Hegymászófeleség, aki maga is hegymászó. Törékeny fiatal lány, aki két 8000 méter feletti csúcsot is meghódított. Kétgyerekes édesanya, aki alig harmincévesen lett özvegy. Hitvalló keresztény, aki Jézus-zászlóval ment a csúcsra, de a halál árnyékának völgyében értette meg igazán, mit is jelent, hogy Isten a Gondviselő. Sterczer Hilda Erőss Zsolt felesége. Azé a férfié, aki magyar hegymászóként először jutott fel a világ legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre. S aki jó eséllyel elsőként hódíthatta volna meg a világ tizennégy, 8000 méter feletti csúcsát a Himalájában, ha nem tűnik el végleg a tizedikről visszatérve a Kancsendzöngán. Hilda tanítónő is, aki a terápiás mászásban ötvözi mindazt, amit pedagógusként, hegymászóként és Zsolt feleségeként megtanult.
Hogyan ismerted meg Zsoltot?
Egy internetes társkereső oldalon találkoztunk 2006-ban. Akkor már túráztam és másztam is. S amikor láttam a képét, valószínűtlennek tűnt, hogy ő az. Rá is írtam, hogy nagyszerű, de tudom, hogy ki az az Erőss Zsolt, ha beugratásnak szánta, nyugodtan felfedheti magát. Levelezgetni kezdtünk, ő székelyesen válaszolgatott, és még mindig nem volt egyértelmű, hogy kivel is ismerkedem. Így azt írtam neki, ha tényleg az vagy, aki, akkor gyere, menjünk el mászni. Azt gondoltam, hogy csúnyán lebukik majd, és valószínűleg el se jön. Amikor aztán a Déli pályaudvar parkolójában találkoztunk, kiderült, hogy tényleg ő az. Hirtelen fordult a kocka, és már attól tartottam, hogyan fogok tudni vele lépést tartani az Alpokban.
Randevú a gleccseren
Az első randevútok rögtön a hegyen történt?
Igen, és nem egy szokványos hegymászás volt. A hegymászás aranyszabálya, hogy hajnalban kell elindulni a csúcsra. Ehhez képest mi tíz órára érkeztünk meg. Zsolt azt mondta, nézzük meg az út beszállását, amelyen másnap indulunk. Annyira sikerült megnézni, hogy rögtön meg is másztuk a hegyet. Egykor értünk a „Frühstücksplatz”-ra, de ez fel sem tűnt. Én megbíztam benne, ő pedig nagyon elégedett volt velem. Amikor felértünk a csúcsra, csupán annyit mondott, hogy ennél gyorsabban csak egyedül tudta volna megmászni. Ebből éreztem, hogy nagyon jól tudtunk együttműködni. Több napot töltöttünk ott, jöttek a barátai is, de mi mindig kettesben mozogtunk a hegyen.
A következő évben pedig már mentél vele a Himalájára?
Igen. Előbb másztam nyolcezres csúcsot, mint négyezrest. Zsolt már az első találkozáson kijelentette, hogy nekem a nyolcezresen a helyem, de azt gondoltam, hogy ez csak egy bók – amolyan „hegymászóbók” – volt. Ám ő azt mondta: „Megyünk a K2-re, és jössz velünk.” Tudtam, hogy a K2 a világ legveszélyesebb hegye, és fogalmam sem volt, hogyan készüljek fel rá. „Arról már lekéstél” – nyugtatott meg. De azért havonta mentünk külföldre mászni, hogy technikailag készüljek, kondiban legyek, és szokjam a helyzeteket. Szlovéniában a Triglavon egy ponyva alatt húztuk ki az éjszakát. Azért ezeket nem árt szokni…
Mi mindennel kellett szembenézned a Himalája megmászása előtt?
Rettegtem attól, hogy fázni fogok. Nőként nem tudtam elképzelni, hogy ne fürödjek legalább kétnaponta, és tisztában voltam vele, hogy fent akár egy hétig sem lehet. Arra is fel kellett készülnöm, hogy nem biztos, hogy hazajövünk. Az ilyen típusú hegymászóknak szembe kell nézniük a ténnyel, hogy az élet törékeny. Féltem a kicsúszástól is, mert egyszer a második túránkon kicsúsztam a Glockneren, és kificamodott a térdem. Pontosan tudtam, hogy a Himaláján egy kicsúszás halálos lehet.
