Azt, hogy van kiút a heroin rabságából, már elmeséltük. Azt azonban még nem, hogy egy életen át hányszor kell újra és újra levetnünk függőségeink láncait és elengedő szeretettel adóznunk önmagunknak, a társunknak vagy a gyermekeinknek. Orsolics Zénó és felesége, Dobay Barbara, a Kamaszklinika Terápiás Program vezetői saját tapasztalataik alapján most erről vallanak nekünk.
Zénó tizenhárom éve szabadult a drog fogságából. Barbi, sohasem féltél attól, hogy egyszer visszaesik?
B.: Ez egy érdekes kérdés, merthogy két éle van. Egyrészt a mai napig előfordul, hogy időnként megszólal bennem egy kis hang: vajon történhet-e velünk olyasmi, hogy Zénó újra ehhez a megoldáshoz nyúljon? Hiszen ez egy tőlem független egyéniség döntése lenne. S ha ez bekövetkezne, akkor minden tisztelettel azt kellene mondanom, hogy ez az ő harca. Másrészt ahogyan én átéltem Jézus szabadítását az életemben, úgy hiszem, hogy a férjem is megtapasztalta. S mivel ezáltal új kapaszkodói is lettek, akarom hinni, hogy a drogfogyasztás többé már nem alternatíva az életében.
A pszichológia szerint egy szenvedélybeteg identitása a „vagyok”, nem a „voltam”. Zénó, te ki tudod mondani, hogy meggyógyultál?
Ma már nem vagyok benne annyira biztos. Csupán két dologban: Jézus szabadítása valóságos, és van választásom, hogy mellette döntök-e, vagy sem. Az elmúlt tizenhárom év tapasztalata az, hogy hol erre, hol arra terelem a szenvedélybetegségemet: akár egy másik szenvedélybe, akár a szenvedélyes munkába. Sokszor csak egy hajszál választja el egymástól a kettőt: egy szenvedélybeteget egy szenvedélyes embertől. Kezdem elfogadni, hogy ez a betegség talán életem végéig elkísér, csak hol tudom uralni, hol kevésbé.
Társ vagy terapeuta?
Mennyiben lehet gyógyító közösség egy házasság, anélkül hogy terápiába csapna át férj és feleség közt?
B.: Én hiszem, hogy a házasság lehet gyógyító közösség. Kérdés persze, hogy ha szakemberként kerülnék ilyen szituációba, akkor ez nem akadályozna-e meg abban, hogy kellően gyöngéd és intim közösséget tudjak teremteni a férjem gyógyulásához. Hiszen egy terápia során muszáj egyfajta távolságot tartanunk a klienstől, nem vehetjük magunkra a fájdalmát, a terheit. Úgy érzem, ha ilyesmi történne velünk, valószínűleg a szakmai identitásom mögé bújnék. Ez egy drogos esetében nem feltétlenül hátrány, merthogy neki igenis szüksége van arra, hogy a cselekedetei miatti felelősséget újra visszahelyezzék rá.
Egyszer tanúi voltunk annak, ahogy egy családapa visszaesett, és a házassága megingott. Mind a férfi, mind a család megmaradása szempontjából fontos volt, hogy az illető egy időre visszakapja a saját életterét, de ebben egy társ bizony nem mindig tud igazán partner lenni. Márpedig sokszor épp a teljes egyedüllét, a csend segít, amikor Istennel átgondolhatjuk az életünket.
Z.: Ha egy házasságban az egyik fél mindig megtartja a másikat, ott elbillen a mérleg, és kialakul egy segítő viszony. Ahogy nekem megvan a felelősségem, úgy Barbinak is megvan az övé, és van egy közös felelősségünk is a házasságunkért. Az én drogozásom vagy józan életvitelem azonban az én küzdelmem, nem tőle várom a válaszokat.
B.: Talán odáig nem szabad eljutni, hogy a másik az önpusztítást válassza végállomásként. A társnak a krízishez vezető úton van nagy szerepe: visszahúz-e vagy továbblök? Egy biztos: ahhoz, hogy valaki újra a régi megoldási mintákat kövesse, többszintű kudarcnak kell bekövetkeznie. Egy már működő családban kell, hogy legyenek más alternatívák.
Z.: Nekem például vannak olyan módszereim, amelyek jelzik, ha elindulnék lefelé a lejtőn. A józanság elvesztése és a házasság összeomlása szerintem nem ott kezdődik, amikor az ember kimondja a válást, hanem amikor egyre több mindent elkezd titkolni a társa előtt, és egyre több vargabetűt tesz.
