A komatálat mai nyelvre úgy is le lehetne fordítani: asszonytársi segítség. Sok helyütt ma is dívik, hogy az újdonsült édesanyát a rutinosabb anyatársak az első hat hétben egy-egy tál étellel segítik. Valójában nem is maga az ennivaló az igazi ajándék, hanem az, hogy van valaki, aki közösséget vállal velünk. Kérdezhetünk tőle, és meghallgat bennünket, ha arra van szükségünk. Örömmel osztja meg velünk a saját vívódásait, tapasztalatait, örömeit – mint sorozatunk édesanya szereplői az övéket.
Semmi extra – ahogy ő mondaná. Ám ha valakinek a szíve nyitott a befogadásra, és akkor is igent tud mondani Istennek, ha olyasmikre hívja, amik elsőre idegenek tőle – az igenis méltó a figyelemre. Vitézné Horváth Erika ilyen ember.
Azt mondod magadról, hogy alapvetően magányos lélek vagy. Mégis folyton emberek vesznek körül…
Igen, én eredendően szeretném az egyedüllétet, nem vágynék örökké emberek közé – Isten mégis adott körém egy nagy rumlis családot és még rengeteg embert, hogy el ne kényelmesedjek… Tizennyolc éve bekerültünk egy református gyülekezetbe, és ott is ragadtunk. Megértettük a férjemmel, hogy az életünk nem a miénk, hanem arra az Úr Jézus is igényt tart. Akkor volt két gyerekünk meg egy örökbefogadási kérelmünk.
Miért gondolkodtatok az örökbefogadáson?
Én mindig is szociálisan érzékeny voltam, nehezen viselem, ha mások szenvednek. Arra gondoltam, hogyha legalább egy gyereken tudunk segíteni, akkor azt meg kell tennünk, s ebben a férjem, András is partner volt. Ma már persze árnyaltabban látom ezt a kérdést.
Végül született még három saját gyermeketek…
A hitre jutásunk után egészen konkrétan megkérdeztük Istentől, hogy ő mit szeretne: az örökbefogadás útján haladjunk tovább, vagy vállaljunk még saját gyermeket? Julcsi még abban a hónapban megfogant, ez elég határozott válasz volt. Aztán bővült még a család Barnussal és Marcival…
Rejtett csodák
Másként tekintesz a gyerekeidre, mióta Isten mellett döntöttél?
Megértettem, hogy igazán ajándékok. Addig a gyermekeim voltak, akiket a szívem minden szegletével szerettem. De amikor felfogtam, hogy kitől kaptam őket, ki adja és ki tartja fönn az életet, az egész kapcsolat egy másik dimenzióba került.
Bálint, a legidősebb fiunk huszonkét éves. Elég sokáig oxigénhiányos állapotban volt a születése alatt, mégsem lett semmi baja. Nem lett fogyatékkal élő, még csak tanulási, magatartási, koncentrációs nehézségei sem lettek. Mi ez, ha nem csoda? Ezt akkor nem is tudtuk, csak később tört rám hatalmas erővel ez a felismerés. Ugyanígy Bercivel kapcsolatban is csak utólag látok sok mindent – hogy Isten mennyire törődött velünk már akkor is, amikor mi még nem törődtünk vele.
Hogyan lettél óvónő?
Nagyon szerettem a kisbabákat, ezért felsőfokú csecsemőgondozói végzettséget szereztem, aztán néhányunknak javasolták, hogy folytassuk a tanulmányainkat óvodapedagógus vagy szociálpedagógus szakon. A szociálpedagógia közel állt a szívemhez, de rájöttem, hogy nem vállalhatom, mert nem tudnám kellő távolságtartással csinálni, nagyon megterhelnének a nehéz sorsok. Óvónő meg azért nem akartam lenni, mert nem volt zenei előképzettségem. Valahogy mégis éreztem, hogy errefelé vezet Isten. A felvételire egy szolfézstanár barátnőm segítségével sikerült felkészülnöm, és végig is tudtam csinálni levelező tagozaton a gyerekek mellett.
Nehéz volt?
Kőkemény időszak volt, András nélkül nem ment volna. De biztosan tudom, hogy Isten adta nekem ezt a hivatást, mert magamtól soha nem jutott volna eszembe. Az is csoda, hogy miután végeztem, rögtön lett helyem, ráadásul a saját gyülekezetem óvodájában. Régóta az volt a szívem vágya, hogy egyszer a gyülekezetemben dolgozzam, s az, hogy ezt Isten megadta nekem az óvoda által, jóval később lett világos.
Hasonló elvek szerint foglalkozol az ovis gyerekekkel, mint édesanyaként otthon a tieiddel?
Igyekszem úgy nevelni a rám bízott gyerekeket, mint ha a sajátjaim lennének. Nagyon szeretem őket, sokat beszélek róluk, a családunkban mindenki ismer mindenkit a csoportomból, imádkozunk is értük, de muszáj másképp szeretni őket, mint az enyémeket.
Meghúzni a határokat
Szeretsz egyedül lenni. Ezt hogyan tudod egy ilyen népes család mellett megoldani?
