„Te vagy az, akitől a legtöbbet kaptam. Mindig is csodálni fogom a hitedet. Itt vagy mellettem most is, amikor szükségem van rád, időt, pénzt, energiát nem sajnálva. Milyen egy igazi apa, ha nem ilyen?” Tegye a kezét a szívére, kedves Olvasó: ugye Ön is szívesen kapna egy ilyen levelet a kamaszkort épphogy elhagyó fiától? Én találkoztam valakivel, akit a fenti sorokkal ajándékozott meg az egyik gyermeke. Persze hogy kíváncsi lettem a titkára…
Varga Gyurit jó néhány éve ismerem már. Először a Timóteus Társaság vezetőjeként hallottam őt előadni, később a Magyarországi Baptista Egyház Családi Szolgálatában lettünk munkatársak. Akaratlanul is beleláthattam, hogy mit jelent számára az apaság, hogyan birkózik meg három kamasz fiú és egy kislány nevelésével. Az igazságokat, amelyekre apaként épít, nem készen kapta. De azok a felismerések, amelyekre az útkeresések során jutott, talán lerövidíthetik az utat mások számára.
Mit gondolsz, melyek az apai szerep legfontosabb pillérei?
A tekintély és az igazság. A tekintély felelőssé tesz Isten előtt, az igazság pedig utat mutat, és megvéd attól, hogy pusztán improvizáljak. A nevelés hosszú távú feladat, amelyhez elengedhetetlenül szükséges a következetesség – különösen az apai következetesség! –, mert ez biztonságot ad a gyerek számára. Fontos, hogy az apa mindig ugyanazt az igazságot és ugyanazt a felelősséget képviselje a gyerekei előtt, hiszen ezzel azt is bemutatja, hogy az igazi élet nem sodródás, hanem úton járás.
Az apaszerep nagyrészt a férfiszerepből következik. Véleményem szerint minden férfinak három nagy területen kell helytállnia és példát mutatnia. Egyrészt van egy küldetése; ez a hajtóereje, belső motivációja. Az életünknek ugyanis az a legfontosabb célja, hogy felfedezzük, Isten milyen utat, életpályát szánt nekünk. Ha nincs ilyen jövőképünk, akkor csak a mának élünk, és az élvezeteket hajszoljuk. Másrészt egy férfi mindig „harcos” is: küzd a jóért és a rossz ellen, éppen ezért ő képviseli az erkölcsi mintát a családban. Végezetül pedig ő felel a különféle kapcsolatokért: mintát ad arra, hogyan kell az egyenrangú, az alárendelt, a szövetségi vagy az önként vállalt kapcsolatokat irányítani, megélni.
A legnagyobb örökség
Te mennyire tudtad átadni ezt a szemléletmódot a fiaidnak?
Nagyon jó megfigyelni rajtuk, hogy a saját köreikben meghatározó tényezők lettek. Én „csak” férfivá igyekeztem nevelni őket, ám ők vezetőkké is váltak – igazodási pontok azokban a közösségekben, amelyikben az életüket élik. Miközben én nem így nőttem fel…
Akkor honnan vetted a mintát?
Menet közben formálódott ki bennem. Nagyon tiszteltem az édesapámat, de nem tudott mindenben példa lenni a számomra. Amíg a gyerekeim kicsik voltak, ösztönösen csak abból tudtam kiindulni, amit otthon láttam. Aztán amikor a fiaim tíz-, nyolc- és hatévesek lettek, elkezdtem azon töprengeni, hogy tulajdonképpen mire nevelem én őket. Azonkívül hogy közös családi programokat csinálunk együtt, meg esténként mesét olvasok nekik, hosszabb távon milyen emberré formálom őket? „Bólogató Jánosokká” vagy különféle megfelelési kényszerekkel megáldott „túlélőkké”, ahogyan engem neveltek? Rám szakadt, hogy ugyanazt fogom én is kihozni a fiaimból, hogy „ezt se, azt se, amazt se, ne nyúlj hozzá, ne tedd…”, hogy bezárom őket egy kalitkába. Ezért vált számomra égetően fontossá, hogy megértsem a saját életfeladatomat. Arra jöttem rá, hogy a legtöbb, amit örökségül a gyerekeimre hagyhatok, ha segítek nekik felfedezni a saját küldetésüket. Nem elég, hogy elvégzik az iskoláikat, vagy egy jó szakmát választanak maguknak, kell, hogy legyen egy életcéljuk is! Ez a küldetéstudat nagyjából a húszas évei elejére alakul ki valakiben, és ez az a szakasz, amikor a szüleinek már illik elengedniük őt. Azt is mondhatnám, hogy az az utolsó nagy szerepünk a gyermekünk életében, hogy segítünk neki megtalálni ezt a bizonyos célt.
Milyen módszerekkel tud egy édesapa a gyermekeire hatni?