Ketten – egy akaraton
Tegyük fel, hogy a szenvedélybeteg fél kész rendezni az életét. Mégis mit tehet az ember, ha a házastársa erősebben kötődik a sorstársaihoz, mint őhozzá?
B.: Én inkább ott fognám meg a kérdést, hogy mit tehetünk akkor, amikor a másik tőlünk függetlenül tesz meg fontos személyiségfejlődési lépéseket. Mondok egy teljesen hétköznapi példát. A férjem másokkal együtt részt vett egy élményterápiás képzésen. Nyilván megosztotta velem is az ott tapasztaltakat, de ez az ő személyiségének lett a része, nem az enyémének. Egy egészséges személyiség megkívánja a külső kötődéseket is, ám tudnunk kell, hogy mit osztunk meg másokkal, és mit az életünk társával, s hogy a társunk milyen mértékű intimitásra vágyik. Ezt a képet kiterjeszteném az Istennel való kapcsolatunkra is. Van, amikor együtt állunk meg az Úr előtt, valamikor meg egyen-egyenként. Erre jobb felkészülni, mert ez az életünk végére is mutat. Valószínűleg nem egyszerre fogunk meghalni.
Ez egy folyamatos játék: találkozni a hasonlóságokban és eltávolodni a különbözőségekben. Az idő múlásával az embernek egyre több bátorsága van ehhez, ha stabilnak érzi azt az alapot, amelyre építkezett. Egymástól független a cselekvőképességünk, de azzal, hogy összekötöttük az életünket, ez megsokszorozódhat. Ha mi ketten egy akaraton vagyunk, valóban megtapasztaljuk Isten áldását, olyan, mintha itt, a földön átélnénk valamit a mennyországból.
Z.: Olyanok vagyunk, mint két különálló felhőoszlop, és a kettő olykor összecsap. Olyankor – ahogy a kislányunk mondja – „dörmög az ég”. Na de ha egy irányba megyünk, és ugyanazt akarjuk, akkor nagyon erősek és hatékonyak vagyunk.
Lehet, hogy sok házasság épp azért jut zsákutcába, mert a felek nem merik vállalni az ütközést?
B.: Ez egy valós félelemből táplálkozik. Sokan úgy érzik, hogy az igazság felvállalása esetleg alapjaiban megrengetné a kettejük viszonyát, és nem biztos, hogy ezt a kapcsolat kibírná. Ám az alapokat előbb-utóbb muszáj rendezni, mert az életben komoly kihívások érik a házasságot.
Azt látom, hogy nők és férfiak olyan terheket vállalnak magukra, amelyek sem az egyént, sem a családot, sőt a közösséget sem viszik előre. Én ebben érzek egy közösségi nyomást, amely a kereteket tartja mindenekfelett valónak – ráadásul egy olyan világban, amelyből hiányoznak a keretek. Így azután sokan nem jó irányba menekülnek: egy emancipált, individualizált világba, amely egyedül a saját érdekeit nézi, mégis több fájdalommal jár. Létezik azonban egy Istentől való szabadság, amely lehetőség ad arra, hogy az egyén megtalálja a határait, és jó döntéseket hozzon, feltéve ha megfelelő irányvonalakat kap. Viszont ha nem adjuk meg neki a választás lehetőségét, hanem rákényszerítjük a meglévő kereteket, akkor soha nem talál magára. S akkor jön a második kamaszkor, amikor újra le akar válni – ezúttal a társáról. A kapuzárási pánik teljesen jogos elnevezés, mert arra utal, hogy az ember nem rendezett el magában egy csomó kérdést, és váratlanul leveti magáról a láncait – azokat a hamis kereteket, amelyeket valójában nem ő választott, hanem kívülről aggatták rá. Azután ott marad az elhagyott fél és a nyomában a döbbenet: „Pedig olyan rendes volt…” Csakhogy valaki más identitását élte.
Az ifjúkori kríziseknek talán egyetlen hasznuk lehet: hogy egy fiatalnak esélye van a romjaiból újraépítkezni és olyan önismeretre jutni, amely később óriási hasznot hoz. Persze ha ez nem történik meg, akkor hiába volt minden kallódás.
Hitelessé válni
Szakmabeliként mit gondoltok, mennyire lehet jó irányba terelni a saját gyermekeiteket? Mennyire meghatározó például az, hogy kinek milyen alkati adottságai vannak?
