Nemcsak az határozza meg a sorsunkat és az életünket, hogy ki lesz a társunk, hanem az is, hogy milyen pályát választunk. Sorozatunkban annak eredünk nyomába, hogy miként lehet egy szakmából hittel és szenvedélyes szeretettel űzött hivatás. Ezúttal Semsei Rudolffal, a VakVarjú éttermekről közismert és a rendezvénygasztronómiában is piacvezető Budapest Party Service Kft. tulajdonosával és ügyvezetőjével beszélgettünk.
Miért kezdtél el vendéglátással foglalkozni?
Az általános iskolában az oroszórán feltett „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre azt válaszoltam, hogy szállodaigazgató. Végül nem lettem az, de a vendéglátás iránti szerelem megmaradt. A főiskola alatt nagyon sokat pincérkedtem, elsősorban rendezvényeken, így kerültem a rendezvényszervezés közelébe, és végül ott is helyezkedtem el – először egy cégnél, majd létrehoztam egyet magam is. Később – mondván, hogy „főiskolai diplomám van róla” – kibéreltem a belvárosi éttermünket. Sajnos hamar kiderült, hogy nincs semmilyen tudásom és tapasztalatom ezen a területen, így a veszteséges hónapok után visszatértem a rendezvénygasztronómiához, hogy abból finanszírozzam az üzleteket.
A szakmád iránti érdeklődés nem a családból jött, de bizonyára onnan is sok mindent hoztál.
A szüleim nem voltak vendéglátósok, de otthonról hoztam azt a három dolgot, amely az üzleti sikerhez kell: a kitartást, a hitet és a szenvedélyt. És van még valami, amit nem a családom révén kaptam, mégis nagyon meghatározó volt számomra a munkám során: ahogyan az első éttermem, a Vista eredeti tulajdonosai bántak velem – bizalommal és nagyvonalúan.
Az utcáról kopogtam be hozzájuk azzal, hogy tudom, nem megy az éttermük. Leültem velük beszélgetni arról, hogy mi lenne, ha átvenném, és egy óra múlva gyakorlatilag átadták nekem anélkül, hogy a bérleti díjról egyáltalán említést tettek volna. Amikor rákérdeztem, azt mondták, majd megegyezünk. Amikor kiszámítottam, hogy mennyit tudok én fizetni, az ajánlott díjat lejjebb vitték, és fél évvel később, amikor díjcsökkentést kértem, mert még mindig veszteséges volt az étterem, azonnal elfogadták, és több mint tíz éven át – 2004-től 2015-ig, amikor megvettem tőlük az éttermet – egy fillért nem emeltek rajta. Akkor sem, amikor már jól ment. Az ő hozzáállásuk számomra egy csoda, egy olyan közös munka jelképe, amelyben az egyébként eltérő érdekekkel is rendelkező felek – bérlő és bérbeadó – igazi partnerek a közös ügy érdekében.
„A hit természetes része az életünknek”
Visszatérve az otthonról hozott mintákra: kitől örökölted a kitartásodat?
Édesanyám nagyon céltudatos, temperamentumos és kitartó nő. Mindig tudta, mit akar, és azt véghez is vitte. Ezt örököltem tőle, és ezt várom el a kollégáimtól is: lássuk tisztán, hova akarunk eljutni, mert akkor nem folyton azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi van a lábunk előtt. Elég akkor visszanézni és megállapítani, hogy milyen rögös volt ez az út, ha már odaértünk. Mert ha állandóan az utat bámuljuk, és a nehézségekkel foglalkozunk, akkor biztosan nem érünk célba. Ebben viszont kulcsfontosságú a csapatmunka, ezért is lett idei évünk kulcsszava a csapatjáték.
Másodikként említetted a hitet. Ez miért és mennyiben fontos a számodra?
A XI. kerületben nőttem fel, olyan családban, ahol a hitről ugyan sokat beszéltünk, de sajnos nem jártunk rendszeresen templomba. A gyakorló vallásosságom akkor alakult ki, amikor a ’80-as évek végén a Fehérvári úti töltésnél pingpongozás közben megismerkedtem Patrik atyával – ahogy mindenki ismerte: TiBával –, és mellette ragadtam. Éveken keresztül ministráltam a miséin a Szent Imre-kápolnában, és máig nagyon szoros vele a kapcsolatom. A feleségem a Városmajori plébániához tartozott, az esküvőnk is ott volt, de az első lányunk születése után elkezdtünk járni a Szent Imre-templom kilences miséjére, ahova most már közösségi szinten is kötődünk. Itt rengeteg családi programon veszünk részt a négy gyermekünkkel, és képviselő-testületi tag is vagyok. A gyerekeink a Szent Gellért Óvodába jártak/járnak, ahol az óvodát fenntartó egyesület elnöki tisztjét is betöltöm. Az összes társadalmi szerepvállalásom közül erre vagyok a legbüszkébb. A hit természetes része az életünknek, a napi közös imádságok, a vasárnapi mise, a nagyfiunk ministrálása, a házasközösségünk révén.
És a munkádnak is?
Igen. Azt, hogy hívő vagyok, nem szoktam reklámozni, de a velem dolgozók tudják, és azt is, hogy eszerint viszonyulok az emberekhez – a barátaimhoz és a rokonaimhoz, a munkatársaimhoz és az üzletfeleimhez is –, és az üzleti döntéseimet is eszerint hozom meg, akár a profit diktálta racionalitás ellenében is. A Vakegér Tőzsdekocsmánál például volt egy jó ötlet, de nem valósítottam meg, mert „nem fért bele”. Hiszek abban, hogy ha a munkánk során az értékeket képviseljünk, akkor az előbb-utóbb megtérül, és hozza magával a profitot is. De nem csak erre gondolok a hit fontossága kapcsán.
Hanem?
A hitemmel együtt jár az, hogy szeretem élvezni is azt, amit csinálok – és erre tanítom, ösztönzöm a gyerekeimet, barátaimat és a munkatársaimat is. Szeretem a finom ételeket, a jó borokat, a szép ruhákat, szeretem megadni a módját a dolgoknak. Azt látom, hogy sok emberből hiányzik nemcsak az Istenbe vetett hit, hanem a jövőbe vetett bizalom, az optimizmus is. Pedig nagyon fontos hinnünk magunkban és abban, hogy a vendégeinknek tetszeni fog, amit adunk.
A karmester és a zenekar
És ezzel el is érkeztünk a harmadik tényezőhöz. Ez a mottótok is: „Stílussal, szenvedéllyel”.
Az interjú befejező részét a Family magazin 2018/2. lapszámában olvashatja.
A szerzőről