Fent a nyolcezresen egyértelmű volt, hogy ti egy pár vagytok, összetartoztok.
Jól tudtunk együttműködni, mert mindkettőnk szenvedélye volt a hegymászás, ugyanazt a célt akartuk, a nehéz körülményeket ugyanúgy el tudtuk viselni. Természetesnek vettem, hogy nem nyüszítek, ha az arcomba fújja a havat a szél, vagy ha fázik a kezem. Az ösztönök ott sokkal erősebben jelen vannak. A kevesebb oxigén következtében ugyanis az agy felső szabályzókérge – ahol a szocializációs képességek központja található – nem annyira működik. De köztünk nem voltak súrlódások. Egyértelmű volt a cél, egyértelmű volt, hogy ő a férfi, aki vezet, aki megmondja, hogy mikor mit kell csinálni, és én mint nő ehhez szépen alkalmazkodom. Világosan kürülhatároltak voltak a férfi-női szerepek. Ő volt a férfi, ő verte a sátrat. Én főztem az ételt, én mosogattam, én mostam ki az alaptáborban a ruhákat, de ő élesítette a mászószerszámokat. Míg a fenti világ teljesen egyszerű, mint egy matematikai egyenlet, itt, a lenti világ annyira összetett, hogy nem igazán tudnak szétválni ezek a szerepek.
Ez volt a második expedíciód. A harmadikra már nem tudtál menni, mert…
…akkor született Gerda.
Akkor lettél először klasszikus értelemben vett hegymászófeleség.
Igen. Elég borzasztó volt. Még Gerda érkezése előtt megbeszéltük, hogy ha egy expedíció alatt születne, majd a szüleimnél leszek. Így alakult. De még egyszer nem csinálnám ezt így. Csománál már úgy szerveztük, hogy Zsolt mindenképp ott legyen velem, mert neki is nagyon nehéz volt. Éreztem rajta, hogy rengeteget vívódik, hogy maradjon-e, vagy menjen, hiszen nagyon vágyott már egy családra. De azt mondtam, ő dönti el. Tudtam, hogy nincs minden évben expedíció, nem könnyű szponzort találni, s ha most ezt kihagyja, nem sok esélye van rá, hogy később egyedül elmenjen arra a hegyre.
Gondolom, szerette volna mind a tizennégy nyolcezres csúcsot megmászni…
Igen. Ez abszolút benne volt a képességeiben, reális esélye volt rá. Tízet meg is mászott.
A legnehezebb út
2009. január elsején Zsolt balesetet szenvedett a Tátrában. A sérülése olyan súlyos volt, hogy néhány héttel később le kellett vágni a jobb lábát. De azt az évet se hagyta ki, ősszel már a Himaláján volt. Tulajdonképpen azzal készült az expedícióra, hogy újra tanult járni a protézissel?
Igen. Most, hogy mentálhigiénét tanulok, már látom, hogy kihagyta azt a lehetőséget, hogy váltson. Egyszer kellett egy előadást tartania a TEDx-en A nehéz út címmel. Készülés közben többször szóvá tette, hogy nem érti, miért erről kell beszélnie. Számára nem jelent nehézséget, hogy egy amputáció után talpra áll, és mászik. Mi ebben a nehéz? Láttam egy filmet egy snowboardos srácról, aki egy fejsérülés után megpróbált visszatérni, de feladta. Akkor értettem meg, nem az volt igazán a nehéz, ahogy Zsolt visszatért. Ez volt az élete, ez volt az egyetlen út, amelyet látott maga előtt. Az lett volna a nehéz, hogy valami másba fogjon. De márciusban már kitűzték az expedíciót… Nem volt esélye rá, hogy végiggondolja, mit szeretne. Ráállt, hogy legyen, mivel neki is ez volt a legegyszerűbb: visszatérni ahhoz, amiben addig nagyon jó volt.
