, csak a két nagyapámat. De ők sosem mondták nekem, hogy „kisunokám, ez így van, ezt így kell csinálni”, hanem az életük volt olyan, ami beszélt. Rengeteget beszélgetek én is a gyerekeimmel a világról, értékekről, döntésekről – például arról is, amit nemrégiben meghoztam. De sosem mondom nekik, hogy „nézzetek apátokra!”. Ők látják, hogyan élek, hogy a sikereim mögött mennyi munka van, hogy hétvégén hány órán át készülök a hétfői forgatásra, százszámra kérdéseket olvasok, néha hajnalban megyek el, és éjszaka jövök haza – ez nyilván egyfajta példamutatás. Más súlya van annak, ha valaki elszúrja az életét, és azt mondja a gyerekeinek: „ti ne csináljatok így”, bár biztosan az is tanulságos. Ám az egy másik út, amikor munkát, alázatot, kitartást tesz az ember a dolgokba.
Ma már mindhárman felnőttek, ugye?
Igen, huszonhárom, huszonegy és tizenkilenc évesek.
Sikerült megtalálniuk a helyüket a világban? Aggódva figyeli a sorsukat?
A nagyfiam most végzi a jogi egyetemet, sok minden érdekli, még nem tudja, hogyan folytatja tovább. A lányom az ELTE-n szabad bölcsészetet végez, jelenleg ösztöndíjas Olaszországban. Hozzám hasonlóan ő is mediterrán típus, jól érzi kint magát, és még szintén fogalma sincs róla, hogy mi akar lenni. A kisebbik fiam komolyan futballozik. A sport lesz a világa, de hogy ezen belül hol lesz a helye, még nem látjuk.
Két félből egy kerek egész
Általánosságban is, a médiában pedig különösen fehér hollónak számít egy több évtizedes, harmonikus házasság. Elárulja, Önöknek hogy sikerült? Talán a megismerkedésük égi elrendezése is szót érdemel…
A későbbi anyósomék előbb láttak engem bilin ülő gyerekként, mint hogy az ő gyermekük, a feleségem megszületett volna (nevet). Apósomék zalaiak, és egy évben egyszer találkoztak a szüleink. Amikor hozzánk jöttek látogatóba, én valahogy mindig eltűntem, akadt valami „halaszthatatlan” dolgom. A klasszikus eset: ott van egy tizenéves kamasz, aki nem tud mit kezdeni egy öt évvel fiatalabb lánnyal. Aztán telt-múlt az idő. Sportoltam, zajlott az életem. A későbbi feleségem érettségi után felkerült Budapestre, az orvosi egyetemre. Mi tulajdonképpen akkor találtunk egymásra. Három év udvarlás után össze is házasodtunk. Ennek most már huszonhat éve.
Amikor összeházasodtak, milyen közös életutat terveztek?
Én akkor már a tévénél dolgozgattam, de 1988 nyarán éppen sehol sem tartottam. Akkor jöttem rá arra, hogy nem leszek színész. Négyszer tanácsoltak el a felvételiről. Nem volt könnyű időszak! Az apósom aggódott is, hogy a kislánya végre felkerült Pestre, a fogorvosi karra, és összeszűri a levet egy huszonnégy éves palival, akinek se munkája, se végzettsége, se egzisztenciája… Mondtam is neki utólag: jogosak voltak a félelmei. Én sem lennék boldog, ha a lányommal ez történne (nevet).
Idővel aztán sportriporter lettem, és szépen haladtam előre a pályámon. Tanultam, elvégeztem a Testnevelési Főiskolát. Tény, hogy amikor mi egymásba szerettünk, én éppen a gödör fenekén voltam. A feleségem nem a sikeres, népszerű, ifjú Gundiba szeretett bele.
Mi ketten egyébként alapvetően különbözőek vagyunk. A feleségem nálam sokkal racionálisabb ember, míg én egy álmodozó, mediterrán pali vagyok. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Hogy mi lehet a titok? Szerintem ha két ember folyton le akarja győzni egymást, ha mindenből presztízskérdést csinál – ki az erősebb, a sikeresebb, ki keres többet –, akkor előbb-utóbb valamelyikük győzni fog, de azzal vége lesz a házasságuknak is. Ha két ember azt keresi, hogyan tudják egymást erősíteni, mit tanulhatnak a másiktól, akkor lesz a két félből egy kerek egész. S ez egy életen át tud működni – nekünk ez a tapasztalatunk. Közben az a vicces, hogy a feleségem sok mindenben olyan lett, mint én, én pedig olyan, mint ő. Sokat tanultunk egymástól, látjuk egymás értékeit.