Pál apostol írja, hogy „mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk” (Thesszalonikaiakhoz írt első levél 2,11–12). Apaként ez a két nagy feladatunk: a buzdítás és az intés. Az intés nem kritizálást jelent, hanem inkább felelősségteljes visszaterelést. Ha az előbb bemutatott hármas színtérben gondolkodunk, úgy is fogalmazhatunk: az apa figyelemmel kíséri a gyermekei életét, és ha úgy ítéli meg, hogy a küldetés, az értékrend vagy a kapcsolatok szintjén valamin változtatniuk kellene, akkor ezt szóvá teszi, visszavezeti őket a helyes útra. Ugyanakkor a buzdításra is óriási szükség van: észrevenni és elismerni azt is, amit a gyermekeink jól csinálnak.
Örömforrás, nem feladat
Hogyan lehet ezeket az elveket a gyakorlatban megvalósítani?
Mint már említettem, a gyereknevelés nem lehet csak improvizáció eredménye. A személyiségfejlődésnek van egy íve. Bő húsz év alatt el kell jutnunk oda, hogy a neki megfelelő útra felkészítettük a gyereket, és el lehet engedni. Az is fontos, hogyan tekintünk rá. Ha Isten ajándékának tartom a gyermekem, akkor nem a feladatot látom benne, hanem az örömforrást. Nem azt keresem, hogy mit kell kijavítanom, megváltoztatnom benne, hanem úgy fogadom, mint egy értékes ajándékot, amelyet ki kell csomagolnom – hiszen azért kaptam, hogy örömömet leljem benne. Ez a fajta hozzáállás sokféle nehézségen átsegíthet minket.
És nyilván másképp kell egy kamasszal bánni, mint egy kisiskolással…
A gyereknevelésnek három nagy szakasza van. Az első korszak az első hat év, amikor az engedelmességre tanítjuk meg a gyereket. Ezt alapvetően az érzelmein keresztül tudjuk elérni, hiszen ekkor még nem tud önállóan dönteni, és az értelmére sem igazán támaszkodhatunk. Ha az engedelmességhez pozitív érzelmet társítunk, akkor azt tapasztalja meg, hogy jó érzés engedelmesnek lenni. Ennek az időszaknak a kulcskérdése az, hogy „mit kell csinálni?”.
A második szakasz a tinédzserkorig tart. Itt a fő célunk az, hogy megtanítsuk a gyereket gondolkodni, ezért a kulcskérdés az, hogy „miért kell csinálni?”. Végül a harmadik nagy korszak az akarat fejlesztéséé. Ekkor azt mutatjuk meg, hogyan kell felelős döntéseket hozni, emiatt a fő kérdésünk a „hogyan?”. Ha egy gyerek erre a három kérdésre – mit, miért, hogyan? – választ kapott, akkor fel lett készítve az életre, és a teljes személyiségével foglalkoztunk. Az utolsó szakasz végén még egy fontos dolgunk akad: az elengedés.
Bízz bennem!
De hogyan hathatunk egy gyerek akaratára, miként érhetjük el azt, hogy például egy kamasz önállóan is képes legyen felelős döntéseket hozni?
Én a második és a harmadik szakasz határán a fiaimmal egy szövetséget kötöttem. Felajánlottam nekik, hogy átvezetem őket ezen a korántsem egyszerű életszakaszon, segítek nekik abban, hogy egészséges felnőttek legyenek, de ehhez az kell, hogy megbízzanak bennem. Erre a szövetségkötésre aztán az összes konfliktushelyzetben vissza lehetett utalni.
Nagyon fontos, hogy itt egy bizalmi alapú szövetségről van szó. Ha belegondolunk, Isten is hasonlóan cselekszik: egy csomó dolgot nem értünk abból, amit kér tőlünk, de azt mondja, hogy bízzunk benne. Ha egy gyerek nem a szabad akaratából dönt, nem válik érett felnőtté. Nagyon sok kamasz azért lázad, mert a szülők bent ragadtak az első fázisban, pedig egy tinédzsertől már nem a feltétlen engedelmességet kell elvárni, hanem azt, hogy egy-egy helyzetben képes legyen mérlegelni és helyes döntést hozni.
Ebben az utolsó szakaszban a szülő jó esetben már csak tanácsadó, később pedig inkább konzulens. Ha elérkezik az elengedés ideje, befejeztük a munkánkat. Innentől kezdve már nem élhetünk a tekintélyünkkel. Mi a legidősebb fiunkkal már eljutottunk eddig a pontig. Amikor megszületett, formálisan is Isten kegyelmébe ajánlottuk, és amikor elengedtük, akkor is. Óriási dolog volt, amikor nem sokkal ezután azt mondta: „Szeretném, ha a barátom lennél.”
Megjelent a Family magazin 2014/3. lapszámában.
A szerzőről