Amikor az ösztöneid anyaként, feleségként azt súgták, hogy megpróbáld lebeszélni, akkor inkább tudatosan hallgattál?
Nem voltak ilyen gondolataim. Tudtam, mit ad neki a hegy, miért megy oda. Tudtam, hogy veszélyes, de végig abban hittem, és a közös expedícióink során is azt tapasztaltam, hogy bár időnként áthágja a határokat, mindig tudja, hogy meddig mehet el. A hegymászásban megvannak a szabályok, az életed múlik rajtuk. De az expedíciónál vállalni kell a kockázatot, hogy a csúcsra jussunk. Zsolt érezte, mikor lehet megszegni egy szabályt – ez különböztette meg a többi mászótól. Ezért hittem szilárdan, hogy visszajön.
Mikor szembesültél azzal, hogy mégsem?
Amikor Kollár Lajos hívott az alaptáborból, hogy megvan a csúcs, tudtam, hogy nagyon későn érték el, és ez nagyon kockázatos. Amikor elmondta, hogy huszonnégy órája vannak úton, akkor már azt is tudtam, ha most itt lejönnek, az maga lesz a csoda. A rádióban rögtön bemondták a nagy hírt, és ahogy a gyerekekkel sétáltunk az utcán, odajöttek hozzánk ismerősök, hogy gratuláljanak, bennem pedig az volt: „Először le kell jönnie! Le kell jönnie! Ne gratuláljatok még!” Pontosan tudtam, hogy ez milyen kritikus helyzet. Az a szabály ugyanis, hogy amennyi ideig tart felfele az út, annak a feléig tart lefele. Vagyis még tizenkét óra kellett ahhoz, hogy leérjenek. Kiszámoltam, hogy magyar idő szerint hajnali egyre kellene megérkezniük. Vártam Lajos hívását, hogy „minden rendben, Hilduskám”, és akkor megnyugodhatok végre. De nem jött meg ez a telefon. Reggel én hívtam Lajost. Akkor már tudtam, hogy Peti, akivel Zsolt mászott, meghalt. Lajos mondta, hogy Zsolt kint töltötte az éjszakát, de már össze-vissza beszélt, nem látott, és elvesztette a hátizsákját. Ezek arra utaltak, hogy oxigénhiányos állapotba került. Kértem Lajost, hogy küldjünk fel serpákat érte, mert tudtam, hogy a helikopterek már hatezerről is potyognak lefele, ilyen magasságba nem tudnak felmenni. De nem voltak serpák. Élő adásban kellett végigkövetnem, hogy még él a férjem, de ki tudja, hány óráig. Imádkoztam. Másnap megint én hívtam Lajost, de már biztos voltam benne, hogy Zsolt meghalt. Eltűntnek nyilvánították. Tudtam, hogy nem szabad hazavárni. Persze így is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha… Borzalmasan tudatosan kellett ezt magamba verni, hogy nem, nem jön vissza.
Töröttből újra egész
Hogyan folytattad az életet?
A legnehezebb ez a két nap volt, amíg nem tudtam, hogy él-e még. Gyönyörű, verőfényes május volt, virágzott az akác, tobzódott az élet, én meg belül azt éreztem, hogy megőrülök a feketeségtől. De nem volt választásom. Túl kellett élnem.
Amikor együtt voltunk, adott volt, hogy ő a férfi, ő irányít, ha meg elment, én vettem kézbe a dolgokat. Ez a személyiségemhez jól passzolt, hogy egy kicsit a magam ura vagyok. Aztán visszajött, és megint bele lehetett simulni abba, hogy átveszi a felelősséget. Mivel sokat volt távol, ebben az értelemben nem változott semmi. A reményem halt meg, hogy minden újra rendben lesz. A remény elvesztése volt nehéz, hogy ez most már így is marad.
A hited is megingott?
Abszolút. Addig hittem Zsoltban, és hittem azt, hogy Isten velünk van. Úgy mentem a nyolcezresre – zsebemben az én szponzorom, Jézus zászlajával –, hogy egy hajam szála se görbülhet meg, mert ő velem van. De Zsolt halála után összeomlott az Istenbe vetett hitem, a jövőképem. Tapolyai Emőke pszichológus segítségével tudtam később megérteni, hogy az egy dolog, hogy Isten nem így tervezte, de Zsoltnak szabad akarata volt arra, hogy visszaforduljon vagy továbbmenjen.