Tehát egymást tudják előrevinni, segíteni, és a pályájuk is ennek megfelelően alakult. Az fel sem merült, hogy két ilyen, egész embert kívánó hivatás mellé három gyermeket vállalni nagy áldozattal jár?
Nem. Amikor összeházasodtunk, a feleségem befejezte az egyetemet, de a diplomaosztón már „pocakos” volt. Látta, hogy az életem milyen hektikus: jövés-menés, hajnal, hétvége, külföld… Ha ő is tudományos karriert akart volna csinálni, amellett nem lehetett volna gyerekeket nevelni. De ő nem is arra vágyott: gyakorlati fogorvos akart lenni, gyógyítani szeretett volna, s ezt meg lehetett valósítani. Hetente egyszer-kétszer magánrendelőben dolgozott, s mellette egy-két, majd három gyermeket nevelt. Így a szakmájából sem esett ki, és a család is működött. Hihetetlenül stabil támaszt tud nyújtani mindannyiunknak – volt több mint négy év az életemben, amikor reggel hatra jártam rádiós műsort vezetni, és ez azt jelentette, hogy minden reggel neki kellett mindhárom gyereket vinnie. Volt olyan időszak, hogy egy bölcsődést, egy óvodást, egy iskolást. Most tessék ezt elképzelni télen: kisgyerekes szülők tudják, mivel jár az öltöztetés… Délután már megpróbáltam én is segíteni, de az ő stabilitása nélkül nem ment volna.
Amikor a gyerekeink kezdtek kirepülni, és a feleségemnek végre felszabadult egy kis ideje és energiája, pontosan akkor kapott egy négyórás állásajánlatot a klinikán. Ez annyira szép, olyan sorsszerű volt! Most a klinikán is dolgozik, megmaradt a magánpraxisa is, sőt még a tudományos munkával is tud foglalkozni.
Bezárt és kinyílt ajtók
A Gondviselésnek tudják be az események ilyetén fordulatát?
Az ő nevében is mondhatom, hogy igen! Én bármit találtam ki magamnak – kidolgoztam, szinopszist írtam, lobbiztam –, abból soha nem lett semmi. Aztán a Gondviselés megmutatta, hogy „erre kéne menni”, és arra kellett menni. A tartalmat, a munkát persze nekem kellett beletennem, de abszolút hiszek az isteni útmutatásban. Nem véletlenül történtek így a dolgok.
Még a közelmúltban meghozott döntése – egyfajta ugrás az ismeretlenbe – esetében is fenntartja ezt? Mert persze ha a jó után a még jobb jön, akkor mi, emberek könnyen meglátjuk Isten gondoskodását, de a bizonytalanság sokakat eltántorít, kétségek közé taszít, vagy éppen elfordít, haragra gerjeszt… A próba itt kezdődik, azt hiszem.
Ez pontosan így van. Amikor eljöttem az MTVA-tól, még nem tudtam, hogyan tovább. Bele is gondoltam: „Látod, most itt a hited próbája.” Mindig hittem abban, hogy ha a Jóisten becsuk egy ajtót, akkor ki fog nyitni egy másikat. De valóban, ezt olyan könnyű mondani mindaddig, amíg az ember biztonságban van… Most csak azt láttam, hogy az ajtó becsukódott. De azt is tudtam, hogy ha hiszek Istenben, akkor nem lehetek gyáva.
Kilépett tehát a csónakból, és megpróbált elindulni a vízen. Most mit súg a belső hang?
Régóta hiszek abban, hogy az ember belső harmóniáját, békéjét kell keresni az életben. Ha ez nincs meg valahol, akkor arrébb kell menni – s ez nem lehet pénzkérdés. Most ugyan kevesebbet keresek, mégis jobban érzem magam. Továbblépek, új elképzelések, új ajtók nyílását várom. Az sem tragédia, ha nem a televíziózás lesz a jövőm. Csak vetélkedőből ezerkétszáz-ezerháromszázat vezettem életemben. Több ezer műsor, sport, Eurovíziós Dalfesztivál stb. van mögöttem a pályán. A kíváncsiság, a késztetés most is bennem van, de nem vagyok a betege annak, hogy pár hónapja nem láthatnak a nézők a képernyőn. Valaminek vége van, és valami elkezdődik. Hagyom, hogy az élet áramoljon.