Sehogy. Egy régi típusú, nagy házban lakunk, ahol egybenyílnak a szobák. Eleve heten vagyunk, és együtt élünk az apósommal – bár külön lakrészünk van. Nálunk mindig nagy a jövés-menés, mert Andrásnak is otthon van berendezve az irodája a pincében. Amikor azt gondolnád, hogy van öt perced, akkor biztos, hogy valaki bejön. A telefont ki tudom iktatni, de az a típusú nyugalom, amikor nem toppan be senki, sokszor hiányzik. És ugyanez az oviban folytatódik. De elfogadtam és megszerettem ezt a helyzetet így, csak néha vágynék egy kis egyedüllétre, csendre.
Erre nincsen módod?
Nem igazán. Van bennem egy nagy adag megfelelni vágyás is. Szeretnék tökéletes keresztény, anya, háziasszony, feleség lenni, és nehezen mondok másoknak nemet.
Korábban sokat töprengtem azon, hogyan és mikor tudnék egy kicsit elcsendesedni, Igét olvasni, aztán olvastam egy felszabadító írást arról, hogy amikor az embernek kicsi gyerekei vannak, akkor bizony sokszor nincs se csend, se nyugalom… Rájöttem, hogy nem kell arra várnom, hogy ideálisak legyenek a körülmények, Istenhez bárhogy, bármikor mehetek. Neki nem kell megfelelnem! Azt is megértettem sok-sok év meg sok-sok küzdelem alatt, hogy persze, fontos, hogy rend legyen körülöttem meg bennem, de nem úgy, ahogy elképzelem. Fontosabb, hogy le tudjak ülni beszélgetni, igazán odaszánni magam a családomnak. Úgy csináltam végig a főiskolát is, hogy éjszaka tanultam, hogyha valamelyik gyerekem odajön, akkor ne kelljen elküldenem azzal, hogy nem érek rá. Azt mondtam sokszor és mondom ma is, hogy egy negyedórára még szükségem van, aztán rád figyelek.
A munkádban is húztál határokat?
Igen, eldöntöttem, hogy a saját gyerekeim nem érezhetik meg azt, hogy én napközben más gyerekeket nevelek. Nem tehetem meg velük, hogy nem figyelek rájuk eléggé.
És ezt hogy éred el?
Úgy, hogy negyven perc az út, míg hazaérek. (nevet) Amikor bent vagyok az óvodában, nagyon sokszor eszembe sem jut, hogy mi van otthon. Még akkor sem, ha valamelyik gyerekem két hete beteg. De amikor kijövök a munkahelyemről, akkor újra anyuka vagyok, aki aggódik a gyerekeiért.
Még egy családtag
Öt gyermeket szültél. Hogyan került a családotokba még egy fiú?
Bálint a szalagavatója utáni bulin tudta meg, hogy az egyik osztálytársa – aki különben kötődik a gyülekezetünkhöz is – gyakorlatilag magára maradt a bátyjával. Hónapok óta éjjel dolgozott, hogy eltartsa magát, nappal pedig iskolába járt.
Hogyhogy magára maradt? Mi történt vele?
Már korábban elváltak a szülei, és az anyukája egy idő után otthagyta őt és a húszéves bátyját az albérletben, lehetetlen helyzetben, adósságokkal megterhelve. Amikor Bálint itthon elmondta, hogy mi történt, hétfőtől elkezdtünk dupla tízórait küldeni. Bálint a következő hónapban töltötte be a tizennyolcadik évét, rendeztünk neki egy nagy családi szülinapot, erre meghívtuk ezt a fiút, Benit is. Akkor ismertem meg személyesen, s elmondtuk neki, hogy szeretnénk, ha a téli szünetet velünk töltenék a bátyjával. Aztán Andrással egymástól függetlenül arra az elhatározásra jutottunk, hogy felajánljuk neki, hogy költözzön hozzánk. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ez a megoldás, még ha nem is a legjobb. Úgy láttuk, hogy csak úgy fog tudni leérettségizni, ha abbahagyja a munkát, és mi ezt szerettük volna biztosítani neki. Ebben az volt a nehéz, hogy a bátyja ott maradt egyedül az albérletben.
Beni januártól augusztusig lakott nálunk életvitelszerűen, le is érettségizett. Azóta külön él, egy gyülekezeti ismerősünk lakásában bérel egy szobát, de velünk van minden vasárnap, minden ünnepen. Olyan jó látni, hogy a gondjait sokszor Andrással osztja meg, mint férfi a férfival.
Ti lettetek a családja?
Remélem, hogy elhiszi, hogy igen. Egy rendkívül jólelkű fiú, nagyon szeretjük őt. Persze amikor velünk élt, látta a hibáinkat is, hogy egyáltalán nem vagyunk tökéletesek. Sok mindent tanított nekünk Isten rajta keresztül. És remélem, azt is tudja, hogyha az esküvőjén az édesanyja nem kíséri majd az Úr asztalához, akkor én szívesen megteszem helyette…
A szerzőről