Emőkére hogy találtál rá?
Ez is a Gondviselés, mert ő talált rám. Amikor a hírekben hallotta, hogy mi történt, erős vágy ébredt benne, hogy segítsen nekem, de nem tudta, hogyan. Épp egy ismerősöm ismerőse járt hozzá terápiára, rajta keresztül jutott el hozzám Emőke száma és felajánlása. Persze nem hívtam fel két hétig, mert ekkor még a gyásznak a tagadás szakaszában jártam, és azt hittem, jól vagyok. A kertben gyomlálgattam, amikor az utcáról egy szomszéd hölgy, aki kórházban dolgozott, rákérdezett, mikor megyek pszichológushoz. Elmondtam, hogy épp van egy felajánlásom. Azt válaszolta: „Hilda, sok mindent láttam már a kórházban, szerintem menj el!” Elmentem. S azt gondolom, enélkül ma nem itt tartanék. És nekem pont egy keresztény pszichológusra volt szükségem, mert a legnagyobb problémám az volt, Isten miért hagyta ezt. Hogy bízhatok újra benne? Nehéz feldolgoznom a gyermeki bizalom elvesztését, hogy nem fog mindentől megvédeni az Isten. Ez az élet. De ő mindig mellettem lesz. Annyiszor megtapasztaltam azóta, hogy bármi történt, minden úgy fordult, hogy az jó legyen, mégis jó legyen. Isten az egészből jót hozott ki, ahogy megerősödött a hitem, megváltozott a személyiségem. Tudom, hogy ő képes a törött cserépdarabokból is valami szebbet létrehozni, mint ami eredetileg volt.
Mivel foglalkozol most?
Zsolt halála után a barátai létrehozták a Hópárduc Alapítványt. (A név onnan ered, hogy Zsolt megmászta a volt Szovjetunió területén az összes 7000 méter feletti csúcsot, ezért 1994-ben egyedüli magyarként megkapta a „Hópárduc” címet – a szerk.) Idővel megfogalmazódott bennem, hogy ennek az a legfőbb feladata, hogy megmutassa, mit tett ő az életében. Nekem a kopjafákkal az volt a bajom, hogy mindenki a halálára emlékszik, nem pedig arra a fantasztikus emberre, aki tele volt életörömmel, és ment előre. Most ezt az alapítványt viszem, melyben gyerekek fejlesztő falmászásával foglalkozunk. És ez olyan jó, mert benne van Zsolt is, benne van a mászás, és tanítónőként én is. Úgy érzem, ez a harmadik gyerekünk.
Említetted, hogy egy Jézus-zászlót vittél magaddal a Himalájára. Mikor ismerted meg őt?
Egy hívő asszony volt a pótmamám, féléves koromtól ő nevelt. Így – az ő hitét látva – Isten létezése adott volt számomra. Ennek ellenére később materialista gondolkodású lettem. Főiskolás koromban egy kötelező táboroztatási gyakorlatra kellett mennem, és én a legegyszerűbb megoldást választottam, a pátkai református gyülekezet nyári táborába mentem. Arra nem számítottam, hogy a tábort egy fiatal hívő lelkész házaspár vezette, akik esténként nekünk, segítőknek is tartottak bibliatanulmányozást. Itt jutottam hitre. Korábban Jézust sehová nem tudtam elhelyezni magamban, nem értettem, hogyan illik bele a képbe, és mindig kerestem az igazságot. Amikor a Bibliában olvastam, hogy Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, nagyon szíven ütött. Akkor meglett az igazság! És akkor én ott megtértem. Persze nem ment minden zökkenőmentesen. Egy év telt el, amikor újra elmentem a templomba, és ott rácsodálkoztam, hogy már értem, miről beszél a pap, tudom, hogy miről van szó. Azóta járom a hitélet hegyeit és hullámvölgyeit.
A cikk a Family magazin 2018/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