Hogyan formálódott a hite?
Én eredetileg római katolikus vagyok, a feleségem református. Amikor össze akartunk házasodni, a katolikus közösségben nem akartak minket összeadni. Akkor elmentünk a feleségem zalaegerszegi református gyülekezetébe, ahol a lelkész, Török Zoltán azt mondta: „Üljünk le, beszélgessünk, Gábor!” Egy órát beszélgettünk, majd azt válaszolta, hogy szívesen összead minket. Ez nagyon erős, meghatározó élmény volt, bár én akkor éppen nem gyakoroltam a hitemet.
De gyerekkorában megkapta a vallásos nevelés alapjait.
Igen, sőt volt egy aranyos eset is. A húgommal jártunk hittanra, diákmisére. Egy alkalommal, a hetvenes évek közepén, az általános iskolában megkérték a szüleimet, hogy ne járjunk tovább hittanra, mert a húgom elkezdte megtéríteni az osztálytársait. Ezt akkoriban nem díjazták. A katonaságnál pedig volt egy mélyen hívő, jó barátom, ő próbált a hit útján terelgetni. Akkor én még erre nem álltam készen. Aztán az esküvőnk előtti beszélgetés indított el engem a reformátusság, a protestantizmus felé. Hozzám ez a fajta gondolkodás, ez az egyszerűség, emberközeliség áll közelebb, de senkit sem szeretnék erről győzködni. Azt vallom, hogy ezen a téren is mindenkinek a saját útját kell megtalálnia.
Számomra egyébként a hit szó nem elég kifejező. Én nem hiszem, hanem tudom, amit vallok; amit megélek, az tudás, meggyőződés. Egyfajta nagyon mély elfogadás. Nem elhiszem, mert mondták, hanem tudom, mert megéreztem, mert válaszokat kaptam Istentől a kérdéseimre.
Hol tud lelkileg feltöltődni?
A családunk életstílusából adódóan a hétvégéink elég intenzívek, de van egy budai református templom, ahová amikor csak tudunk, elmegyünk. Fontosnak tartom a napi elcsendesedést is, hiszen minden áldott nap találkozunk olyan jelenségekkel, amelyek elgondolkoztathatnak az életről, Istenről. Én erre sokszor az autóban teremtem meg az időt és a csendet. Ilyenkor jönnek a gondolatok bennem.
Most már értem, miért állt szívesen a Reformáció 500 kampánya mellé: a jubileumi év egyik nagykövete lett.
Amikor 1517-ben Luther Márton kiszögezte a tételeit, az egy történelmi esemény volt, de nem zárult le, hiszen a hatása a mai napig él. A mohácsi csata is körülbelül ötszáz éve történt, ám már semmilyen befolyása nincs az életünkre. A reformációnak azonban mindig is lesz hatása, amíg emberek élnek a földön.
Számomra a reformáció üzenete az, hogy tessék gondolkodni. Merjük folyamatosan feltenni a kérdéseinket, hogy ami körülöttünk történik, amit csinálunk, az rendben van-e, hiteles-e. Amit mondanak nekünk, az valóban úgy van-e? Hogyan viszonyulunk az élethez, halálhoz?
Azt vallom, hogy nem okvetetlenkedőnek kell lenni, hanem kérdezőnek. Az fog előrevinni minden egyént, s az akkor előreviszi a közösséget is. Ezzel van összefüggésben az is, hogy nemrég felkértek arra, hogy egy katolikus hátterű blogon, a SZEMLéleken indítsak egy rovatot, Komolyan kérdezem címmel. Örömmel mondtam igent. Hiszen a lényeg ugyanaz, nem? Mindannyian ugyanarra vágyunk! Békességre, biztonságra, boldogságra, szeretetre. Az, hogy az egyik ember ilyen templomba jár, a másik olyanba, hogy milyen rituálék szerint tiszteli az Istent – nem teljesen mindegy? A lényeg nem ez!
Boldog embernek vallja magát?
Bátran mondhatom, hogy igen. Keresem a belső harmóniámat, az utamat, néha nekimegyek a szalagkorlátnak – akkor érzem, hogy másfelé kell menni. A Jóisten időnként próbára teszi az embert bizonyos dolgokkal, de ez így van jól. Amíg a saját lelkiismeretemnek megfelelő döntéseket hozok, és bele tudok nézni a tükörbe, addig minden rendben van.
Stifner-Kőháti Dorottya
Megjelenta Family 2017/2. lapszámában.
