Hogyan őrizhetjük méltóképpen elhunyt szeretteink emlékét?
Ma már nálunk is számtalan módja van az elhunytakról való megemlékezésnek és a tőlük való búcsúzásnak. A hagyományos temetési módok mellett egyre inkább teret hódítanak a különböző újszerű kegyeleti szertartások, mint például a repülőgépről vagy hajóról való szétszórás, de gyakori a hamvak otthoni elhelyezése is. Vajon szükséges-e, hogy legyen egy „fizikai” hely, ahol az elhunytakról megemlékezünk, vagy elég, ha csak a szívünkben őrizzük őket? Mit gondoljunk a jeltelen „sírokról”, az alternatív módszerekről vagy éppen az út menti balesetek helyszínén felállított kegyeleti helyekről?
– Az embernek ősidőktől fogva elemi szükséglete, hogy a halottaitól méltó módon még egyszer utoljára búcsút vehessen – magyarázza dr. P. Tóth Béla lelkész-pszichológus, a Szentendrei Református Egyházközség lelkipásztora –, de hogy ezt milyen formában tegye, arra a Biblia semmilyen részletes iránymutatást nem ad. A végső nyughelyről általában az elhunyt akaratát tiszteletben tartva szoktunk dönteni, vagy annak megfelelően, hogy milyen felekezeti és családi hagyományaink vannak. A hamvak jeltelen szétszórásakor általában a gyászoló számára nehezebb a megemlékezést helyhez, időponthoz kötni, pedig ez a gyász folyamatát segítheti. Ugyanakkor – úgynevezett patologikus gyász esetén, amely évtizedeken át sem képes enyhülni – a hely, ahová akár naponta is kijár a hozzátartozó, ellenkező hatást fejthet ki: nem hagyja begyógyulni a sebet.
Ha a hozzátartozók úgy érzik, szükségük van a tragikus közlekedési baleset helyszínének megjelölésére, hagyjuk rájuk a döntést. Ezek az emlékhelyek mások javát is szolgálhatják, hiszen elriaszthatják az autósokat a gyorshajtástól a veszélyes útszakaszon.
A küszöbön túl
Akadnak olyanok is, akik rettegnek a megemlékezéstől, képtelenek a temetőbe kimenni, mert félnek, hogy újra felszakadnak a sebek. Legyünk türelmesek hozzájuk, bízzuk rájuk az elengedés folyamatát. Sokszor idősebb korban, az elmúlás közeledtével magától is képes változni a már eltávozottak emlékéhez való belső, lelki hozzáállás – mondja szakértőnk.
Függetlenül attól, hogy milyen temetési, megemlékezési módot választunk, a lelki folyamatok egészséges alakulásában óriási jelentősége van a szent és a profán dolgok szétválasztásának.
– Mindenkit óvnék attól, hogy a halálesetet követően szertartás, egyértelművé tett búcsúztató nélkül próbálja meg feldolgozni a történteket. A gyász lényege a gyászoló belső énjének átrendeződése, s ez időigényes folyamat. Kialakulásához szükség van annak a ténynek az elfogadására is, hogy az illető átlépett egy küszöböt, ahonnan már nincs visszatérés. Ennek demonstratív elismerése a temetési szertartás, amikor a család, a barátok, hozzátartozók számára nyilvánosan egyértelművé válik, hogy a szeretett személy már nincs közöttük többé.
A temetésen való részvétel a gyász szempontjából is nagyon fontos, mert tudatosítja az elválást, lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére, és közösségi támaszt is nyújt. Ennek elmaradása viszont azt a hamis képzetet táplálhatja, hogy az elhunyt nem lépte át azt a bizonyos küszöböt, és ez a gyász folyamatának megakasztója lehet – fejti ki P. Tóth Béla.
Hamvak a polcon
A Biblia alapján álló hittől idegen a mértéktelen sírkultusz is. Gondoljunk csak a hatalmas síremlékekre, a naponta hordott virágcsokrokra, az elmulasztott szeretet reménytelen pótlására irányuló sírkősimogatásokra! Hiszen mindez könnyen a halál tagadásának vagy a halottakkal való kapcsolatkeresésnek a területévé válhat. Veszélyes, ha a problémáinkra, az életünk nagy kérdéseire az élő Isten helyett például az elhalt szülőtől próbálunk meg „tanácsot” kérni.
Nem javasolható jó szívvel szerettünk hamvainak hazavitele sem. Ez ugyanis – azon túl, hogy bizarr dolog belépni egy olyan otthonba, ahol a polcon egy elhunyt földi maradványai láthatók – megnehezítheti a gyász feldolgozását, és hosszú távon lelki deformitásokat vagy akár szervi tüneteket is okozhat.
Ma egyre gyakoribb, hogy – akár anyagi megfontolásból is – az urna elhelyezését és az emlékhely felállítását a saját kertjében kéri a hozzátartozó. Hogy ezzel ki tud nap mint nap egészséges lélekkel együtt élni, az persze személyiségfüggő, mindenesetre lelkünk gyógyulása szempontjából célszerű az élők és a holtak birodalmát egyértelműen szétválasztani.
– Egy család a hamvakat minden szertartás nélkül, a hétvégi ház kertjében temette el – meséli a lelkész. – Nyolc évvel a haláleset után keresett meg az elhunyt testvére, hogy azóta sincs békéje, és megkért, hogy mondjunk néhány búcsúszót és imádságot a testvére porai felett. Amikor néhány hét múlva újra találkoztunk, kimondhatatlanul hálás volt azért, hogy ennyi év után végre megnyugodhatott a lelke.
És hogy miként gondozzuk jól az eltávozottak emlékét? Méltó dolog, ha rendben tartjuk a sírokat, és ha úgy érezzük jónak, hogy legyen kint friss virág, hát vigyünk – tanácsolja a lelkipásztor. De vigyázzunk, nehogy a gyászban életünk súlypontja lassanként áthelyeződjön az élőkről a holtak felé! Mindennapos imádsággal, bibliaolvasással, a közösség szeretetben való gyakorlásával inkább az élő Istent keressük.
Eltávozott szeretteinknek virággal már nem tudunk örömet okozni. A legméltóbbak akkor leszünk kedves halottunk emlékéhez, ha a tőle tanult jó továbbvitelére, az itt élők megsegítésére törekszünk, amíg csak módunk van rá.
Megjelent a Family magazin 2010/4 számában.
A szerzőről
