„Én még előbb kiélem magam” – sokszor ez az álláspont, ha szóba kerül a gyermekvállalás a húszas éveinkben. Hogy a „nem hivatalos okok” melyek, sokszor nem derülnek ki egy felületesebb beszélgetés során: lehet anyagi vagy társbeli bizonytalanságérzés, az alkalmatlanságtól való félelem, de lehet ugyanígy száz meg száz másik is. És mindenki a saját élethelyzete alapján mérlegel, még ha ezt nem is fejti ki bővebben mindenkinek. (Miért is tenné?)
Ha azonban belegondolok, nálunk automatikus volt, hogy ketten már szülőszerepre készülünk, és viszonylag hamar jöttek is a gyerekek (ez már korántsem olyan automatikus). Így nem volt sok időm rá, hogy megszokjam, amit azelőtt sem: az egyedüllétet. Kislány koromban sokáig együtt laktunk a nagyszüleimmel, féléves koromtól a nagypapám vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak. Később a dédi költözött velünk az új lakásba, ott sem voltunk egyedül nagyobb korunkban sem. Egy idő után dédi végleg elköltözött, akkor nagymamám jött vigyázni ránk, ha magunk lettünk volna – már amennyire, hiszen hárman vagyunk lányok.
Most, sok évvel később, amikor a gyerekeink már oviznak, én pedig itthonról dolgozom, szembesülök vele, mennyire nem természetes számomra egyedül lenni.
De mit jelentene ez akkor, ha nem így képzeltük volna el az életünket?
Sokkal rendezettebb lenne a lakás, ha nem kellene annyi homokozós, foltos, izzadt ruhát mosnom, fél pár zoknikat levadásznom, kisautókat kerülgetnem, rajzokat rakosgatnom. Sokkal több időm lenne: bejárni dolgozni, vásárolgatni, időnként étteremben enni, hétvégente moziba, színházba, koncertre járni, nyaralni. A fodrász-kozmetikus-műkörmös alap lenne, hiszen elvárják a munkahelyen, és persze megérdemlem.
Oké, de ezekért mit kapok cserébe így, család mellett?
Rendben: mi számít „cserének”? A reggeli odabújás az álmos kisemberektől? Az ajándék rajzok tömkelege? Esetleg az anyák napi kis ajándékok és versek?
Hogy mi az értéke valójában mindannak, amit kapok, az tudja csak elmondani, aki nem élheti át, bár vágyik rá – évek, évtizedek óta… Aki mindent megtenne egy fűfoltos kisnadrágért, egy összesarazott nappaliért, egy kéznyomatos falért és a sok-sok eltűnt időért. Aki alig várja, hogy az estéit fürdetéssel, meseolvasással töltse, a kávéit (igen, azt a sokat, ami mind kell az éjszakázás után) kihűlve igya, és főzzön mindennap, mert hiába a nagy adag, úgyis elfogy aznap minden.
Én csak azt tudom, hogy nem leszek többé egyedül. Nem, nem napközben, mert azzal már barátkozom, még ha egy Mazsola segít is benne. Egyébként. Később… Mert aki családban él, az mindig van, akire számíthat: aki megtankolja a hűtőt/autót egy nehéz időszakban, aki beugrik segíteni, érte menni, felhív, hogy hogy vagy, és igényt tart rád. Mert anyu, ma tudnál vigyázni Danikára ovi után? Elmennénk végre moziba ketten. Tudnál segíteni Annának tanulni? Nem megy neki az a vers, ebben te vagy a jó… Vennél nekik olyan játékot, tudod, amit kértek szülinapjukra? Nagyon fognak örülni!
Aztán később: anyu, mi volt az orvosnál, jól vagy? Átmenjek, kiváltsam a gyógyszereid? Mi van apuval, segítsek neki a gumicserénél? Tudom, nem szólna… Nem baj, ha átmegyünk hozzátok szombaton? Nem kell sok kaja, csak beugrunk, tudod…
Jó családban élni. Számszerűen? Nem. Valahogy egészen máshogy kifizetődő…
A szerzőről