Z.: Isten a gyerekeket csodálatos készségekkel ruházta fel, és a szülő feladata az, hogy lefejtse az oda nem illő részeket. Mint amikor a szobrász lehántja a fölöset, és a kőtömbből egyszer csak előtűnik a beleteremtett forma. Mi arra törekszünk, hogy megálljunk egy-egy ilyen pillanatban, és különféle módszerekkel szóra bírjuk őket.
Azt is tapasztalom, hogy ma szitokszó lett a fegyelem. Pedig attól, hogy határokat húzunk, még számtalan módon kifejezhetjük az érzelmeinket. Nálunk a hároméves kicsi is besegít a háztartásba. Így korán megtanulja, hogy mindenkinek része van abban, hogy jól érezzük magunkat együtt a tiszta lakásban.
B.: Nekünk, szülőknek kell mérlegelnünk, hogy mi a mi felelősségünk, és mi az, amit fokozatosan ráterhelhetünk a gyerekre, mert a következményekért majd őt veszik elő. Én például szívesen elviszem a fiamat autóval edzésre, feltéve ha időben érkezik a randevúra. Szoktam mondani neki: „Ha elkésel, akkor nem fogok veled rohangálni. Hiszen nem én akarok kosarazni, én csak támogatom, hogy te akarhasd.” Így aztán hamar rájött, hogy az edzésért cserébe neki is tennie kell.
Z.: Szokták kérdezni, hogy mikor kezdődik a drogprevenció. Valójában a születés előtt kilenc hónappal. Sok szülő elpanaszolja, hogy a gyereke megrúgta vagy leköpte őt. Egy gyerek azonban mindig a szülő lenyomata. Ha a szülőnek nincs ideje rá, és ezt megpróbálja különféle tárgyakkal kompenzálni, akkor a gyereknek ennek megfelelően fog beépülni a személyiségébe, hogy mit tart igazán értékesnek.
B.: Sokszor a túlterheltség miatt feláldozzunk a jövőt a jelen pillanatért.
Z.: Az, hogy mi üdvös a gyerek szempontjából hosszú távon, és mi nyújt gyors csillapítást, két külön dolog. Lehet, hogy kényelmesebb, ha pizzát rendelünk, amikor nem ízlik az otthoni koszt. De ha közlöm, hogy „anyu főztjét eszed!”, akkor lehet, hogy ebből hirtelen konfliktus támad, hosszú távon azonban mégis gyümölcsözőbb lesz a hatása.
A „jó keresztény” neveltetés sem jelent garanciát arra, hogy a gyerekeink problémamentesen nőnek fel?
B.: A gyerekek árgus szemekkel figyelik minden lépésünket. S a hiteles élethez az is hozzátartozik, hogy ha valamit elrontok, akkor oda tudok-e menni a gyerekemhez azt mondva: „Figyelj, most csúnyán viselkedtem, de mind Istentől, mind tőled bocsánatot kérek.” Fontos, hogy abban a tudatban nőjenek fel, hogy ha hibáznak is, van megbocsátás.
Azzal azért tisztában kell lennünk, hogy ha mi át is adtuk az életünket az Úrnak, a gyerekeink még nem biztos, hogy megtették. Ez azt jelenti, hogy nekik még sok minden „belefér”. Számunkra egyszerűbb volna leszabályozni és könnyen kezelhetővé tenni őket, csak lehet, hogy ebbe belenyomorodnának lelkileg. Vagy az is előfordulhatna, hogy látszólag továbbvinnék a családban kapott mintákat, mégsem éreznék a sajátjuknak őket.
Egy kisgyereknek tengernyi kérdése van, és mélyre kell merülni vele. Egy kicsit megfürdünk az ő világában, hiszen nem tart sokáig az az időszak, amelyet együtt tölthetünk. Egy kamasz már a kortársakkal akar megmártózni a világban. Ám ehhez is kell a biztos háttér, amikor azt fejezzük ki: „tizennégy évig mentem veled, hullámokon fel és le, és ha majd társat keresel az életben, jusson eszedbe, hogy az szeret igazán, aki megfürdik veled a dolgaidban, és türelmesen vár rád”. Ha jó útravalót adtunk át, akkor szabadon engedhetjük a gyermekeinket, mert tudjuk, hogy a legjobbat adtuk magunkból.
Megjelent a Family magazin 2014/1. lapszámában.
